Borsay Attila és Csontos Györgyi kapta a Molnár Péter-emlékdíjat

Mónus János laudációja, mely a HAP Galériában hangzott el november 17-én.

Aki 2000-ben meghalt, s nevében ma itt vagyunk, Molnár Péter öreg volt, vagy fiatal?

Nem tudom, de ismert volt, (elismert).  Általában akiket jutalmazni szoktak (díjakkal), azokkal szemben anakronisztikus elvárás, hogy ne legyenek nagyon fiatalok és ne legyenek fogukat hullató öregek, ne legyenek tapasztalatlanok, de ugyanakkor ne legyen tele mellük érdemrendekkel. A díj legyen felfedezés, de ugyanakkor a felfedezés magától értetődő is legyen (közhely-gyanúsan). 

Szerintünk (adományozók szerint) a díj ismertté tesz (ami egyáltalán nem kifogásolható), hisz tettekre (épületekre) alapozott, melyek ismertsége akár társadalmi közérdekként is felfogható.  Magánvéleményem szerint, ha a díjazások alkotói-szerzői jobban háttérbe szorulnának és az előteret a produktum, az épület-alkotás töltené meg, azzal mindenki jobban járna. A „köz” konkrét, tárgyias tanulságot memorizálhatna (tudatába építhetne) és a szerző sem izzadna fölöslegesen a reflektorfénytől (így az ez iránti vágyak is szelídebbek maradhatnának). 

Tehát elő az alkotással! 

Idén Molnár Péter díjjal a balatonlellei jachtklub és apartman együttes szerzőjét, Borsay Attilát jutalmazzuk. 

A korábbi években mindig a szerzőt próbáltam meg ilyenkor találó módon (ilyen-olyan sikerrel) jellemezni, érdemességét indokolni. Most is ezt teszem, de közvetett módon a szerzeményen keresztül. 

Én még ma sem tudok napirendre térni a merészség fölött, ahogyan a 17 db egyforma apartmanház települt, három sorban, a Balatonra merőlegesen, szabályosan, (diagonálisan), az út felől hosszú épületsávval takarva, egy nagy közös parkban. Rafinált módon minden jelen van: a háború előtti lellei villák hangulata is, a 70-es évek is, és kacsingatás Svájc felé is, - köznapian, és elegánsan is egyszerre. Merész az elhatárolódás a „formálgatásoktól”, merész az egységek térszervezési racionalizmusa s ugyanakkor egymásrautaltságuk. A mű fiatalos, de mégis bölcs. Édeskésen hangzik, de meggyőződésem, hogy Molnár Péternek nagyon tetszene, még biztosan féltékeny is lenne rá. 

Mivel minden évben összefüggéseket keresünk névadó és díjazott között, így idén  biztosan elégedettek lehetünk, elismerésünk tárgya közel áll Péterhez, mondaná: ismertté kell tenni az épületegyüttest (természetesen alkotóját is, Borsay Attilát, ha valaki még nem ismeri).   

Másik díjazottunkat is az alkotás felől próbálom közelíteni, kicsit félve, ahogy az interjúalany viselkedik kérdezőjével szemben. A hasonlat nem véletlen, mert az interjú mindig a nyilvánosság számára készül, látszólag a kérdezők (alkotók) biztonságával és a kérdezett verejtékével. 

A valóság azonban más: a kérdezett, ha összeszenvedte mondandóját hátradőlhet, innen már opponálhat, hogy mit hoznak ki a hallottakból (látottakból) a publikáció (nyomtatott, vagy film) készítői, közreadói. 

Általában itt vérzik el szakmánk. A sorokat, felvételeket megkurtítják, önkényes sorrendbe helyezik. Oda az alany kiemelései. 

Ha építész gondoskodik építészről (kiállítással, filmmel, kritikával, könyvvel, interjúval), akkor mi építészek kicsit biztonságban érezhetjük magunkat: empátiában kevésbé lesz hiány, mint máskor. 

Csontos Györgyiről van szó. 

Elnyűhetetlen építészeti kultúra terjesztő, hihetetlen mennyiségű publikációval háta mögött. Ez a szerteágazó anyag mégis egyként értelmezhető, mintha valami összefogná. Összeszámoltam, különböző szakmai folyóiratokban 75 alkalommal nyilvánult meg, 4 könyv társszerzője, 5 film társszerkesztője, a 24! részes „Tizenkét kőmíves” filmsorozat lelke (Csontos Jánossal) és az egyik legvájtfülübb (mégis nagysikerű) építészeti kiállítás, a „fiatalok feketén – fehéren” szervezője (kurátora) két sorozatában, több városunkban, külföldön is. 

Ha kinyitom az Építészfórum „kereső” rovatát, akkor ijesztő mennyiségű megjelenés tűnik elő Tőle, ezek a megjelenések azonban   nem „én” központúak, hanem mindig mást, konkrét személyt szolgálók. 

Ez a „szolgálat” egyáltalán nem jellemző jelen Magyarországunkban. 

Mónus János

A laudáció elhangzását követően Molnár Péter özvegye, Baló Borbála és Mónus János adták át a díjat Borsay Attilának és Csontos Györgyinek a HAP Galériában 2009. november 17-én tartott ünnepségen.