Ballada a kreativitásról

Pakson robbant az atom, legalábbis a Főépítészek XV. Országos Konferenciáján kibukott az a hatalmas mennyiségű panasz a gyakorló szakemberekből, amelyen magukban és kiscsoportosan már morgolódtak eleget. Ki kemény profizmussal, ki szarkazmussal, ki pamflettel dolgozta fel magában az utóbbi évek „gyorsítási” jelenségét, az építésügy és az építészet között egyre jobban feszülő ellentétet, a szakma tendenciózus ellehetetlenítését. Minisorozatunkban azok gondolatait közöljük, akik – nevüket is vállalva – írásban is megfogalmazták ezzel kapcsolatos kritikájukat. Első cikkünkben Bodonyi Csaba írását közöljük.

Probléma-leltár a szakmagyakorlás jelenlegi jogi környezetéről — avagy: van-e pár-beszéd avagy kreativitás?

(Csak részben elhangzott hozzászólás)

Az utóbbi nyolc év amatőr rendelet-alkotása, mely eredményesen kerülte a környezetalkotásban résztvevő alkotó – kreatív emberekkel való szembenéző kommunikációt, eredményesen fojtotta el a természetes kreativitást, s az épített környezet minőségétől és felelősségétől függetlenedve, kaotikus bürokratikus rendeleti hálót borított környezetalakítási tevékenységünkre. Közel 45 éves szakmai gyakorlatomra hivatkozva állíthatom: soha nem volt még az építészeti szakmagyakorlás jogi környezete ilyen erősen korlátozó. Szóvá tettem ezt a múlt évi hajdúböszörményi főépítészi konferencián is, a minisztérium képviselői ezt végighallgatták, s nem volt senki, aki komolyan véve a jelzéseket, úgy gondolta volna, hogy le kellene ülni a szakma képviselőivel, s egyeztetni, átbeszélni a problémákat.
Mik ezek (újra és bővítve)?

1. Bevezető gyöngyszem, avagy ballada a kreativitásról:
A Magyar Építész Kamara felügyeleti szervétől (NF+GM Építésügyi és Építészeti Főosztály) az év elején ledorongoló levelet kapott, melyben kinyilvánítja, hogy az építészeti alkotás (v. belsőépítészeti, táj-kertépítészeti, várostervezési) megnevezés nem használható, mert jogellenes. Ugyanebben az írásban a megrendelő (melyet véletlenül sem neveznek megbízónak) megkapja az alkotáshoz való jogot, mert „egyedi jegyeket felvázolva igénypontokban, vagy vázlatban (!) rögzítve, építmény tervezésére ad megrendelést” (nem megbízást), ezért az építészeti alkotás megnevezés helyett csak a tervezői szolgáltatás szerepeltethető. Ugyanezen megalázó iratban szerepel, hogy az építész szó használata is problematikus. Környezetalkotás helyett tehát „környezetszolgáltatás”?! Hát ennyit előzetesen a rendelkezések és a kreativitás viszonyáról. Térdre imához! A jogalkotó – bocsánat jogszolgáltató – honnan tudja, hogy egy építésztől alkotást várnak-e, vagy sem? Miért éli bele magát oly nagy érzésekkel az ismeretlen megbízó szerepébe, s miért oly közömbös az építész alkotó (bocsánat szolgáltató) vonatkozásában? De mi a baj az építész alkotással? És kérdezem, a levél tartalma visszamenőleges? Húzzuk ki az összes építészettörténeti könyvből és írásból az építészeti alkotás és építész szavakat? Érvényes ez Gaudira, vagy F.L. Wrightra, akik köztudottan azt rajzolták le, amit a megrendelő felrajzolt nekik, s örültek, hogy szolgáltatnak? Ez komoly? Ez európai? Ez kreatív? Ez összefügg a szerzői jogi törvénnyel? Miért nem szeret minket, s degradál szolgáltatóvá saját felettes szervünk? És Fegyverneky Sándor az országos főépítész ezt miért írja alá? Nem feltételezem, hogy ez benne így él, s hogy ez a saját véleménye. Ez a jogalkotó – bocsánat jogszolgáltató – háttér személyzet „alkotása”, mely úgy tűnik erősebb az országos főépítésznél. Ezekkel a minősítésekkel sikerült az építészetet és építészeket kirekeszteni a kultúra világából. De milyen közmegegyezés alapján születhetett ilyen minősítés? Vagy valaki a személyes véleményéből „alkot” (bocsánat) rendeletet, s azt gondolja, hogy mindez csupán jogi kérdés?  Egyáltalán, hogy jön ahhoz a jogász szakma, hogy más szakmákat definiáljon? Olyan ez, mintha az építészek megtiltanák a jogászoknak az igazságszolgáltatás szó használatát. Vagy éppen helyben vagyunk?

