Budapest Szíve másképp/2 — Innovációt a városfejlesztésbe...

... avagy a városfejlesztési döntések anatómiája a Budapest Szíve fejlesztése kapcsán.
”El kell érnünk, hogy a városfejlesztés ne az érintettek ádáz küzdelme legyen, hanem egy izgalmas tervezési folyamat, amelybe integrálható a sokféle érdek, a szakmai és a megvalósíthatóság szempontjai. Egy olyan alkotó közös játéknak kell lennie, aminek mindannyian nyertesei lehetünk, működtetése pedig gyógyítaná a társadalmat is.” E heti sorozatunk második része Marthi Zsuzsa építész, várostervező hozzászólása.

... avagy a városfejlesztési döntések anatómiája a Budapest Szíve fejlesztése kapcsán

Nehéz ma Magyarországon olyan jelentős városfejlesztési akciót lebonyolítani, ami ne lenne feszültségteljes, és amely a többség megelégedésével jönne létre. Már az elinduláskor se tűzzük ki magunknak ezt a célt, hiszen ez szinte a csodával lenne egyenlő. Vajon a szűkülő piacon kenyérharcot vívó építészek csatájáról van szó, vagy máshol keresendő a probléma megoldása. Van-e esély arra, hogy a botrányokat elkerüljük, és széles konszenzuson alapuló döntéseket hozzunk a városfejlesztési projektekben? 

Gyakorló és elégedetlen várostervezőként, amikor is a törvényi kötelezettségnek megfelelően kilószámra gyártjuk a városfejlesztési koncepciókat és a városrendezési tanulmányokat, amelyek szinte olvasatlanul a polcra kerülnek, gyakran elgondolkodom azon, hogy ezek hogyan teszik sikeressé a mi megbízóinkat, a polgármestereket, a városvezetőket, vajon miért nem támaszkodnak ezekre a tervekre, miért nem részesei a döntési folyamatnak. Vajon a városrendezési tervek és a színes-szagos építészeti tervek mennyire szolgálják egy sikeres társadalom létrejöttét? És ha mégse szolgálja, azért ki a felelős, a szakma, vagy a politika?

Két okból rendelnek meg városrendezési tervet ma Magyarországon. Az egyik, aminek a kezdeményezője az önkormányzat, amelynek célja általában nem több az építési tevékenység szabályainak módosítása egy településen, amely alig dönt többről, mint arról, hogy lehet-e többet, vagy másképp építeni, mint eddig. A másik típus, amelynek kezdeményezője a magánfejlesztő, az ő szándéka szerinti fejlesztést szolgálja ki, amelynek programja már a megbízás pillanatában eldőlt, és a tervező alig kap több lehetőséget, minthogy igazolja, hogy a tervezett projekt ott és úgy tökéletes, ahogy van. Ezzel általában többet lehet keresni, mint az előbbivel, talán nem véletlen.

A városrendezési tervek készítésekor a tervezők általában konkrét elképzelések mentén kezdik el a tervezést, mégse lehet megúszni, hogy fellángoljanak azok a politikai, tulajdonosi és szakmai viták, amiket a tervezés előtt kellene lebonyolítani, ezért egy megbízás sokszor évekig elhúzódhat. Az érdekek, és szándékok érzékeny egyensúlya aztán könnyen felborul, amikor a tervtanács, a folyamat végén, ítéletet mond, és az érdekegyeztetés kezdődik elölről. Gyakran amíg a terv végigmegy az összes politikai, tulajdonosi, civil, hatósági és tervtanácsi egyeztetésen, egy olyan öszvérré változik, amit senki nem érez magáénak, nincs is felelős az eredményért, a felek a végén egymásra mutogatnak. Mindenki megelégszik a maga részigazságának védelmével, senki nem felelős a közös termék létrejöttének minőségéért, valójában senki nincs is abban a helyzetben, hogy az lehessen.

A városrendezési tervek készítése sokszor proaktív városfejlesztési tevékenységet helyettesítő pótcselekvés, amely gyakran nem más – kis túlzással – mint öncélú szabályok és feltételrendszerek felállítása, amiben a tervezők, főépítészek végre kiélhetik a kreativitásukat (ki is élik). Ennek célja, a szakma részéről a közérdek képviselete, a szerinte erre alkalmatlan közszférával szemben. A városvezetőknek is kényelmesebb a városrendezési terv megrendelése, mint valós városmegújító folyamatok megteremtése és menedzselése, hiszen a városrendezési terv létrejöttéért könnyebb felelősséget vállalni, mint a város tényleges megújításáért. Az ugyanis sokkal nagyobb energia bevitelt igényelne, mint a városrendezési terv készítése, és egy-egy projekt megvalósítása.

De akkor ki a felelős a város fejlesztésének jó minőségéért, kinek kell megalkotni a fejlesztési programot, milyen az a tervezési folyamat, amely hosszútávon is életképessé tesz egy városfejlesztési programot, és a helyi társadalom megelégedésére szolgál? Megalkothatja-e csupán egy-két bölcs szakember, pl. főépítész, várostervező, jókezű építész, vagy ha az övék nem elég, akkor megalkotható-e egy építészeti tervpályázat és szűk körű szakmai vita keretében, elegendő-e a sikerhez csupán az ő talentumuk?

Ha tőlünk nyugatabbra, a fejlettebb és kevésbé fejlett demokráciák városfejlesztési gyakorlatát megnézzük, akkor látjuk, hogy ott a városrendezés, az ingatlanfejlesztés majd egy építészeti projekt megvalósítása egy nagyon összetett városfejlesztési folyamat utolsó szakasza, és nem helyettesítheti azt.

