Bolberitz Henrik: Hozzászólás egy hozzászóláshoz

Kérdések a Dísz téri pályázat kapcsán
”Nem vagyok előfizetője, valamilyen szerencsés véletlen folytán mégis rendszeresen megkapom az „Örökség” című szaklapot, amely a KÖH tájékoztató folyóirata. És ha már megkapom, át is szoktam nézni. A 2005. 7-8. számában megakadt a szemem a „Hozzászólás” rovaton. A „-szerkesztő-” által jegyzett hozzászólás olyan izgalmas kérdéseket tesz fel, amelyekre az érdeklődő olvasó önkéntelenül is válaszokat keres.”

Nem vagyok előfizetője, valamilyen szerencsés véletlen folytán mégis rendszeresen megkapom az „Örökség” című szaklapot, amely a KÖH tájékoztató folyóirata. És ha már megkapom, át is szoktam nézni. A 2005. 7-8. számában megakadt a szemem a „Hozzászólás” rovaton. A „-szerkesztő-” által jegyzett hozzászólás olyan izgalmas kérdéseket tesz fel, amelyekre az érdeklődő olvasó önkéntelenül is válaszokat keres.

Rögtön idézek is négyet a felvetett számos kérdésből:
„Műemlék-e a Kallina Mór tervezte egykori HM (Honvédelmi Főparancsnokság) épülete? Ha nem műemlék, akkor miért nem bontják el – most már véglegesen – ezt a golyó-lyuggatta épület-torzót? Ha műemlék, akkor miért nem bánnak vele műemlékhez méltó módon? … Szabad-e golyó- és csákányütötte sebeket üres formai ötletekkel, avantgárd játékokkal betölteni ill. kipótolni?”

A konkrét ügy, amelyre a kérdések vonatkoznak, nyilvánvalóan az egykori HM épületre kiírt pályázat és annak eredménye. Ha elvonatkoztatunk a konkrét ügytől, akkor a fenti kérdések alapján az alábbi, immár elvi kérdéseket tehetjük fel:

- szabad-e, kell-e épület-torzót (romot) védelemben részesíteni?
- ha igen, milyen szempontok, elvek szerint?
- ha nem, akkor milyen szempontok és elvek szerint történjék az eredeti épület revitalizációja?

Nem veszem a bátorságot, hogy az ezekre a kérdésekre bennem kialakult válaszokat egyetlen és helyes megoldásként tételezzem fel. Ugyanakkor mint gyakorló építész, akinek többször volt szerencséje műemléki környezetben új házat (Bp. I. Corvin-téri irodaház; Győr, színház mögötti lakóházak) vagy védett épület revitalizációját (Bp. V. Veres Pálné u. 24. PPKE Teológiai Kara, Burits Oktávánnal; Bp. II. Dénes u. 4., Széher-villa) tervezni, mindannyiszor szembesültem ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel, amelyek arra adnának választ, mi is a műemlék és mit is védünk valójában.

Nekünk, tervező építészeknek könnyebb a helyzetünk, hiszen határozott szempontokat várhatunk és (jó esetben) kapunk a műemlékvédelem szakembereitől. De mi van akkor, ha egy konkrét esetben, a műemlékes szakma elvi állásfoglalásának hiányában, a referens bizonytalan, az építtető tulajdonos erőszakos, az építész pedig a kettő között őrlődik (mást nem tehet, hiszen hivatkozni csak a hatóság állásfoglalására tud)?

Azért tartom nagyon hasznosnak a cikkben felvetett kérdéseket, mert a szerző olyan, a hazai műemlékvédelem ki-nem-beszélt és ezért neuralgikus pontjára tapint rá, amelynek átgondolása nem csak a szakmán belüli frontok tisztázását, hanem a szakma és a társadalom közmegegyezését is elősegítené.

Az első kérdéssel kapcsolatban az a véleményem, hogy épület-torzót védeni nem szabad (kivételt képez természetesen az az eset, ha azt önmagában mint maradványt, romot kívánjuk bemutatni). Felújítási, revitalizációs szándék esetén ugyanis az épület-maradványon keresztül a teljes épület érdemel védelmet, már amennyiben az arra érdemes, és egyáltalán rekonstruálható.

Ha az egykori épület nem érdemes védelemre, akkor a torzót is le kell bontani, mert ugyan minek védjük azt, ami értéktelen? Ebben az esetben a mai elvárásoknak megfelelő új épület kerülhet a helyére, megszabadítva a tulajdonost számos kötöttségtől. Ha a valamikori teljes épület védelemre érdemes, akkor attól függően, hogy mit védünk rajta, meg is őrizhető, de el is bontható az épület-maradvány. Ilyenkor a mérlegelés tárgyát képezhetik a rendeletbe foglalt „műemlékké nyilvánítás szempont-rendszerében” felsorolt értékek, amelyeket a józan, racionális és harmóniára törekvő megfontolások szűrőjén keresztül kell érvényesíteni.

Ezen megfontolások eredménye miért ne lehetne – tűnjék akár tabudöntésnek - például az is, hogy az épület-torzó megtartásával, a mai elvárások maximális kielégítésével, eredeti formájában visszaállítjuk az épületet (ezzel nem azt akarom mondani, hogy a konkrét esetben ez az üdvözítő megoldás, csak a lehetőségek tárházából nem szabad a régi, merev doktriner beidegződés alapján kirekeszteni ezt a lehetőséget sem). Ez történelem-hamisítás lenne? Ki vitatja például a Gresham-palota revitalizációjának történeti hűségét, jóllehet eredeti anyag alig maradt benne?

