Bárka-bűnbak, vagy Életkert Ház?

Hogyan lett az Alakor a magyar építészet bűnbakja? Az írás egy fatális félreértés tisztázására, az értelmes vita előfeltételeinek megteremtésére vállalkozik, néhány alapfogalom tisztázása révén. Kardos Gábor eszmefuttatása.

Az ügy háttere: az építész szakma válsága

Az építész szakmában nyilván évtizedes feszültségek halmozódtak fel az építőipar szinte példátlan visszaesése miatt, a más ágazatokhoz képest is rendkívüli mértékű munkanélküliség, illetve pályaelhagyás miatt. Ráadásul a kevés megrendelés, ha lehet, még tovább élezte a többi szakmát is polarizáló modernista-progresszív ballib kontra ősmagyar-organikus-konzervatív ellentétet, mely a magyar értelmiségen belül szinte sehol nem vált olyan kiélezetté mint éppen az építész szakmában.

A tetejébe itt a történelmi lehetőség: jókora közpénzből vajon kinek a terve képviselheti az országot a milánói világkiállításon? Borítékolni lehetett volna a balhét. Súlyosbító körülménynek tűnt, hogy végül a második helyezettet valósítják meg, a tetejébe a választások még markánsabban politikai jelleget adtak az ügynek. Az pedig végleg közfelháborodás tárgya lehetett az egész építész szakmában, hogy egy nem szakmabeli „laikus” tervét preferálták az elsőnek kiválasztott helyett. Ideális feltételek adódtak tehát a tökéletes lincshangulathoz. Most végre ki lehetett adni minden feszültséget, rá lehetett olvasni a szakma minden átkát, minden búját-baját, de kire? Nem egy jöttment laikusra, ó nem, hanem arra az építészre, aki segíteni merészelt egy laikusnak a terv kidolgozásában - anélkül, hogy bármiben változtatott volna a Sárkány Sándor által jegyzett koncepción!

Ertsey Attila megrendítő higgadtsággal válaszolt a rá zúdult szitokáradatra, az önmagát túlélt modernizmus zombitámadására. Ez késztetett arra, hogy írjak a mai magyar építészet állapotát mélységében is feltáró Alakor-ügyről. Aki némileg tájékozott, tudhatja, hogy Ertsey Attila az öko-építészet talán legjelesebb képviselője ebben a furcsa országban. Vezető képviselője volt annak a konstruktív koncepciónak, hogy az építőipar válságából legyen kiút: a rendkívül rossz energiahatékonyságú hazai épületállomány átfogó felülvizsgálatával és fenntarthatóvá alakításával lehessen munkahelyeket teremteni az építészeknek, az iparágban dolgozóknak. Átgondolta valaki az érintettek közül (minden magyar építészt értve ez alatt!), hogy most azt az embert kiáltották ki bűnbaknak, a szakma szégyenének, aki a legismertebb hazai képviselője annak, hogy a végválságba jutott ipari-házgyári építészet fenntarthatóvá tételével, jövőképes átalakításával lábaljunk ki a válságból? Mekkora kárt okoznak ezzel és ki fogja helyrehozni?

Személyes kapcsolatba sosem kerültünk, de mindig sokra tartottam következetesen etikus kiállásáért, civil kurázsijáért, akár közügyekről, akár szakmai dolgokról volt szó. Csak akkor találkoztunk futólag, mikor a 2006-os rendőrállami és utcai erőszakra adott válaszként kezdeményeztem, hogy hozzunk létre Országos Civil Fórumot és ő is aláírta a petíciót, az aláírók közül legismertebb építészként. Azért említem csupán, mert ő is azon kevesek közé tartozik, akik sohase álltak be egyik szekértáborba se, akik se balra, se jobbra nem tértek le az egyenesség és szakmaiság civil útjáról, viszont minden fajta szélsőség ellen készek fellépni, amikor az épp elfajulna. (Talán tíz-húsz ilyen embert ismerek ebben az országban.) Most is ezt teszi, csak most személyes érintettsége miatt még nehezebb következetesnek maradnia. Válasza alapján mégis sikerült, ami emberi nagyságra vall. Vajon az építész szakmában hányan vannak ilyenek rajta kívül? Miért nem halljuk a hangjukat?