Ennek a cikknek nem témája, hogy az ott működő módszertant teljességében végig vegye, és elemezze, hogyan bonyolítható le a városfejlesztés úgy, hogy az az egész helyi társadalom ügyévé váljon, és városfejlesztési stratégia, pedig a helyi kormányzás alappillérévé, de ami biztos, hogy a városfejlesztési folyamatnak elengedhetetlen része a KÖZÖSSÉGI TERVEZÉS. A városfejlesztés nem lehet egyenlő építészeti és mérnöki létesítmények dekoratív és racionális összességével, az annál sokkal több. Amikor meg akarjuk úszni a tényleges megbízóval, a használó közösséggel és a fejlesztőkkel való program- és véleményalkotási folyamatot, akkor csak öncélú művészeti alkotássá egyszerűsítjük a városfejlesztési akciót, és a végén mindig feltehetjük a kérdést, hogy miért pont az, és miért pont úgy?

A városfejlesztési folyamatban az adja a legnagyobb biztonságot a kívánt minőség elérésben, ha az értékválasztást a tényleges célközönségre, a majdani használókra bízzák. A konkrét akcióterületek fejlesztési programjának megfogalmazásánál pedig, több alternatívában gondolkodnak, és mindegyik értékelésre kerül, de nem csak építészeti szempontból. A tervezési folyamatba, az urbanistákon és az építészeken kívül a gazdasági szereplők, a fejlesztők, a marketingesek, az ingatlanpiaci szakemberek is bevonásra kerülnek, hiszen az értékválasztáson túl felelősséget kell vállalni a projekt megvalósíthatóságáért is. A fejlesztési program költségvetése ezekben a modellekben nyílt, az egész program jól kommunikált, erre komoly költségvetési keretet határoznak létre.

Így volt ez a berlini kormányzati negyed tervezésekor is, ahol különböző érdekcsoportokból szervezett fórum készítette elő a fontos döntéseket. A fórum elnöke egy köztiszteletben álló, politikailag független személy volt. A döntéshozatali folyamatnak nagy publicitást biztosítottak. A tervezői teamnek tagjai voltak a fent felsorolt szakmák képviselői is, hiszen azokat kihagyva, nagyban növelték volna a megvalósíthatóság kockázatát. Több alternatívát vizsgáltak meg a fórum tanácsnokai, mire döntöttek.

A közösségi tervezés megvalósítására láttunk kísérletet végre a fővárosnál, a Studio Metropolitana égisze alatt, de nem látom, hogy az a városvezetés által teljességgel felvállalt városfejlesztési politika része lenne. Lehet hogy inkább csak kísérlet, tűrt tevékenység? Ennek bizonyítéka a kiírt pályázat is, amely eredeti szándéka szerint feltehetően az volt, hogy végre kézzel foghatót akartak letennie, elvágva a gordiuszi csomót, és mindent feltéve egy lapra, az építészeti tervpályázatra.

A tervpályázat, bár látszólag konkrét megoldásokat hozott, a történetnek most sincs ezzel vége. Véleményem szerint a Budapest Szíve projekt szempontjából sikeresebb lehetett volna egy berlini típusú komplex és participatív városfejlesztési modell végig vitele, mint a felelősséget az építész-szakmára hárítva, minden kérdésben szűk szakmai körben gyors döntést hozni.

El kell azt is ismerni, hogy a máshol már elterjedt tervezési módszer alkalmazásához nálunk még joggal félelem tapad, mivel a társadalmi tervezés kultúrája nálunk kialakulatlanok, és valójában nem is ismertek. Ha a könnyebb utat választjuk, visszatérünk a vezetők, és a tervezők szűk körű döntési mechanizmusaira, lemondunk a magasabb szintű közösségi és városi struktúrák létrehozásáról. El kell fogadnunk viszont, hogy ez nem könnyű út, és e tanulási folyamatnak velejárója a megvalósítás nehézségeivel való szembenézés is.

Mindezeken túl a Budapest Szíve építészeti programjának megvalósítását meg kellett volna, előzze a belváros átfogó fejlesztésének programjának kialakítása. Miként lehet eldönteni egy tömb valós funkcióját, programját a környezete átfogó fejlesztési céljának, szereplőinek ismerete nélkül. A pályázat kiírásakor már tudni kellett volna, hogy milyen programot szánt a kiíró a környező tereknek, mely célcsoportokra fókuszál, milyen funkciót, karaktert szán ide. Ennek egy komplex fejlesztési folyamat részeként kellett volna megszületnie, a korábban már jelzett szakmák bevonásával, és csak utána az építészeket bevonni.

Összefoglalva, a városfejlesztés kezdeményezői a közszféra, azaz az önkormányzatok (és az állam) lehetnek, az ő feladatuk egy tudatos városfejlesztési politika, stratégia, akciók kialakítása, amelynek komplex módszertana elsajátítható. El kell érnünk, hogy a városfejlesztés ne az érintettek ádáz küzdelme legyen, hanem egy izgalmas tervezési folyamat, amelybe integrálható a sokféle érdek, a szakmai és a megvalósíthatóság szempontjai. Egy olyan alkotó közös játéknak kell lennie, aminek mindannyian nyertesei lehetünk, működtetése pedig gyógyítaná a társadalmat is. Ennek kellene kidolgoznunk az új játékszabályait.

Marthi Zsuzsa
építész, várostervező
www.hptt.hu