Lepkék a kalapon
író: Márton László
rendező: Csizmadia Tibor
Budapesti Kamara Színház, 1994
Én úgy fogalmazom, mint magyar Csehov. Gozsdu Elek (nagyon-nagyon jó) századfordulós regényéből írta Márton Laci, s egyben a narrátor-ördög szerepét is játszotta. Abszurd, groteszk realizmus, mert hát mi más reális már 94-ben is, mint ami abszurd és groteszk. Lepusztult birtokon fennkölt kisnemesi család keresi e reménytelen kiutat (kicsit zanzásítva). S ebbeli igyekezetükben minden összeomlik. A nagyon kicsi Asbóth utcában található térben az volt az alapszándék, hogy néző és előadás összeolvadjon, a távolság feloldódjon a szertartásban. A terem adott terét átlósan átszelő zsalugáteres-ablakos fal több irányban is kitágítja. Maga a fal saját vonala mentén képzetünkben feltétlenül folytatódik, rá merőlegesen pedig a zárt és nyitott nyílások a másik irány érzetét bővítik jelentősen. Attól, hogy a talajon valódi márványlapokat helyeztem el, ebben a képzeletbeli térben az érzéki valóság sokszorosára nőtt.
A legvéresebb darab, mindenki mindenkit legyilkol benne, s közepén a teljesen ártatlan áldozat, Amalfi hercegnője. A borzalmakat féltékeny, undorító és hatalmas fivérei teszik. De legalább ők is beledöglenek. Mindig igaz lehet, a történelem valahogy mindig ezt állítja elénk...
A rendező Tim Carroll a londoni Globe Színház főrendezője, csodálatos élmény volt vele dolgozni. A díszlet rozsdás vasból lévő jéghegy, talán így tudom megfogalmazni, a vízszintes (játéktér) és a függőleges fal ugyanazon darabból hasadt ki. Hatalmas hasíték a hátsó ajtó is. A jégtábla maga egy nagyon lankás medence, amelybe a játék során vastag láncról olaj csepeg, a játék előrehaladtával egyre kevesebb helyet hagyva a játszóknak. Végül a kiemelkedő jégtábladarabra szorulnak.
Hit, tisztaság, illúzió, kompromisszum, s végül minden elvesztése... Ez is mindig aktuális, bár mindig konkrétan máshogyan. A díszlet az elegáns, kifinomult hatalom történeti levéltár-kastélykönyvtárában kel életre. Olyannyira, hogy nemcsak a kartotékok pakolhatók, kihúzhatók-betolhatóak, hanem a tágas térbe valamennyi személy és tere mint dosszié előkerül, végül megtöltik a teret, nem adva tovább életteret.
Mai Magyar Hamlet. Nyílt cinizmus, szemben meglepődés, értetlenség és képtelenség. Tragikus, nagyszabású helyzetkép rólunk. A hatalmas színpadon a történelmünket s ahhoz való értetlen viszonyunkat sűríti az altalaj, aranymetszéses rendje a káoszt meg jobban kiemeli. A trónus múzeumi üvegvitrin, amelybe Pompeiből ránkmaradt kis trónszéket őrizzük, később széttörik. Értésünk, érzékünk s látásunk nem az, amit eddig értettünk, éreztünk vagy láttunk.