És nincs itt probléma a főépítészi konferencia „Pár-beszéd, avagy a kreativitás ereje” címével? Hiszen a kreativitás alkotóképességet jelent. Higgyék el, ha valamire nem tekintünk az alkotás igényével, az nem is lesz az. A középkor az örökkévalóságnak, az Istennek alkotott, s tervezett kozmikus igénnyel és mércével.

Azt javaslom, ne hagyjuk, hogy mások definiálják hivatásunkat és szerepünket. Ez nem közmegegyezést nélkülöző „leosztás” kérdése. Mi vagyunk arra történeti, alkalmassági és felelősségi szempontból hitelesek, hogy ezt megtegyük. Az oktatásügy a napokban már újrafogalmazta önmagát, mint közfeladatot ellátó, s a közjó szolgálatában álló intézményrendszert és szerepkört. Ugyanezt jogosan vallhatjuk magunkról az építésügyről is az eddigi „szolgáltató” szerep helyett.

2. Nézzük elsőként  alkotmányunkat:
Az épített környezettel az emberi jogok fejezetben egyetlen paragrafus foglalkozik, az alábbi megfogalmazás szerint:
70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.
Tehát a jelenlegi alkotmányban az épített környezet minősége csak állampolgári, s nem közösségi jogként  kerül megfogalmazásra (mint ahogyan létrejön), s az épített és természeti környezet védelmét és nem annak kortárs létrehozását, s annak minőségét teszi alkotmányos kötelességé.
Az alkotmánymódosítás során aktuális lenne ennek újragondolása.

3. Közbeszerzés:
A jelenlegi közbeszerzési törvény szerint, ha egy tervező az előzetes tervezői szakaszban (pld. tanulmány- vagy engedélyezési terv) részt vett, úgy a következő szakaszban (amennyiben az közbeszerzés) összeférhetetlenné válik, s így abból kizárja magát. Sikerült az építészeti alkotó folyamat több ezer éves hagyományát szétverni. Ma egy épület létrehozását – tanulmányterv, engedélyezési terv, kiviteli terv, tervezői művezetés – akár 4 építész végezheti egy helyett, ha közbeszerzés-köteles. Hol itt a személyes felelősség, kreativitás és garancia? Kinek áll ez érdekében? Biztos, hogy nem az alkotás (bocs „szolgáltatás”) folyamatát és a műszaki színvonalat szolgálja. Hol itt a szerzői joggal való jogszabályi összhang? Miért kell a tervezés és a közbeszerzés folyamatát mesterségesen összekeverni? Miért nincs szakma-specifikus közbeszerzés? A régi közbeszerzési törvényben a tervező kivételt képezett az összeférhetetlenség tekintetében, majd az új, örökké változó törvényből kimaradt. Meddig tartható ez az elképesztő, kreativitást és személyes felelősséget figyelmen kívül hagyó rendelkezés? Avagy úgy gondoljuk, hogy F:Wright kitalálja, Corbusier engedélyezési tervet, Mies van der Rohe kiviteli tervet készít, Alvar Aaltó művezeti?

4. Az EU-s pályázatok ügymenetében miért nincs a kreatív szellemi előkészítést biztosító pénzügyi és időkeret biztosítva? Hiszen a pályázó önkormányzatok sem rendelkeznek az egyébként kötelező tervpályáztatáshoz és tervezéshez szükséges előkészítő munka pénzügyi keretével. Érdekes, hogy amikor kitalálták a tervellenőri szerepet, rögtön volt rá pénz is. Többnyire a kiviteli tervezési díj rovására. Vagyis a kreatív szakaszra, s különösen a tervpályázatra nincs pénzügyi keret, de arra a tevékenységre, mely már nem tud hozzáadni semmi érdemit a folyamathoz, felelősséget sem vesz át, arra van pénz. Csakúgy, mint a beruházási folyamaton fürtökben lógó piócák etetésére.

