Bevállalod?

G. March szociológus szerint a magas kockázat vállalása döntéseinkben nem csak a megbízható, hanem a gyenge teljesítmény bizonyítéka is lehet. Tehát aki vagánykodik a tervezőasztalon, az könnyen lehet, hogy csak középszerűségét palástolja. Mivel hosszú távon nem képes megbízhatóan jó teljesítményre, az egyetlen esélye az extremitás, hátha az egyszer bejön. Ez azonban csak feltételezés, írásom célja pedig pontosan ezen összefüggés feltárása. Koncz Péter Megfagyott Muzsikusban megjelent cikke a művészet és az építészet párhuzamáról.

James G. March az amerikai Stanford University professzora. Szociológiai és pszichológiai kutatásainak fő témája az egyének döntéshozatali mechanizmusainak vizsgálata. Műveivel egyébként Rostás Zoltán óráin találkozhatunk az Építéskivitelezés, illetve az Építésgazdaságtan tárgyak keretében.

Kockázatvállalási hajlandóság¹
March szerint az egyéni döntések kockázatvállalásának mértékét három tényező befolyásolja: a kockázat becslése, a kockázatvállalási hajlandóság és a strukturális tényezők. Az első fázisban a döntéshozók aktuális ismereteik alapján mérik fel a helyzet és a döntés kockázatait, amely nem mindig fedi a valóságot - attól függően, hogy a kockázatot túl-, vagy alábecsülik. A kockázatvállalási hajlandóság az egyén tulajdonsága vagy tudatos választása lehet. Ez annyit jelent, hogy az egyének különböző helyzetekben általában azonos kockázati szinten döntenek. A döntési folyamatot pedig átfogóan befolyásolja az a struktúra, amelyben a folyamat végbemegy, vagyis a döntéshozatal körülményei.

Ezek alapján a kockázatvállalási hajlandóság az, amit jobban meg kell vizsgálni. Ez lehet személyiségjellemző, amely a körülményektől függetlenül, mindig azonos módon befolyásolja a döntéshozatalt. A hajlandóság függhet továbbá a célhoz viszonyított helyzettől is. Az egyének tevékenységük során kitűznek maguk elé egy célt, egy szintet, amelyet el kell érniük. Amikor az egyén helyzete az elképzelt szint felett van, vagyis annál jobb, akkor hajlamosabb magasabb kockázatot vállalni, mint amikor alatta van. Megfigyelhető, ha az egyének a célhoz igen közel találják magukat, rendkívül alacsony kockázatot hajlandóak csak vállalni, hogy minél biztosabban elérjék azt. Ezt biztosan tapasztalhatjuk mindennapi életünk során, akár egy leadás előtti éjszakán…

Az egyén hajlandósága lehet a megbízhatóan jó teljesítmény jele is. Ez úgy értelmezhető, hogy a jó teljesítményű egyének kockázatvállalása saját maguk szempontjából alacsony, míg másokhoz viszonyítva magas lehet. Tehát hajlandóak magasabb kockázatot vállalni annak tudatában, hogy képesek teljesíteni azt. A magas kockázatvállalási hajlandóság azonban a gyenge teljesítmény bizonyítéka is lehet. Azok az egyének, akiknek a teljesítménye jellemzően gyenge, kedvelik az olyan helyzeteket, ahol teljesítményüket alacsony mintaszám alapján határozzák meg - vagyis egy vagy kettő megmérettetés során kell bizonyítani. Így a kívánt cél elérésére nagyobb esélyük van, mintha nagyobb mintaszám mellett kellene tartani jó teljesítményüket. Az alacsony mintamennyiség és magas kockázat a gyenge teljesítményű egyén számára lehetőség a sikerre. March példáján bemutatva a rossz teniszjátékos jobban örül, ha csak rövid meccset játszanak, mert így - a másik játékos esetleges hibáit kihasználva - nagyobb matematikai esélye van a győzelemre. A jó játékosnak a sok szett jelent előnyt, mert a játék során egész biztosan kiderül, hogy ő játszik jobban, még akkor is, ha néhány hibát ejt. Növekszik a minták mennyisége, és csökken a hibák lehetősége. A magas kockázat vállalása meglehet, hogy gyenge teljesítményt takar.

