Betűrés a FUGA-ban

Építészet és irodalom, író és építész. Határátlépők vagy határsértők? – ahogy Bazsányi Sándor írja Wesselényi-Garay Andorral írt, ősszel megjelenő könyvükben, a Kettős vakolásban, melyben 12 megkerülhetetlen irodalmi művet elemeznek irodalmár és építész szemmel. A 6b.hu és JAK által szervezett beszélgetéssorozatban az alkotókon és műveiken keresztül vizsgáljuk azt a bizonyos határt, ami az irodalom és az építészet között húzódik. A beszélgetéssorozat első epizódja június 27-én este 7-től a FUGA-ban.

Építészet és irodalom, író és építész. Határátlépők vagy határsértők? – ahogy Bazsányi Sándor írja Wesselényi-Garay Andorral írt, ősszel megjelenő könyvükben, a Kettős vakolásban, melyben 12 megkerülhetetlen irodalmi művet elemeznek irodalmár és építész szemmel.

A 6b.hu és JAK által szervezett beszélgetéssorozatban az alkotókon és műveiken keresztül vizsgáljuk azt a bizonyos határt, ami az irodalom és az építészet között húzódik.

Mi sem természetesebb, hogy első alkalommal az említett könyv szerzőit, határátlépőit faggatjuk: mit hoznak, mit visznek, mi a céljuk az utazással, meddig maradnak. A két kérlelhetetlen vámos Benedek Anna és Árvai András.

A beszélgetéssorozat első epizódja június 27-én este 7-től a FUGA-ban. Terítéken a Kettős vakolás és a két szerző: Bazsányi Sándor és Wesselényi-Garay Andor.

 

 

Bazsányi Sándor – 1969-ben született Miskolcon. Az ELTE magyar-esztétika szakán végzett, majd ugyanott PhD fokozatot szerzett. Kritikus, esztéta. Kritikái, tanulmányai 1993 óta jelennek meg különböző irodalmi lapokban. Eddig öt önálló kötete jelent meg.

Wesselényi-Garay Andor - 1969-ben született Szegeden. A Műegyetem Építészmérnöki Karán végzett és szerzett PhD fokozatot. Építészteoretikus, kritikus. 1995-ben saját építészirodát alapított Osváth Gáborral majd 2001-től önállóan,  W-G-A PSYCHODESIGN néven. 2010-ben a 12. Velencei Biennále magyar pavilonjának (BorderLine architecture) kurátora.

Mindannyian történetek között élünk. Helyekhez kötődünk, utcákhoz, terekhez, házakhoz. Hogyan ragadható meg az idő: hol kezdődik az építészet és hol van benne az ember helye? Az eltűnt idő felidézéséhez elég egy jellegzetes íz, illat vagy épp egy macskakő. A múlt nosztalgikus jelene: a „boldog békeidő”. Mintha a múltban lévő jelen örömteli lett volna, és jövőképpel teli. A jelen pedig, érzéseink szerint, mintha kiüresedett lenne, és bármiféle jövőkép nélküli.

Keressük meg az embereket és történeteiket a városban, a térben! Ne féljünk megkeresni az építészetet az időben és a térben: utcákon, házakban, az emberek közötti beszélgetésekben, a gondolatokban. Meg akarjuk mutatni, hogy a terek kialakulása, megformálódása nem kizárólag szűk szakmai kiváltság. Láttatni szeretnénk azt, hogy a megformált világ hátterében, azzal párhuzamosan a történetek, az emberi történések állandók, tetten érhetők.

A házak, épületek azok a sarokpontok a térben, amelyek megfogják az időt, az időben a történeteket. Ahogy viszonyítási pont lehet számunkra egy évszám, ugyanúgy az épületek, a házak a városban is ehhez hasonló pontokként vannak jelen: állóképek az időben. A történeteket pedig összeköti a költészet, az emlékezés vagy valami, ami filmként pereg a szemünk előtt. Összekötjük őket, behálóznak minket, mint a villamosjáratok és a buszjáratok vagy az utcák a teret.

Tér és idő viszonya valójában nem a formai utalásokkal, nem az ornamentika vagy formakincs történeti különbözőségén mérhető le, hanem a falak által körbezárt helyen, az ott rekedt időn és életmesén keresztül, ezt rögzíti az író, ezt a teret alkotja meg az építész.

A történetek ábrázolása, és a város leírása hasonló: tereket a bennük ragadt múlt, és az őket kitöltő történetek alapján ismerhetjük meg – de tetten érhető-e a gondolatban a tér, a határokat szabó fal, az épület?