5. Miért nincs a környezetépítésre vonatkozó igazi szakma-specifikus közbeszerzés, melyet olyan hozzáértő hagyományos tapasztalt beruházók bonyolítanának, akik átlátják a folyamatot? Miért engedjük ezt át a jogászoknak, s az un. projekt-menedzsereknek, akik többnyire tűzhöz közeli ügyes, angolul tudó, de a szakmát nem ismerő emberekből kerülnek ki, akiknek szakmai értelemben súlyos etimológiai problémái vannak. Miért nincs a felelős projektmenedzseri funkció jogosultsága speciális szakmai képzettséghez kötve. Hiszen ennek nagy része klasszikus beruházási és nem jogi tevékenység, - kiváló mérnököket igényelne. S mivégre képezik a műszaki menedzsereket? Miért keverjük össze a közbeszerzésben a számítógép, vagy autóbusz beszerzést (vagyis ahol a gyártmány már raktárban van garancialevéllel) a mi tevékenységünkkel, mely a „gyártás” előtti állapotra, a „gyártmány” előkészítésre és a „gyártásra” vonatkozik. Hogyan lehet az, hogy az EU-s közbeszerzésekben laikus ellenőrök ellenőriznek laikus ellenőröket, s azok a hozzáértőket. Mi célt szolgál ez? A kreativitást?

6. Ugyanezen közbeszerzési törvény lehetőséget ad, hogy a kivitelező tervezéssel együtt nyerjen el építési munkát. Többnyire új tervező bevonása elemi érdeke, mert így saját hasznára redukálhatja a műszaki tartalmat, s örülni kell, ha a végeredményt nem fújják el a böjti szelek. Kinek az érdeke ez, közpénzek felhasználása mellett?

7. A „liberalizált” engedélyezési eljárás ugyan rövidebb nem lett, de tartalmilag leszűkített sok városépítészetileg fontos elemet (pld. belvárosi védett területeken kerítést, színezést, ablakcserét, tetőhéjalást, stb.), (ez építésjogban dolgozók véleménye). Így maradt sok fontos városalakító elem – mely más európai országokban engedélyhez kötött – szakmai kontroll nélkül. Miért nem lehetett ezeket főépítészi kompetencia körébe utalni? Miközben ez világörökségi védettségű településeket is érint, nevezetesen ez Tokaj-Hegyalján 27 települést. Egyébként a hatósági munkát végzők legtöbbje szerint az 1998-as rendeletek élet- és szakma-közelibbek voltak.

8. Miért nem támogatja saját minisztériumunk a világörökségi tervtanácsokat, miközben pld. Tokaj-Hegyalján a szerencsi erőmű építési szándéka, s az önkormányzatok érdekkülönbsége miatt konfliktus alakult ki, s a 27 önkormányzat kívánt társulása nem jöhet létre. Miközben az építés örökké változó minisztériuma és az örökségvédelem 8 éve adós a világörökségi törvénnyel, s az erre épülő, jogilag orientáló kezelési tervvel?

9. Milyen kiforgatott helyzet az, hogy a szentendrei skanzenben 7-800 millióért felépítik két hegyaljai ház másolatát, miközben az eredetiek a világörökségi területen tönkrementek felújítási pénz hiányában?

10. Miért nincs annak rendeleti lehetősége, hogy a településtervek rugalmasabbak, azaz az élet változó igényei felé nyitottak és változtathatók legyenek, a módosítások időrabló, bürokratikus procedúrája helyett? Miért nincs ebben is a főépítészi tudásnak és felelősségnek nagyobb szabadsága és szerepe?