Ha Renzo Piano épített hasonlót, akkor jó?

Kezdjük egy konkrét példával. A sydneyi Operaházat mindenki ismeri, de Óceánia másik legismertebb épületét, úgy látszik, a honi építészet önjelölt védelmezői kevéssé ismerik, különben nyilván feltűnt volna, hogy meglepően hasonlít az Alakorra. A Renzo Piano által tervezett új-kaledóniai Tjibaou kultúrközpontot persze vélhetően senki se merte volna szakmailag értékelhetetlennek minősíteni azok közül, akik most bátran kígyót-békát kiabáltak egy laikus tervére, mert Renzo Piano ugyebár világszerte elismert sztárépítész. Ja, az egészen más... Ha ő tervez kerítés-épületet, az nyilván rendben van. Ennyit a pártatlan szakmaiságról, melynek túlnyomó része nettó sznobizmus, megcsontosodott dogmatizmus és szervilis tekintélytisztelet. Quod erat demonstrandum – mondhatnánk az Etika szavaival.

Bár ezzel tetten értük, mi ment félre az Alakor-ügyben, ne érjük be ennyivel, mert a botrány szépen megmutatja a magyar építészet mai állapotát, példátlan szakmai, ideológiai és erkölcsi válságát. E tekintetben kár elveszni az épület részleteiben, mivel a botránykő is főként az alapkoncepció volt, nem pedig az Alakor egyes részleteinek építészeti megoldása, vagy akár ezek összessége. Hogy miért? Mert az Alakor a modern építészet radikális alternatívája. Nemcsak a tervezője nem építész, de folyamat és az eredmény sem építészet a szó modernista értelmében. Nem a XX. század folytatója, valamilyen XXI. századi (poszt)modern irányzat mentén, hanem egyfajta ősépítészet-újrakezdés, olyasmi mint a jurta, egy szekértábor vagy a paticsoló népi vályog-építészet, illetve mint a japán kertet integráló minimalista keleti építészet, melyben az épület csupán a kert kiegészítője, „melléképülete”, mintha nem szakadtunk volna ki az édenkertből, vagy visszaköltözhetnénk oda. Egyszóval a modernista építészet harmadik évezredi alternatíváját jeleníti meg. Ertsey Attila is utalt arra, hogy az Alakor e tekintetben kezdetleges, amatőr megnyilvánulás, de új utat keres és talán talál is.

Ha valaki a botrányról nem is hallott és úgy lapozza végig a milánói világkiállításra elfogadott épületek látványrajzait, látni fog egy rakás modernista konstrukciót (a „minimalistaként” promózott dobozépítészet remekeit), melyek nagyjából olyanok mint az általunk bárhol látott épületek tömegei, legfeljebb részmegoldásokban térnek el. Alig egy-két ország épületén látszik valamilyen merészebb koncepcióváltás (Kína, Lettország épülete tűnik még ki). Márpedig a marketing azon butaságig egyszerű alapelve alapján, hogy a figyelemfelkeltés a döntő mozzanat a véleményformálásban, nos, egyértelműen az Alakor láttán fogják legtöbben felkapni a fejüket, hogy ez itt tényleg valami más.

