Beton-reneszánsz
”Alig találni olyan épületet, amely karakterének fő meghatározóját a beton primer látványa, textúrája, tapintása, színvilága adná. A margitszigeti Széchy Uszoda építményeinek homlokzatai és belső terei gyakorlatilag minden négyzetcentiméterükben nyers betonból állnak.”
Ha végigtekintünk az elmúlt évek magyarországi építészetén, s közben elsősorban az anyaghasználatra figyelünk, úgy tűnhet, hogy még mindig nem tudatosodott: a nyers beton esztétikai kanonizációja rég végbement. Alig találni olyan épületet, amely karakterének fő meghatározóját a beton primer látványa, textúrája, tapintása, színvilága adná. Amely tehát a maga teljességében „bevállalná” ezt az anyagot. Ez persze elsősorban a közízlés és a nem megfelelő színvonalon teljesítő építőipar szempontjából kétségtelenül sok kockázatot jelent, ugyanakkor a formateremtő építész számára szinte korlátlan lehetőségeket nyújt. Van persze néhány kivétel (Debreceni Egyetem Élettudományi Intézete és Könyvtára - Golda János és tsai; W.E.T. Kutató-fejlesztő központ, Pilisszentiván - Pethő László és Földes László; a Nyugati pályaudvar hátsó, nyugati részének lefedése - Finta Stúdió stb.), illetve számtalan olyan is, amelyben ugyan jelentős szerepet visel a látszó beton, de nem dominál (Speciális szakiskola, Csorna - Gunther Zsolt és Csillag Katalin; Budapest Sportaréna - Skardelli György és tsai; turisztikai fogadóépület, Pannonhalma - Skardelli György és tsai; Comgenex-székház a Graphisoft parkban, Budapest - Horváth Zoltán és tsai; stb.). Az okok keresése messzire vezetne, ám biztosra vehető, hogy közöttük ott állnak a fent említett tényezőkből eredő bátortalanság mellett a rossz hazai beidegződések is (az ´50-es, ´60-as években nagy számban, ám igen rosszul kivitelezett nyers beton épületek fájdalmas emléke stb.). Visszatartó erő még a sok „rémtörténet”, amely mind arról szól, hogy a tudatosan tervezett nyers betonfelületeket a kivitelezők önkényesen lefestik, levakolják, lecsempézik, mondván: „ez így van kész”.
Éppen ezért fontos építészeti esemény az, ami egyébként európai szemszögből hétköznapi eset: nevezetesen, hogy a margitszigeti Széchy Uszoda építményeinek homlokzatai és belső terei gyakorlatilag minden négyzetcentiméterükben nyers betonból állnak. Az 1930 körül Hajós Alfréd tervei szerint eredetileg Nemzeti sportuszodának nevezett együttes bővítményeként létrehozott, de lényegében önálló egységet képező komplexum ezzel határozottan elkülönül a főépület, illetve a hozzá kapcsolódó kültéri szárnyak téglaarchitektúrájától, míg léptékével, szikár, kiegyensúlyozott formavilágával jól igazodik ahhoz.
A tervezők, Pálfy Sándor, Keller Ferenc, Kapitány József és munkatársaik, ellenálltak minden olyan részletnek, mely az épületek konzekvens anyaghasználatát, tiszta, formai attrakcióktól mentes kompozícióját megtörte volna, amely úgymond „hangulatosabbá”, „kedvesebbé” tette volna az épületet. Nincs sehol a falakon egy szemernyi klinkertégla, kőlábazat, faburkolat sem – mindent áthat az a rendkívül erős koncentráció, az a szűkszavú, de éles logika, amely még a jelentősebb kortárs épületek esetében is ritka idehaza. A tervezők szemléletét az épületegyüttes maga igazolja – megmutatja, hogy az elemi célokat előtérbe állító, higgadt formálás természetes, egyszerű, ugyanakkor funkcionális értelemben gazdag megoldásokhoz vezethet. Az anyaghasználat redukcióját tehát az egyértelmű, szinte elementáris térelrendezés és a kompozíció eszköztelensége is megkövetelte.
Az új együttes két nagyobb egységből áll. A Dunához közelebb, a régi külső medence tengelyében helyezkedik el a műugrótorony a medencével és egy kisebb lelátóval. Ezektől keletre, a szigetet kettészelő út felőli oldalon alakították ki az új versenymedencét. A két területet a nagy lelátó és a hozzá csatlakozó, átjáróként, illetve lépcsőházként működő pavilonszerű épület választja el egymástól. Ez utóbbi a komplexum egyfajta közlekedőmagját alkotja: összekapcsolja a régi lelátót az újjal s feljutást biztosít a lelátó széksorai alatt kialakított, nyitott folyosókból nyíló öltözőkhöz. A könnyed pillérszerkezet tágas tetőteraszt hordoz, ahonnan az uszoda minden részlete feltárul a látogató számára. Hasonló karakterű kétszintes galéria húzódik a medence északi oldalán is, mely egyfelől határt von a medencét körbeölelő tér számára, másfelől kapcsolatot teremt a sziget dús lombkoronáival.
Az együttes legmeghatározóbb része a műugrótorony, mely nevével ellentétben inkább egy keretre kifeszített váz, egy áttört sík, egy markáns látványelem a puritán összképben. A szélesen elnyúló pülón négy, felfelé keskenyedő pengepillért zár közre – ezekre rögzítették azt a három különböző magasságban elhelyezkedő hidat, melyekről az ugróplatformok megközelíthetők. A szerkezetet magát akár egy szimpla támaszgerendás építménynek is nevezhetnénk, ugyanakkor a látvány túlmutat a puszta mérnöki teljesítményen. A karcsú pillérek eltérő fesztávjának ritmusa, a platformok lebegése és a függesztett acéllépcső valami különös, elomlóan irracionális hangulatot adnak az összképnek. Ezt az érzetet a hátsó oldalra erősített, áttetsző polikarbonát lemezekből álló „opálfüggöny” is erősíti, mely mintegy membránként részben átengedi, részben elrekeszti a fényt, s összemossa a környező táj formáit és színeit – mintha egy könnyed akvarellt látnánk. Így válik a szigorú mérnöki struktúra, a hideg vasbeton festői építészeti vízió hordozójává.
E kivételes érzékenységgel megtervezett szerkezetek esztétikai teljességét azonban a nem kielégítő precizitással kivitelezett betonelemek, a helyenként messziről virító repedések, törések, durva glettelések jelentősen csorbítják. Az építészeti professzionalizmus nem párosult a tervezői elgondolásokat maradéktalanul megvalósítani képes építőipari munkával. A tervezők ennek ellenére minden szempontból hiteles épületegyüttest alkottak, s bátor lépést tettek a beton hazai reneszánsza felé.
Haba Péter
fotók: Bujnovszky Tamás