Kockázatvállalás a kreatív tevékenységben
Ezek a kutatások az ember általános viselkedésére is vonatkoznak, nem csak a vállalati irányításban érvényesek. A kreatív tevékenység ugyanígy tartalmaz ilyen döntési helyzeteket: az alkotó művészetekben és az építészetben is megfigyelhetőek ezek az irányzatok. Kockázatos döntésként olyan tervekre, művekre gondolok, amelyek elsősorban eltérő látásmódjukkal vagy sokkoló, konvenciókat lebontó megoldásokkal próbálkoznak. Korunk művészeire egyre inkább jellemző attitűd, hogy alkotásuk nem anyagi kidolgozottságában, hanem szellemi síkon próbál hatni. A megjelenő munkák tulajdonképpen folytatják a művészet hagyatékát, és továbbra is érzelmeink felé próbálnak közeledni. Ám a kapcsolatot az alkotó, a műalkotás és a műértő között a megértés dimenziójában kísérlik meg, néha az esztétikától teljesen eltekintve. Ez a kapcsolat pedig jellemzően domináns, a művész javára. Olyan hatáskeltő műveket készítenek, amelyek mély szellemi lenyomatot hagynak a nézőben. Nagy a hangsúly a mondanivaló frappáns, aktuális vagy sokkoló jellegén. Egy jól eltalált téma, jelenség vagy kritika műalkotássá emelhet egy kreatív próbálkozást és e műalkotások érdekessége sokszor esztétikai értékkel ruházza fel őket. A korábban említett szociológiai elmélet ott kapcsolódhat ebbe a gondolatmenetbe, hogy a frappáns mondanivalójú, ám egyszerű alkotást az alacsony mintaszámú megmérettetéshez hasonlítjuk. A művész jól eltalált üzenete az a magas kockázatú döntés, amely lehetővé teszi, hogy a tárgy művé váljon, amennyiben az üzenet célba talál.

Azt a kérdést szeretném feltenni, hogy vajon a művészet - mint általánosan a kreatív tevékenység színtere - milyen indítékokkal hozza létre a magas kockázatú alkotást? Az elmélet szerint lehet, hogy az ilyen mű nem más, mint annak a jele, hogy a művész teljesítménye nem megbízhatóan jó. Extrém ötleteivel magas kockázatot vállal, hogy átlépje a kitartó munka fázisát és azonnal a hírnév fénykörébe lépjen. Tehát a művész - a teória szerint - azért nem vállalja a konvencionális művészeti technikák alkalmazását, mert sokkal könnyebb valamilyen szélsőséggel vagy újdonsággal előrukkolni és egy csapásra sokkolni a közönséget. Az újdonság ebben az esetben nem kérdéses, hogy a művészet általános célja, ám a sokk is az? Azok a művészek, akik ténylegesen újat hoznak létre, valóban megérdemlik az elismerést. Azok felé helyezném a kérdőjelet, akik nem az újdonság, hanem inkább a botrány felé húznak. Felfogható a botrány is tulajdonképpen újdonságként, ám azt könnyű tetézni, ezért nem lesz hosszú életű.