11. A tervtanácsi rendeletet sikerült a befektetők és politikusok igénye szerint redukálni, amikor úgy ítélték meg, hogy a szakmai vélemények korlátozzák azok érdekét. Ma a munkák 10 %-a sem kerül tervtanács elé. Megszűnt a világörökségi tervtanács, a megyei kamarai tervtanácsok alig működnek, mert azt senki sem tekinti önmagára kötelezőnek. Hol itt a minőségbiztosítás és a kollektív szakmai kontroll? Pedig a tervtanácsok igazi kreatív szakmai műhelyek, környezeti kultúránk alakítói lehetnének.

12. Miért nem tudjuk jogilag kezelni az engedélyezési tervek kiviteli terv során történő mértékletes, de értelemszerű módosulásait? A kiviteli szakaszban készülő szakági tervek visszahatnak az építészeti tervekre, de a jobb megoldásokat korlátozza az ép. eng. módosításának bürokratikus fenyegető távlata. Sok kreatív megoldás ezért meg sem valósulhat.

13. Hogyan függ össze a szakmaisággal és milyen építési engedélyezési eljárás az, ahol jogszerű (?) építési engedély adható ki aktuálisan 2 m-es árvízzel borított területre? Mert bár a törvény előírja a hatóságnak a helyszíni szemlét, csak ennek idejéről nem intézkedik. Miért nem választjuk már le az építéshatósági munkát az önkormányzatoktól, hogy megszűnjék a nyilvánvaló politikai befolyás?

14. Milyen kiszolgáltatott jogi helyzet az, hogy miközben a tervezők a tervezési nyilatkozatokat büntetőjogi felelősségük tudatában aláírják, miszerint minden vonatkozó szabványt, előírást ismernek és betartottak, eközben a ma már kötelező EU szabvány 2/3 része nincs lefordítva és honosítva?!

15. Hogyan lehet az, hogy az ismert árvízi – helyszíni állapotok ellenére a települési tervek nagy része nem rétegvonalas térképekre készül, mivel arra nincs pénzügyi keret?

16. A főépítészeknek – legyen az települési, megyei, állami vagy országos – miért nem lehet szakmai kérdésekben vétójoga.

17. Az EU-s építési közbeszerzéseknél hogyan alakulhatott ki – versenyellenesen – fajlagos alapterületi költségnorma, rögzített alapterületi norma mellett? Már átéltük ezt a szocialista lakótelep építés idején az MGN formájában (műszaki gazdasági normatíva), csakhogy az szakmailag átgondoltabb volt, mint a mai, amelynek fő célja, hogy korlátozza a műszaki tartalomra jutó költséget, s biztosítsa a bürokrácia és a piócahad megfelelő juttatásait. Így jön létre a kreativitásmentes EURO GAGYI. Ma az igényes magyar szakmai folyóiratok pozitív példái mögött szinte minden esetben privát beruházást találunk. A laikusan megállapított minimális fajlagos költségekre hogyan pályázik más európai ország (saját munkadíjaival)?  Itt lehet – a tervezéssel szemben - minimáldíj, ami nem versenyellenes?

18. Miért kell a különböző tervdokumentációkat egyre több és több példányban előállítani?

19. Hogyan lehet az, hogy EU-s pályázatok terveit rögtönzött, s szakági alátámasztás nélküli tételes költségvetés alapján ítélnek meg, vagyis blöffölünk és hazudunk? A kiviteli terveknél a blöff költségvetést képmutató módon tételesen számonkérik.  S, hogy lehet az, hogy az országban több mint 400 md Ft. Leader beruházásról szinte tervek nélkül döntöttek, mely között több esetben műemlék épületek, templomok, stb. is érintettek voltak?

20. Miért kell kis országunkban - ahol akárhogyan is, egy épített környezet van - két építési hatóság? Az egyik az önkormányzatoknál, a másik az örökségvédelemnél? Hogyan lehet az, hogy az Örökségvédelmi építési hatósági másodfoka önmaga legyen? Azért sokat kibír az alkotmányunk. Így válik az örökségvédelem tekintélyes, vonzó szakmai intézményből taszító jogi intézménnyé, mely éppen ezért egyre kevésbé képes a termékeny szakmai párbeszédre a kortárs építészettel. Hogy működhet az örökségvédelemnél tervtanács, holott nincs törvényi háttere (bár működésével szakmailag egyetértek)? Morálisan hogyan ítélhető meg az, hogy az önálló anyagi forrásokkal nem rendelkező műemlékvédelem a befektetőkkel végezteti el a védelem állami feladatait, mert a befektető által hasznosításra jóhiszeműen megvásárolt műemlék épületről az Örökségvédelem rendszerint nemhogy tudományos dokumentációval, de felmérési tervekkel sem rendelkezik. A műemlék helyreállítás többletterhei adótörvényeinkben sem jelentkeznek. Hasznos lenne a német gyakorlat tanulmányozása.