Ha körülnéz ma valaki ebben a harsogó marketingüzenetek által dominált világban, nem nehéz észrevenni, hogy ez a szempont többnyire mindent visz. Nincs második mozzanat, a látogató, sőt: az újságíró is siet és piaci, azaz bulvárszempontok diktálják a véleményt, ezért a nettó figyelemfelkeltés a döntő mozzanat mindenben, sajnos többnyire szakmailag is. Nekem részben pont az nem tetszik a koncepcióban, ami miatt az Alakor igenis sikeres lehet Milánóban. Építészetileg is jobbnak tartom Renzo Piano új-kaledóniai művét. Ezek azonban egyéni ízléstől is függő szempontok, melyek ugyan kávéházi vitázgatásra adhatnak alapot, de egy építész kiátkozása a szakmából pusztán azért, mert segített egy laikusnak a tervezésben... az egészen aránytalan, méltatlan reakció, melynek hátterében nyilvánvalóan más, kimondatlan okok és szempontok állnak. Elég mélyre kerülhetett a honi építész etika, ha elítélnek egy kollégát azért, mert igyekezett egy megrendelő elvárásainak megfelelni, bár úgy gondolhatnánk, hogy ez alkalmasint az építésszel szembeni egyik fő társadalmi elvárás. A koncepciót kitaláló Sárkány Sándor ebben a történetben megfelel a sztenderd építési szituációban egy olyan megrendelőnek, aki valamilyen nagyon egyéni épületet szeretne megvalósítani.

Persze a kritikusok azzal érvelnek, hogy esetünkben az ország építészetét képviselné az Alakor és ezzel leégetnék a magyar építész szakmát. Nem feltétlenül. Ugyanis nem egy építészeti szakkiállításról van szó. Nem az építész szakmát fogja képviselni az Alakor Milánóban, hanem az országot és nem szakmai fórumok előtt, hanem a nagyközönség előtt, illetve a tömegmédiában, ahol az Alakor sokkal jobb eséllyel lehet sikeres.

A sámándob - már ha bárki annak fogja látni! - csupán a mi furcsa országunkból nézve tűnik szélsőjobbos extremitásnak. Eleget éltem nyugaton, hogy evidens legyen: onnan nézve legfeljebb izgalmas egzotikum az ilyesmi. Jópofa még az is, ami barbár. (Itt tartanak globálisan és persze nekik sem lenne okuk büszkének lenni erre.) Nyugaton véletlenül sincs semmilyen ideológiai töltete a sámánizmusnak, pláne nem olyan túlhajtott mint a hazai bal-jobb koordinátarendszer békaperspektívájából nézve. Nyugi, a kivilágított titokzatos jelek sem juttatják ott senkinek eszébe a rovásírást (fogalmuk sincs róla, mi fán terem), inkább trendinek és... modern barbár-retrózásnak fog tűnni. Mint valami fénytetkó, a tetoválás építészeti adaptációjaként. Hadd ne véleményezzem, de a célközönség - akik nem mi vagyunk! - vélhetően imádni fogja.

Önmagában üdítő oázisnak tűnik minden egy ilyen világkiállításon vagy bárhol, ami eltér a sztenderd „minimalista” dobozépítészettől, melynek valódi alapját és hátterét a házgyári technológiák jelentik. Minimalista ideológiájuk elég abszurd kamuzás, mivel a lehető legkevésbé racionálisan használják az erőforrásokat (anyagokból, energiából túl sokat és túl messziről szállítva, túl nagy tőke- és technológia-igénnyel, viszont élőmunkából túl keveset igényelnek). A spekulatív profit-maximalizás e „modern” technológiáját legfeljebb életszerűségét és fajlagos munkahelyteremtő képességét tekintve nevezhetjük minimalistának.

Jellemző, hogy a Malom tervét általában tökéletesen elfogadja a szakma, pedig az sem tipikus modernista épület. Energiahasználata finoman szólva kétséges, vagyis pont a milánói világkiállítás meghirdetett alapelvének és programjának nem felelne meg funkcionálisan az épület. Még a laikusok is tudják, hogy a funkció egy épületnél nem mellékes szempont. Napenergiával (vagy pláne fosszilissel!) működtetni egy vízimalmot pont olyan ellentmondásos mint a „fenntartható fejlődés” mai propagandája. Keményebben fogalmazva: energetikai giccs. Ugyanolyan modernista csúsztatásos techno-giccs mint mikor betonból imitálják egy badacsonyi pincénél a vulkanikus bazaltorgonák „folyását”. (Pedig ez geológiailag is giccs, mivel üledékes anyaggal imitálja a vulkanikusat, vízzel a tüzet. Ráadásul a bazaltorgona híresen vertikális, cseppet sem folyik, a betonpince meg ezt vízszintes struktúrájának lefolyásával „imitálja” – különben minden stimmel...) Millió ilyen olcsón belemagyarázó, erőltetetten metaforizáló techno-ideologikus giccs-példát találhatunk az utóbbi évtizedek dobozépítészeti remekeiben, melyek nyilván embertelen technokratikus gyakorlatukat próbálták lírai metaforizálásokkal maszkírozni, kábé annyira hitelesen, mint mikor az ázsiai izzasztókban gyermekmunkával készült tömegterméket reklámozzák szívhez szóló szlogenekkel. Ugyanannak a rendszernek ugyanazt a hazugságmechanizmusát érhetjük így tetten az építészetben és a „magas művészetek” modernista esztétizáló ideológiáiban, mint a kommersz termékek reklámjaiban és általában az ipari dizájn világában.

