Clark ügyben előre
A Clark Ádám téri hotel tervpályázat lebonyolítása után a megbízó (Market) kiválasztott négy építész csapatot és koncepciót, akik még versenyeznek a megbízásért. Az Albert Abut (Atlantis Associates) - Új Irány - Ivánka Beton korzorcium úgy döntött, hogy legfrissebb saját tervét bemutatja a nyilvánosságnak. Tagjaival - Albert Abuttel, Muszbek Johannával és Ivánka Katalinnal Pásztor Erika Katalina beszélgetett.
A Clark Ádám téri hotel tervpályázat lebonyolítása után a megbízó (Market) kiválasztott négy építész csapatot és koncepciót, akik még versenyeznek a megbízásért. Egyikük úgy döntött, hogy bár a verseny még nem dőlt el, megmutatja a világnak, hogy hol tart, merre fejlődik a terv és a pályázat után befektetett munka. Az Albert Abut (Atlantis Associates) - Új Irány - Ivánka Beton korzorcium meghívott egy szombat esti beszélgetésre a Gresham-be. A tervek megtekintésén és közlésén túl, a beszélgetés során leginkább a műhelytitkok érdekeltek. Az, hogy a nemzetközi alkotó csapat hogyan állt össze, hogyan működik, és milyen stratégiával próbálják növelni az esélyeiket. S nem utolsósorban kíváncsi voltam arra is, hogy ki az az Albert Abut építész, aki franciaként Japánban él és dolgozik. Úgy vélem, a kb. másfél órás beszélgetés hangfelvételéből összevágott negyven perc mindezekre választ ad, és a konzorcium által nagyvonalúan rendelkezésre bocsátott vizuális anyagból pedig jól látható, hogy a Clark hotel koncepciójának fejlesztésével hol állnak éppen.
Nem kétséges, ez a lehetetlen formájú zsebkendőnyi telek mindenki számára óriási kihívás. S nem csak azért, mert egy jól működő hotelt erre a foghíjra letenni nem egyszerű, hanem mert Budapestnek ez egy olyan kitüntetett pontja, ahol egy új épület nem csak városképi jelentőségű, hanem átírhatja a világ Budapestről alkotott mentális képét is. Hiszen ha Budapest, akkor Lánchíd nappal, éjjel kivilágítva, várhegyről, Dunáról, hajóról, rakpartról: fotón, filmen, grafikán. Nem valami mesterségesen kreált város-image, hanem ezek a profik és amatőrök által készített képek jelentik Budapestet a nagyvilágnak, idestova százötven éve. Gondolatban próbáljunk meg az isztambuli Hagia Sophia-ról, vagy a moszkvai Vörös térről készült képeslapokba trendi kortárs építészetet montírozni. Azzal biztosan sokan egyetértenének, hogy az alig észrevehetővel nincs értelme vesződni, viszont a kellőképpen erőszakosan más - de facto - megbontja a jól ismert kép konzisztenciáját, amely az időtlenségbe nyújtózkodó megszokásból ered.
Politikai körökben, ahol a tetszik / nem tetszik kategóriákba csomagolják a közízlést, ezért is félnek bárminemű kortárs építészetet történelmi vagy annak látszó környezetbe ágyazni, félve az ellentmondásoktól és zavarodottságtól, amit a radikálisan új anyagokkal, a még korántsem minden kockázat nélküli új technológiákkal és formákkal operáló mai (trendi) építészet és az általánosan szépnek elfogadott hagyományos közötti feszültség generál. Új házaknál tehát jól jönnek a csilivili médiahomlokzatok és a kínai piacok elektro-képeit idéző, fantáziadús épületvilágítások: az épület este majdnem olyan, mint a Győzike show: fluoreszcens, színes, mozog és közönséges. A giccs mindent visz: örök és halhatatlan, még a globális felmelegedést is túléli, fogadjunk.
Természetesen ennek ellenére minden épelméjű építész és kultúrember a maira szavaz, mert vitán felül valónak tekinti a korhűséget, vagyis 2008-ban nem lehet olyat építeni, ami nem 2008-ról szól, jövőbe és tehetségbe vetett hittel vállalva a kockázatot, hogy az, amit ma építünk, kiérdemli majd az utókor megbecsülését. Minél nagyobb egy hely narratív sűrűsége, annál nehezebb egy előzmények nélküli újat odatenni. S akárhogyan is gondolunk erre a világra, amelyet megélni kiérdemeltünk, csupa előzmények nélküli dolgok hálóznak be minket, a maguk sajátos erőszakosságával és történelemtagadásával. A Clark Ádám téren, lebontva a Lánchíd presszóba zsugorodott Ybl ház maradványát, egy zsebkendőnyi maradt a technofil lendületben sodródó, globális múlandóságnak. Mindannyian kíváncsian várjuk, hogy vajon mit sikerül összehozni ide, mire futja tehetségből, szellemességből és a mindig korlátos anyagi javakból. Marad-e lenyomat belőlünk, szociális hálózatokban, webkettőben, rossz levegőben és globális katasztrófák fenyegetettségében élő világunkból és életérzésünkből bármi, amit érdemes lesz mondjuk 2058-ban megőrizni. Már ha megéri bármelyik, most korszerűnek nevezett technológiával épült ház azt a bizonyos ötven évet, ami alatt a jelenlegi jogszabályok értelmében az értéke nullára csökken.
Éppen ezért különösen fontos, amiről egyébként Muszbek Johanna is beszél: a koncepció. A koncepciónak kell maradandónak és erősnek lennie, ezt kell mindenekelőtt átgondolni, mert mindaz, amit fizikailag egy épületben ma megvalósítunk, sokkal gyorsabban elavul, mint gondolnánk. S nem a felhasznált anyagok tartósságáról van szó, nem a beépített környezetbarát technológiákról és nem az ezeket működtető hardverekről, hanem mindezek összességéről, arról a gyorsan elévülő tudásról, amelyet a tárgyak és eszközök a fizikai valóságban megtestesítenek. A koncepció, az épületbe fogalmazott üzenet az egyetlen megragadható és dokumentálható váz, amit ötven, száz év múlva reprodukálni lehet majd azokkal az anyagokkal és technológiákkal, amelyek akkor működőképesek lesznek. Minden más végletesen a tünékenység természetével van felruházva, s ez az, ami talán a legfontosabb hozadéka annak a ma már mindenütt jelenlevő (ubiquitous) digitális világnak, amit a huszadik század második felétől nagy szorgalommal és lelkesedéssel építgetünk. S persze ez még csak a kezdet.
Pásztor Erika Katalina
