Balkrishna Doshi, a valóság építésze
A Vitra Design Museum ad otthont a 2018-ban Pritzker-díjjal elismert indiai építész és várostervező, Balkrishna Doshi első retrospektív kiállításának Ázsián kívül. Ideje volt: az idén 92 éves indiai mester azon kevesek egyike, akik egyszerre tudnak álmodni és két lábbal a földön állva megvalósítani.
Szeptember elejéig látható Weil am Rheinben, majd Münchenbe vándorol a Balkrisha Doshi munkásságát bemutató, átfogó tárlat. Az elsősorban a 2018-ban megkapott Pritzker-díjnak köszönhetően mára világszerte ismertté vált építész-urbanista az indiai modernizmus egyik úttörője. Az európai szakmabeli számára a kiállítás elsősorban a művek léptéke és mennyisége miatt lehet megdöbbentő. Az 1958 és 2014 közötti munkákkal foglalkozó tárlat több százezres városnegyedektől kulturális és közösségi nagyberuházásokon át a lakás-léptékű beavatkozásokig terjed. Emellett az építész irodájából származó munkaanyagokon túl Doshi kiterjedt kapcsolatrendszerét is bemutatja, kiemelve azokat a mestereket, akik rá hatottak – mindenekelőtt Le Corbusier-t és a Doshinál tíz évvel fiatalabb, a humánközpontú design prófétájaként ismertté vált brit-amerikai Christopher Alexandert.
Doshi humanista életfilozófiáját indiai gyökerei és a helyi társadalomban az ötvenes évektől felgyorsult változások éppúgy befolyásolták, mint nyugati iskolázottsága. Egyszerre lírai és funkcionális épületei, az indiai modernizmustól nem meglepő módon mutatják Le Corbusier hatását – akivel négy évig együtt is dolgozott Párizsban Csandígarh tervezésén és más helyi projekteken. Letagadhatatlan inspirációt jelentett számára Louis Kahn is, akitől átvette az Indiai Menedzsment-intézet tervezését (1977, 1992).
Doshi azonban képes volt kilépni a modernizmus nagymestereinek árnyékából, és olyan saját formanyelvet kidolgozni, amely egyensúlyt teremt az ipari technológiák és a kézműves formák között. Ez az építészet nem csupán a szó legszorosabb értelmében véve fenntartható – azaz tartós és olcsó –, de ezáltal érzékennyé válik környezetére, a felhasználók társadalmi státuszára, sőt, adott esetben még személyesebb jellemzőire, mint a vallás.
A kiállítás négy alapvető témát jár körbe, kezdve Doshi oktatási munkáival. A kulcsmű, a Center for Environmental Planning and Technology (CEPT) Ahmadábádban épült fel, campusán Doshi több mint negyven évig dolgozott. 1968-ban itt alapította meg azt az Építészeti Iskolát, amely multidiszciplináris szemléletével úttörőnek bizonyult az indiai oktatásban. Hogy támogassa a diákok és oktatók közötti párbeszédet, a találkozás inspiráló lehetőségét, az Építészeti Iskola épületét Doshi választófalak nélküli, nyitott terekkel tervezte meg.
A nem messze fekvő „Amdavad Ni Gufa" művészeti galéria épülete (1994) félig a földbe bújik – ez a megoldás az épületbelső temperálásában nyújt komoly támogatást. A galéria építésében Doshi számítógéppel tervezett, előregyártott elemekre támaszkodott, a kivitelezést viszont képzetlen munkások végezték, a helyszínen talált anyagokból, egyszerű kéziszerszámokkal.
Mahátma Gandhi példájából inspirálódva Doshi nagy energiákat fektetett abba, hogy új utakat keressen a majdani használók igényeit figyelembe vevő szociális lakásépítés terén. A kiállítás második szekciója erre a területre fókuszál, olyan fontos projektekkel, mint az ahmadábádi „Bima Nagar" (1973), illetve a híres Aranya-lakónegyed (1989, Indaur, Madhja Prades).
Aranya modellberuházásként indult, és ma 80 ezer embernek ad otthont. A Doshi által kifejlesztett moduláris rendszer lehetségessé teszi, hogy a lakók testre (és pénztársára) szabják otthonaikat. A beruházás az alapvető infrastruktúra (víz, villany, csatornázás) mellett minimális alapterületű lakásokat kínált, amelyeket a lakók fejleszthettek tovább. A beruházást Aga Kán-díjjal ismerték el.
Doshi kisebb léptékű munkáira saját háza, az 1963-as Kamala-ház kínál remek példát. A nagyvonalú terekkel, de gazdaságos módon megtervezett épült kereszt alakú alaprajza optimalizálja a belsők természetes megvilágítását, míg a szigetelt téglafalak ellenállnak a rekkenő nyári hőségnek.
Az építész hatvan esztendőre terjedő munkásságában ugyancsak fontos szerepet kaptak a középületek. A Bengaluruban (korábban Bangalor, Karnátaka) emelt Indiai Menedzsment-intézet hatalmas campusát szintén hosszan, két évtizeden keresztül fejlesztették, számos változtatással. Az udvarokat zárt kertekként, a folyosókat a spontán találkozás és kommunikáció helyszíneként értelmezte az építész – mindkét tértípus egyben az oktatás kiterjesztett tere is. Míg maga az intézmény India egyik legfontosabb gazdasági think-tankja lett az elmúlt évtizedekben, az épület szintén klasszikussá érett és Doshi főművei között tartják számon.
Egy másik intézményi mérföldkő Doshi saját irodájának otthona, a „Sangath" Ahmadábádban (1980). A név gudzsaráti nyelven annyit tesz: „összeköltözni". A sajátos belső térben, amelyben ma a Doshi-család három generációja dolgozik, az építész saját gyermekkori otthonának emlékei és Le Corbusier párizsi stúdiójának hatása olvad eggyé. A környező kert, a hely klímája itt is tudatosan formált és figyelembe vett tényezője az építészetnek.
Doshi városépítészként is komoly életművet hagy maga után. A kiállítás utolsó szekciója több ilyen művével foglalkozik, köztük a Vidhyadhar Nagarral, a rádzsasztáni főváros Dzsaipur egy új, 150 ezer lakás és 400 ezer lakó számára tervezett városnegyedével. Az 1984-es terv energiatudatos szemlélete a maga korában kifejezetten előremutatónak számított, városépítészeti eszméi pedig az ősi indiai települések felépítését ötvözik a kortárs társadalmi elvárásokkal. A terület gerincét egy négyzetes, nyitott tér képezi, erre fűződnek fel a fontosabb középületek: az iskolák, az egészségügyi épületek és a játszóterek. A természetes kő használata, az árnyékolók és az erkélyek nem csupán az épületek és az utca kellemesebb mikroklímáját támogatják, de a hagyományos építészet elemeit is megidézik.
A Balkrishna Doshi: Architecture for the People című kiállítás a Vitra Design Museum és a Wüstenrot Stiftung projektje a Vastulshilpa Foundation-nel együttműködésben, és 2019. szeptember 8-ig látható a Weil am Rhein-i Vitra Design Museumban. Ezt követően október 17-től 2020. január 19-ig a TU München Építészeti Múzeumában mutatják be.
A Vitra Design Museum anyaga alapján készített cikkben azokat az indiai helyiség- és személyneveket, amelyeknek nincs bevett magyar átírása, az angol forma szerint használtuk.