Vajon miért tűnt sokak számára elfogadhatónak ideológiailag a sztenderd urbanizációs betondoboztól látszólag eltérő Malom? Azért, mert historizáló építészet, öko-retro, ami a modernizmus elfogadott kiegészítőjévé vált. Egyedül az tűnik eleve elfogadhatatlannak, ha jövőbe mutató valódi alternatívát próbál megfogalmazni valaki a minden irányzatában múltba révedő mai historizáló építészeti irányzatokkal szemben (ide értve a házgyári beton+acél+üveg modernizmust is, melyről bőven kiderült, hogy nem fenntartható, így mára szintén meghaladott, historizáló építészeti felfogás).

A modernizmus agóniája és az Életkert Ház mint kiútkeresés

Építészetileg valóban értékelhetetlennek tűnhet az Alakor, mert koncepciója szerint ez nem épület, hanem egy jelképes épülettel kiegészített KERT. Azt állítja tehát, hogy a jövő az, hogy egy kertben lakjunk. Jelzem: a legtöbb ember legősibb vágya mindig ez volt és ma is ez. Szindbád bűvös szavait idézve: „Egy kertben kéne élni és mindig csak tervezni.” Ezt a felfogást jeleníti meg az Alakor. Aki görcsösen épületet keres benne, az nem vette észre, hogy ez egy monumentális kerítéssel körülvett kert. Itt van a nagy félreértés. Épületként értékelhetetlen, mivel lényege az, ami belül van: a kert. Az építészet szégyene volna, hogy nem a falakon van a hangsúly, hanem azon, ami belül van? Ejnye... A kertben élés víziója mennyivel élhetőbb és... szexibb egy steril beton-üveg-acél monstrumnál, amilyennek megszoktuk a modern monumentális építészetet. 

Aki tehát azt hitte, az Alakort mint épületet védem, ugyanúgy félreértett, ahogy az Alakor koncepcióját. Ez NEM épület, hanem egy kert. Épületként nekem se nagyon tetszene, bár pont a modernizmus annyira fontosnak tartotta, hogy legyünk nyitottak mindenre, a szokatlan formákra is – kivéve persze a neki szokatlan formákat. Úgy látszik, ez a nyitottság csak addig volt fontos, amíg a klasszikus építészet hívei voltak hatalmon és pont olyanokat mondtak a modernekről mint most ők az azóta megcsontosodott akadémizmussá vált modernizmus alternatívájaként fellépő bármilyen új irányról.

A szerencsétlen Alakor és a még szerencsétlenebb Sámándob helyett lehetne a koncepció neve Életkert, ami kiutat mutathat a jelenlegi polémiából, tisztázva a projekttel kapcsolatos fő félreértést. Az Életkert Ház elnevezés arra utal, hogy a harmadik évezred az urbanizáció gyökeres újragondolását teszi szükségessé annak érdekében, hogy az építészet a jövőben ne a természeti környezet "legyőzésének" modern mítoszát és az ezáltal egyre súlyosabb problémákat okozó elidegenedést szolgálja, hanem azt, hogy újra megtaláljuk azt a harmóniát a természettel, melyet a modernitás semmibe vett, dölyfösen kiköltözött belőle, illetve aggasztó mértékben tönkretette. Az új koncepcióban a Kert már nem csupán a ház körüli terület, illetve a ház tartozéka, hanem középpontba kerül, azt sugallva, hogy ökológiailag lehet visszautat találni az Édenkertbe, ahonnan a modernitás csúnyán kiűzte az emberiséget. Az Életkert élhető és természetes életteret jelent, az elidegenedett urbanizációs komfort helyett a természetre és a harmóniára helyezve a hangsúlyt.

