Családiasan — Beszélgetés Vadász Györggyel és Vadász Bencével
Vadász György szeretettel, elismeréssel és kritikával beszélt kiváló pályatársairól, és megemlékezett a nemrég elhunyt Basa Péterről is. Tudósítás a FUGÁ-ból.
„Hihetetlenül fontos egy nemzet életében, gondolkodásában, hogy a gyökerekre támaszkodhasson, hogy megőrződjön a hagyomány. Gyökerek és hagyomány nélkül nincs fundamentum. Ha elvész a történelmi, a szakmai emlékezet, nehéz a közös célokat megfogalmazni, vagy maradandót alkotni. A II. világháború után mindent elkövettek a hatalmon lévők, hogy elvágják ezeket a szálakat. Minden szálat. Az építészekét, az orvosokét, az asztalosokét, és így tovább. Mert tudták, milyen erőt, biztonságot jelent, ha valaki beleszületik egy olyan családba, ahol nemzedékeken keresztül átöröklődik egy életforma, annak minden hivatásbeli, viselkedési velejárója. Azon ritka családok egyike a Vadász család, amely éppen ezzel az eltéphetetlennek tűnő szállal nem csupán a saját praxisa sikerét teremti meg, de ez az erő kisugárzik a tanítványokra, és a munkáik révén mindannyiunkra.”
Ezekkel a szavakkal nyitotta meg Osskó Judit február 17-én a FUGÁ-ban Vadász Györggyel és Vadász Bencével folytatott beszélgetését. Az est az Építész Továbbképző szervezésében jött létre és a Családban marad címet kapta, nem véletlenül. Ez alkalommal a közönség ugyanis nem a két kiváló építész életművét ismerhette meg, hanem bepillantást nyerhetett egy négygenerációs építészdinasztia életébe, örökségébe, hitvallásába.
Vadász György zongoraművésznek készült, „a zongorázás volt, ami nagyon komoly boldogságot okozott kedves, romlatlan gyerekéveimben, amik úgy foszlottak el, mint a levegő. Mindennel megismertetett, ami zene, ami festészet, ami borzongás, ami átok, amitől kirázza az embert a hideg, ami csoda volt” – vallotta. De édesapja hatása alól nem tudta magát kivonni, Vadász Mihály, a dinasztia alapítója, a két háború közötti építészet egyik kiválósága mellett mégiscsak építész lett. „Egyre jobban megtetszett az, hogy az építészet, az teremtés, zeneszerzés. A zongorázás más művészet, az interpretáció... Nagyon boldog vagyok, hogy építész lehetek.”
Fiai közül a stafétabotot a kisebbik, Bence vitte tovább, bár kezdetben ő is másfelé tekintgetett. Megpróbálkozott az Iparművészeti Főiskolával, és kacérkodott a színészettel is, végül, ha félve is, de mégiscsak az Építészkaron kötött ki. Társa lett apjának, és tíz éve a Vadász és Társai Építőművész Kft irányítását is megkapta. S bár Vadász Györgyöt mérhetetlen tisztelet veszi körül az irodában, a kormányzás átadása mégsem volt könnyű döntés. „Voltak rossz napjaim, de nagyon boldog vagyok, hogy így alakult, mert ha én maradtam volna az irodavezető, ez a műhely már haldokolna.”
Bence apjától nem az építészetet tanulta, hanem annak emberi oldalát, ebből merít élete folyamán. „Apám azt mutatta meg a példájával, hogyan tárgyal, hogyan győz meg embereket, hogyan nem enged bizonyos dolgokból, hogyan röhögtet meg egy megrendelőt.” Ritkán dolgoznak közösen, inkább csak egymás mellett, de mindig ott vannak egymásnak. És a cégnél dolgozik a negyedik generáció képviselője, a statikussá lett ifj. Vadász György Balázs fia is, aki egy helyütt így szólt erről: „én önállóan, szabadon dolgozhatom már a műteremben, de ez azt jelenti, hogy bármikor, ha valamire szükségem van, odamehetek hozzájuk. Nekem biztonságot jelent a nagyapám, a nagybátyám, mindig megkérdezhetem őket, ha valamit nem értek.” De az irodában ott érződik Miska, nagypapa öröksége is, „az biztos, hogy a szelleme, vagy a dolgai átjönnek valami furcsa genetikai, vagy éppen lelki módon. A romantikus, szertelen, izgalmas világ az apámé, a szigorú, végiggondolt, racionális világ, meg az övé. Mind a kettő bennem van, de ez a köztes lét pont azt jelenti, hogy egyikben sem vagyok tökéletes.” – mondta Bence.