Kundera válasza a teóriára, Francis Bacon festőművész munkájáról írt esszéjében:
„mindaz, ami nem a festő egyéni felfedezése, sose látott leleménye, eredetisége; mindaz, ami hagyomány, rutin, töltelék, technikai követelménynek tudott kidolgozás... A modern művészet nagyjai szinte kivétel nélkül fel akarnák számolni ezeket a »töltelékeket«, eltörölni mindazt, ami szokványos, gátja annak... ami csak maga a művész és egyedül ő képes közölni.”²

Az író szerint a művészet célja a technikai rutinok elhagyásával a lényeghez való eljutás lenne. Kiemeli továbbá, hogy a torz alakoknak Bacon képein sohasem a puszta riogatás a célja, hanem a festő által érzékelt és megjeleníteni kívánt szépség.
„Manapság túl sok festmény riogat és untat bennünket. A rémület, mint érzet nem esztétikus... egy festő szemében a hús színe gyönyörű”²

Műértő és Művész
A művészet alakulása folytonos reakció a társadalom igényeire is, a művészet és fogyasztója között szoros, függő kapcsolat van. Az, hogy a művészetre fogékony társadalmi réteg mit talál értékesnek, tükre a társadalom elvárásainak és irányelve a művészet gyakorlóinak. Tehát amikor azt mondom, hogy a rendhagyó művek azért születnek, mert az alkotó nem vállalja a kitartó munkát és inkább egy hatásos ötlettel szeretne ismertséget szerezni, nem tettem szemrehányást. Véleményem szerint a művész ilyen viselkedése válaszreakció a támogató társadalmi rétegek igényeire, illetve annak hiányára. A fent említettek tükrében feltételezhetjük, hogy a művészek ténylegesen rendelkeznek azzal a tudással és tehetséggel, amely az alkotó tevékenység alapja lehet. Tehát az alkotó nem azért vállalja a magas kockázatú alkotások létrehozását, mert nincs birtokában a megfelelő tudásnak, hanem azért, mert mást nem éri meg csinálnia. A műértő réteg nem feltétlenül kíváncsi az aprólékos, fáradságos munkával kidolgozott művekre, sokkal inkább igényli a friss gondolatok ébresztését. Azt várja a művésztől, hogy tovább tágítsa tudatát és felfogását, ezáltal magát a fogyasztót is kicsit művésszé változtassa. Ez tulajdonképpen egy engedmény a művészet részéről abból a misztikus képből, amely az alkotót eddig övezte. Ahogyan az érdeklődők tudata, látómezeje és felfogása tágul, úgy kell a művészetnek is egy lépéssel előbb járnia, hogy vezethesse ezt a képzeletbeli menetet. Visszatérve a korábbi gondolatmenethez, ezt a kapcsolatot úgy lehetne egyszerűen leírni, hogy a művészek kénytelenek magas kockázatú műveket készíteni, mégpedig azért, mert a befogadó társadalmi réteg nem értékeli megfelelően a magas szintű tehetség fáradságos munkáját. Tovább tágítva a kört, a társadalom nem értékeli megfelelően a kreatív tevékenységet. A jelenkori műértő sokkal inkább szeretne egyszerre több művel megismerkedni, egy alkotással pedig kevesebb időt tölteni. Nem az elmélyülés a célja a befogadónak, hanem a gyors, azonnali hatás átélése. A művészet szórakozás is lett egyben, mondhatni divat, amelyet minél többen szeretnének élvezni és érteni. Az alkotó rákényszerül tehát, hogy olyan műveket teremtsen, amelyek magas kockázatot vállalnak, azonnali hatást váltanak ki, és a művelt műértők érdeklődését is felkeltik. Tehát a March által megfogalmazott magas kockázatvállalás a kreatív tevékenységgel nem vonható egyértelmű párhuzamba. Korszakunk művészeinek ilyen jellegű alkotásai reakciók a társadalom igényeire. Arra a társadalomra, melynek résztvevői tudatuk tágulása által az alkotóktól további távlatok felnyitását várják el. A művészet divatba kerülésével maga a művészet veszített misztikumából. A fogyasztók elvárásai mélyebb reakciókat és ütősebb mondanivalókat várnak el az alkotóktól. Kundera ezt szintén megemlíti Francis Bacon festőművész munkásságáról írt esszéjében. A jelenséget divatmodernségnek hívja, „.. amelynek hajtóereje a művészeti piac.”²