Ha posztmodern gesztusról lenne szó (és nem egészen másról, ami már nem vonatkoztatja magát a modernitás viszonyrendszeréhez!) akkor egyértelműen az épület fogalmának gyökeres dekonstrukciója lenne az Alakor - a kert és az épület viszonyának megfordítása, mely az urbanizációval egyenlővé tett építészet dekonstrukciója. Az ökológiai dezurbanizáció épülete visszaköltöztet minket az élet kertjébe, az ember örök vágyát valósítva meg, hiszen soha senki sem vágyott arra, hogy természetidegen tömbházakban lakjon vagy dolgozzon. Az építészet pedig nyilvánvalóan saját mesterségbeli és művészi elveitől, értékeitől eredendően idegen szempontokat szolgált, amikor a modernizáció jelszavával egy nem fenntartható gazdasági érdekrendszer kiszolgálójává vált.

Az Életkert Ház azt a kérdést veti fel, hogy mi a voltaképpeni célja és értelme egy épületnek, illetve az építészetnek? Az, hogy jól nézzen ki az építész portfóliójában, nagyszerűen mutasson a virtuális látványrajzon és a fotókon - netán az, hogy minél több extraprofitot termeljen az ingatlanspekulánsoknak és a nagyüzemi technológiákban érdekelt óriáscégeknek? (Ez esetben tényleg nincs párja és alternatívája a modern urbanizáció dobozépítészetének.) Vagy inkább az lenne mégiscsak egy épület értelme, hogy valóban élhető legyen, életteret teremtsen az embernek, ahol harmóniában élhetünk környezetünkkel, a földdel, mely a ház fizikai-organikus alapja és a tájjal, melynek pedig a ház végső esztétikai alapjának kellene lennie (nota bene:a modernitás urbanizációjának gőgös, tájat felülíró, illetve leuraló koncepciója ezzel pont ellentétes volt!) A harmadik évezred küszöbén átesve nem kérdés, mi lehet a jövő iránya e tekintetben. Épp ezért ragaszkodnak oly görcsösen a régi rend, a zombi modernizáció hívei a XXI. század kifejezéshez, ahogy az ipari társadalom fenntarthatatlan gazdasági rendszerének egyéb képviselői is. Bár szeretik a nagyralátó szólamokat, mégis mennyire kerülik a harmadik évezred kifejezést, mely nyilván nem róluk szól és valami egészen más világkorszakra utal, mint amelyik a rettenetes XX. századdal véget ért.

*

Senkinek sem tűnt fel, hogy az építőipar modern, azaz nagyüzemi technológiáinak és anyaghasználatának illetve finanszírozási rendszerének totálisan alárendelt építészet hova vezetett, milyen szerepre kárhoztatja mára az építészt, akinek szinte már a „mérnök úr” becsülete sem marad, mert az uralkodó technológiákat szolgaian alkalmazó technikussá fokozódott le? Még így se könnyű munkát találnia, a társadalmi megbecsülés pedig ebben a modellben nem véletlenül tart a nullához. Hát nem látják hol tart ez a hajdan többre hivatott mesterség? Tényleg ezt az állapotot akarják fenntartani, ezt a zombi modernizmust védelmezik még ma is átkozódva-szitkozódva? Nincs már olyan beszámítható ember, aki egy percig is komolyan azt gondolhatná, hogy a tengerparti üdülő övezetekben is lakótelepeket építő modern urbanizmus és házgyári építészete fenntartható koncepció lenne ezen a bolygón. Be kéne látnunk végre, hogy a sokat ajnározott-reklámozott modernizmus elejétől XX. századi végéig nem volt más mint az ipari társadalom kiszolgálója, a társadalom totális iparosításának építészete volt, mely a börtönök paradigmája szerint épített gyárakba és bérkaszárnyákba költöztette ki az emberiséget és mint ilyen bizonyult végleg fenntarthatatlannak mára. Megbukott. Vége. Nincs többé. Az Alakor ennek a csahos fenevadnak a holttetemeként is értelmezhető, amennyiben kiálló bordákként és csontvázként értelmezzük oszlopait.