A rendkívül szubjektív, időnként tréfás és ironikus utalások mögött egy nagy (38 fős), összetartó, jó hangulatú család képe rajzolódott ki. S bár Vadász György nagyon szereti családját, bevallása szerint a legjobban akkor érzi magát, ha kettesben van valakivel. Ekkor jöhetnek létre – egy-egy üveg bor mellett – az igazi, nagy egymásra találások és beszélgetések.
A szó a családról, örökségről a barátság és a pályatársak irányába is elkanyarodott. Hiszen, ahogy Bence mondta „a barátság nagyon fontos dolog az életemben, sokkal fontosabb, mint az építészet.” S noha van néhány kedves építészbarátja, mégis főképpen a gimnáziumi éveiből megmaradt barátai vezetik munkája során is. Vadász György szeretettel, elismeréssel és kritikával beszélt kiváló pályatársairól, és megemlékezett a nemrég elhunyt Basa Péterről is. „Ha Basa Péterről szól az ember, akkor minden szavának imának kell lennie. Tíz évig dolgoztunk egymással. Nem hozzám került, hanem egymáshoz kerültünk. Sose felejtem el, mert kedves volt, szerény, hihetetlenül gazdag szemű, precíz és nagyon tudott rajzolni. Kiváló építész lett.” És az elveszített tanítvány és barát emléke előhozta az építész hitvallását, „halálosan hiszek az Istenben. Az egész egy nagy misztérium. Minden zördülésemben, gördülésemben, minden álmomban, ami főleg nem földi álom, hanem álombéli álom, szépséggel, bolondsággal, játékkal. Nekem a homo ludensi játék kell. Nekem az kell, hogy 'játszani is engedd szép, komoly fiadat'. Ez az Isten igéje, amiben benne van a szeretet is. Mert engedi, hogy játsszak.”
Vadász György a napokban ünnepelte 77. születésnapját. A vidám, kissé csapongó, olykor szívszorító beszélgetés végén Osskó Judit ebből az alkalomból Kúnos László szavaival köszöntötte az építészt.
„Ha az utókor zord ítélőszéke elé egyszer majd megidézik korunk művészetét, és a művészetek között a század második felének magyar építészetét, és ráolvassák bűneit, hogy nem jól sáfárkodott a rábízott természet szépségével és az épített világ gazdag örökségével, hogy erőszakot tett a hagyományokon, hűtlen lett a nemes anyagokhoz, megalázkodott, bohócruhát öltött, feladta méltóságát és azonosságát múltjával és jelenével, akkor korunk lehajtja majd fejét, és azt mondja, igaz, de voltak kivételek, és a kivételek között egyszer majd Vadász György házaira mutat. Volt azért itt valaki, fogja mondani, aki nem tagadta meg szülei és nagyszülei világának időszerűtlen, de korszerű örökségét, aki új épületeivel nem dúlta szét a természetes és az épített környezet harmóniáját, aki tudott és mert a színek, a derű, a játékosság építészeti nyelvén beszélni egy olyan korban, amelyik nem tűrte a színeket és a derűt, és tudott és mert klasszikusan egyszerű és dísztelen formákat létrehozni akkor, amikor az építészetben a talmi díszítettség lett kelendő, tudta az Embert szolgálni akkor, amikor az ember a hatalom vagy az eszme vagy a pénz szolgája volt.”
Petőcz Éva