Ezen felül idéz Sylvester interjújából Bacon-nel, melyben Sylvester kérdést tesz fel a festőnek: „Ha az absztrakt képek csupán formakompozíciók, ön szerint mi a magyarázat arra, hogy egyesekben, például bennem is, ugyanolyan zsigeri reakciót keltenek, mint a figuratív művek?” ²
Bacon válasza: „A divat.”²

„Az építészek forradalma”
Fel kell tennünk a kérdést, hogy az építészetben vajon megfigyelhetőek hasonló tendenciák a tervezést illetően? Hiszen a tervezést egyértelműen tekinthetjük kreatív tevékenységnek. Művészetként azonban nem definiálnám egyértelműen. Ha igen, akkor olyan művészet ez, ahol temérdek más, műszaki és gazdasági igényt kell kielégíteni és a koncepcióba beépíteni. Ezen felül az építészeti terv megrendelésre készül, nem pedig a készterméket próbáljuk értékesíteni, ahogyan a művészet teszi azt. Amikor az építészet művészetként azonosítja magát és nem építészetként, a kortárs művészeti törekvésekhez és történésekhez próbál hasonulni. A magas szakértelemmel elvégzett, kidolgozott, fáradságos munka szakmánkban még mindig nagyobb elismerésben részesül, mint a művészet terén, hiszen az építészetben - jobb esetben - ez követelmény. Az igaz, hogy a sietség a szakmánkban is jellemző és a befogadó közönség elvárásai sem a művészetben megfigyeltekhez hasonlóak. Éppen ellenkezőleg, a közönség sokkal konzervatívabb, szinte követeli a tradicionális alkotások létrejöttét. Az építészet azonban ellenáll, és megpróbálja olyan magasra tenni a mércét, ahogyan a művészek teszik műértő közönségük előtt. Csakhogy az építészetet befogadó emberek nem követelik a továbblépést a tervezőktől. A sok száz ember, aki dolgozik, lakik, áthalad épületeinken, nem műértő szemmel vizsgálja házunkat, hanem a laikus szemszögéből. Konvencionálisan, a házhoz kapcsolt eszmék és ideák birtokában. Az építészek mégis minden erejükkel megpróbálják lerombolni azokat. Tehát az építészet forradalma valójában az építészek forradalma. A magas kockázatvállalás - amely alatt az olyan épületeket értem, amelyek feldolgozásához, értékeléséhez a szakmában való elmélyülés szükséges - az építészek saját választása, nem a befogadó társadalmi réteg kényszere. Véleményem szerint az építészet a művészethez szeretne hasonlatos lenni, olyan területeken is, ahol nem lehet. Azonosulni akar, pedig elég lenne meríteni belőle. Az építészet önmagában nem menő, építő-művésznek kell lenni. Ez a megközelítés azonban könnyen tévútra vihet. A magas kockázat vállalására az építészetben nincsen szükség, a gondos munkára annál inkább. Szakmánk gyakorlása során figyelembe kellene venni ezt, és el kellene kezdeni gondosan dolgozni.

Összegezve azt lehet megállapítani, hogy a magas kockázatvállalás a művészetben a befogadó társadalmi réteg műértő igényeire adott reakció miatt jelent meg. Az építészetben viszont ez tudatos választás eredménye, így akar azonosulni a művészettel, amellyel azonban nem ekvivalens, tehát nem alkalmazhatók ugyanazok a minták. Sokkal inkább mesterség ez, melynek célja, hogy ami elkészül, az egy igényesen kidolgozott mestermű legyen.

Jegyzetek
1. James G. March – Bevezetés a Döntéshozatalba
2. Milan Kundera – Találkozás

Koncz Péter    

Az írás 2011. februárjában jelent meg a Megfagyott Muzsikus építész kari lapban, amelynek a szerző 2006-2007 között főszerkesztője, később szerkesztője volt. 2009. augusztus-szeptembere között Brazíliában töltötte szakmai gyakorlatát, jelenleg végzős a BME Urbanisztika Tanszékén.