Van itt még egy brutális tabu, ami magyarázhatja a modernista zombitámadás szitokáradatát: a globálisan ma még megszokott-elfogadott építészeti akadémizmus a modernista urbanizációt mint alternatíva nélküli építészetet jeleníti meg és emiatt képes a legharmonikusabb természeti környezetbe urbanizációs monstrumokat építeni, mert úgyszólván gyárilag el se tud gondolni másfajta épületet mint nagyvárosit. Viszi a betont, az acélt és az üveget mindenhova, még oda is, ahol lenne jellegzetes helyi kőzet, vályog vagy fa. Ez pedig nemcsak ökológiailag káros, hanem építészetileg is destruktív, giccses anyaghasználat. Etikailag és esztétikailag egyaránt téves és vállalhatatlan. (Erre volt példa Badacsonyban a Laposa nevet a család szerint kisajátító pince, melyet tulajdonosa után Póczik pincének kellene inkább nevezni. Ha emlékszünk, pont ugyanilyen ideológiai vita tárgya volt, miszerint ne legyen már alternatívája a nagyvárosi urbanizációt még egy páratlan szépségű nemzeti parki környezetben is propagáló betonépítészetnek.)

Belegondolt a szakmában és a közéletben bárki, hogy ma gyakorlatilag nincs semmilyen vidéki és falusi építészetünk, nincs más építészeti jövőképünk mint az extrém urbanizáció? Leszámítva a szintén elég giccsesen historizáló balaton-felvidéki neoparasztbarokkot, mely ugyanúgy aligha lehet jövőkép mint a mediterrán dácsák, rancsok és gigagarázskapus-úszómedencés kúriák világa, az esztétikailag értékelhetetlen vidéki átlagépületekről nem is beszélve.

Az Alakor víziójában az épület eredendően nem nagyvárosi, nem toronyház, hanem egyfajta sátor a természet kertjében. Még történetileg is sokkal valószínűbb, hogy így igaz és a modernista verzió történelemhamisításra épül. A legősibb építészet nyilván vagy barlanglakást, vagy valamilyen állandósított tetejű és szerkezetű sátrat jelenthetett. A globális urbanizáció várható összeomlása után vélhetően ismét ez jelenthet kiutat. Ertsey Attila is ezt emeli ki válaszának végén: „Az Alakor arról az élhető jövőről szól. Dadogva, bumfordian, amatőr módon, szakmaiatlanul. De szól. Én azt hiszem, megértettem valamit belőle, ezért vállaltam, hogy egy nemépítésznek segítek. Mert ez a világ el fog pusztulni. Hamarabb, mint gondolnátok. S ami marad belőle, az nem stílusok, trendek, hanem valami, ami az életet menti át. Egy búzaföld egy sámándob közepén.” Nyilván azok többsége is érzi-tudja, hogy így van, akik most a könnyebbnek vélt megoldást választva kiátkozzák azt, aki más jövőről beszél és megpróbálnak kitartani a régi, alapjaiban megdőlt modernizmus mellett. Mert még áll a bál, szól a zene, bár már nekiment ez a Titanic az ökoszisztéma jéghegyének és a bál hangzavara egyre kevésbé nyomhatja el a süllyedés robaját. Ne most akarják vízbe dobatni azokat, akik alternatívaként valami Bárkát mutatnak, jó? Köszi!

dr. Kardos Gábor
filozófus
Forrás: valasz.hu