Ha az említett HM Honvéd Főparancsnokság Dísz téri épületét a hatvanas években nem bontották volna le, és ma is az ostrom utáni romos, de teljes magasságú állapotában állna, ma lebontanánk vagy megőrizve helyreállítanánk? Egyáltalán: a bontás-megtartás kérdése mennyiségi vagy minőségi kérdés?

Véleményem szerint minőségi, azaz az épület értékeinek védelme dönti el a kérdést, amelyre a korábban említettek szerint természetesen többféle építészeti válasz adható: az épület teljesen eredeti állapotában történő helyreállításától kezdve, az eredeti architektúrának (pl. tengely-szimetrikus, középrizalitos, osztó-párkányos) új „mai” épületbe történő átmentésén keresztül, a csak a város-szerkezetben betöltött szerepet megtestesítő jellemzők (beépítési kontúr, épületmagasság és tömeg) megtartásával épülő, teljesen új épület építéséig. Ezek mind érték-megőrző megoldások lehetnek. Hogy ezen megoldásokba aztán beilleszthető-e egyáltalán és hogyan illeszthető bele az épület-torzó, az a tervező elhatározásától és tehetségétől függ. Egy a lényeg – és itt léphet be a társadalmi közmegegyezés mint igenis figyelembe veendő szempont – hogy a végeredmény harmonikus, környezetbe illő épület legyen akár torzóval, akár anélkül.

Egy olyan út van, amit nem szabad választani. Az pedig a teljes épület értékeinek elvetése oly módon, hogy az épület-torzót megtartva, azt provokatív módon kiegészítve lekicsinyeljük, nevetségessé tesszük az egyébként védeni szándékozott történelmi értéket. Déry Attilát idézem: „Világossá vált, hogy a magyarázó jellegű bemutatások, elvi jellegű rekonstrukciók kudarcot vallottak. Gyakorlatuk nem (volt) folytatható. Társadalmunk nem kiskorú, nem szorul magyarázatokra az építészetben sem. Műemléki kiegészítésekként is teljes értékű építészeti alkotásokra van szükség.” (Múlt, műemlék, mítosz c. tanulmány, 1997-98)

Ez, mármint az általam el nem fogadható megoldás véleményem szerint a Velencei Charta-ban megfogalmazott „műemlék-hamisítás” tilalmának félreértelmezéséből fakad. Ha ugyanis ennek a téves eszmének a jegyében torzókat védünk, az könnyen olyan eredményeket szülhet, mintha a milói Vénusz hiányzó karját Salvador Dalí stílusában pótolnánk, és mankóval támasztanánk meg.

Nem biztos, hogy azt az egyébként helyes elvet, miszerint a ma tervezett épület a mai kor építészetét tükrözze, voluntarista módon és éppen védendő történelmi környezetben vagy épületen kell alkalmazni. Mert mai épület-e Reimholz Péter Bécsi kapu téri háza? Mai építészet-e a mintaszerűen felújított Szabó Ervin Könyvtár új raktárépülete, amit Hegedűs Péter tervezett? Bizony ezek ízig-vérig mai épületek, olyanok, amelyek tisztelik környezetüket.

A provokatív, robbantó hatású épületeknek lehet létjogosultságuk, de nem műemléki környezetben. Ellenpéldának természetesen fel lehet hozni olyan külföldi épületeket, mint Norman Foster londoni szivar-tornya, Hans Hollein bécsi irodaháza vagy a Piano-Rogers páros párizsi Pompidou-palotája, de ezek egyrészt nem épület-kiegészítések, másrészt olyan kiugróan előremutató, csúcs-színvonalú és -minőségű alkotások, amelyek újszerűségük miatt az egyetemes építészet-történetnek mérföldkövei.

Ybl Miklós, Hauszmann Alajos, Schulek Frigyes is hozzányúltak (átépítettek, bővítettek) korábbi korok épületeihez, de, önmagukat nem megtagadva, tudtak alázatosan igazodni a meglévő architektúrához, és harmóniára törekedve értéktöbbletet hoztak létre. Csúszós pálya ez, mert a provokatív, harmóniára szándékosan nem törekvő „mai” épület holnapra idejét-múlttá, sőt nevetségessé válhat. Az elegáns öltözködés sosem feltűnő és nem követi a legutolsó divatot. Történelmi környezetben pedig elegánsan kellene építkezni.

Már csak azért is fontosnak tartom ezekről a kérdésekről szakmai vitát folytatni, mert itt a nyakunkon a Podmaniczky-program és annak részeként a számos „Szeretem Budapestet”, „Budapest jel” és ezekhez hasonló pályázat. Ezekben a fentiekhez hasonló elvi kérdések garmadával fognak felmerülni.

Befejezésül visszatérek a gondolat-füzérem alapjául szolgáló, az Örökségvédelemben megjelent cikkhez egy utolsó idézettel: „ A magyar műemlékvédelemre csak romok maradtak. Középkori és újkori romok. A hiteles romok hamisítása: bűn, de bűn a történelmi miliő meghamisítása is.” Teljesen egyetértek a szerző „-szerkesztő-”-vel.

Budapest, 2005-08-19

Bolberitz Henrik
építész