21. Bontott, de értelmesen újrahasznosítható építési anyagok tonnái mennek a szemétdombra, mert az előírások szerint újra-felhasználásuk jogilag lehetetlen, ill. költséges, ÉMI engedélyhez kötött. Holott az ökológiai és gazdasági cél az anyagok minél nagyobb visszaforgatása lenne. Miért kell ennek így lennie? Csak nem a gyártók érdeke, vagy netán az ÁFA miatt?

22. Ugyan szolgálta-e a kreatív környezetalakítást és annak minőségét, hogy a vezető tervezői minősítéseket eltörölték? Miért és kinek jó az, hogy a minősítés nem befolyásolja a munkához jutást, ill. a pályázati ügymenetet?

23. Befejezésül egy másik gyöngyszem az íróasztal mellett született, szakmai gyakorlati megfontolások nélküli „rendeletalkotásról” (bocs).

Az árvizek kapcsán kaptunk egy rendelettervezetet, mely jó szándékú, gyors intézkedési javaslatként született arra, hogy hogyan kell árvizes területre építeni. (A rendelet nem tért ki arra, vagyis elfogadja, hogy az ország egyre nagyobb része adminisztrative folyamatosan a mértékadó árvízszint alá kerül, mely pld. Edelényben most 70 cm-rel magasabb előírást jelent.) Az egyik tervezett előírás az volt, hogy a házakat vízzáró ablakokkal és zsalugáterekkel kell az árvíztől megóvni. Csak a kisebbik probléma, hogy elfelejtjük a zsalugáter és spaletta közötti különbséget, a nagyobb, hogy ha ezt az előírást betartva sikerülne megépíteni a házat, az ablakmellvédet elérő kb. 1,5 m-es árvíz hajóként emelné meg. Benne maradt viszont a javaslatban, hogy az ajtóveretek galvanizált, vagy rozsdamentes szerelvényekből készüljenek. Nos, ha a rendeletalkotó ott lett volna pld. Edelényben, s látta volna a hídpálya fölött 40 cm-rel haladó folyót, most önmagán mosolyogna.

Még sorolhatnám, de most csak ennyit kivonatként a kreatív környezetalakítás és az aktuális jogi környezet viszonyáról, mely az elmúlt időszakban ugyanúgy elidegenedett a valóságos szakmai folyamatoktól, mint történt az egészségügyben és az oktatásügyben. Ez az út tovább már járhatatlan. Kellene némi felelősségtudat, szembenéző bátorság, szakmai elkötelezettség, együttműködési készség és szeretet, leülni és újragondolni, s új medret ásni a környezetalakító minőségi folyamatoknak.
Mennyire hiteles a „kultúra várost épít” szlogen, ha magára az építészetre, a környezetalakításra nem tekintünk kultúraként.

Ne értsen félre senki, - én tudom, hogy a környezetalakítás kultúrája (bocsánat a szóhasználatért), kreativitása hármas felelősségi körtől függ:
    a szakma,
    az önkormányzat
    és a kormányzat.
De ezek közül a másokra érvényes jogi környezetet a kormányzati tényezők teremtik meg, a többiek nagyrészt jogkövetők. Jó lenne persze a kormányzati struktúrában egy végleges hely a környezetalakításnak.  S reménykedem, most másodszor már nem feleslegesen jeleztem a szakmagyakorlási problémákat.

Várjuk az elmúlt időszak gyakorlatának felülbírálatát, és korrekcióját egy új szakmai együttműködés keretében, mely talán egy új, szakmailag hiteles, egyszerű környezetalakítási kódexet eredményezhetne.  
                            
Bodonyi Csaba DLA építész
Tokaj város főépítésze

Ui. Kérem a kollégákat, folytassák ezt a részleges probléma-leltárt.