Csapdák, Ziccerek, Kihívások
A kormányzati negyed problémájához szól hozzá írásában Wesselényi-Garay Andor:
”...így pálya mellől, jóindulatú drukkal bekiabálva: felettébb izgalmas lenne a sínkanyon felett az építészet és a táji alakulat határán egyensúlyozó, a köznek átadott és általa formált interaktív környezettel találkozni. Ennek ellentéte, vagyis a legrosszabb szcenárió egy faltól – falig terjedő irodakordon, klímával, függönyfallal, a sötétített üvegek bunkóságával.”
A kormányzati negyed problémájához
A Nyugati pályaudvar mögé elképzelt új kormányzati negyed legnagyobb jelentősége az, hogy általa kifejezésre juthat mindaz, amit a demokratrikus hatalom önmaga megjelenítéséről és a közösséghez fűződő kapcsolatáról gondol. Persze, ha egyáltalán gondol valamit.
CSAPDÁK — I.
A beruházás legnagyobb csapdája az, ha végeredményként olyan kormányzati gettó születik, amely – építészeti minőségtől függetlenül – arrogáns entitásként úszik a városszövetben. Az elmúlt esztendőkben a kondomíniumok, a lakóparkok és az üzleti negyedek egyaránt tematikus parkokba tömörültek Budapesten. Ezek – különösen a lakóparkok nukleuszaira gondolva – deszakralizált temenoszként lebegnek a városban; nem kommunikálnak környezetükkel, sőt – ha az elmúlt évek mediterrán idiotizmusát idézzük – akkor önmagukkal sem. (...)
CSAPDÁK — II.
Úgyszintén kritikus kérdés a jelenlegi kormányzati épületek későbbi hasznosítása. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy lássuk: az épületállomány igencsak kedvezőtlen gazdasági helyzetben fog piaci túlkínálatként jelentkezni, ami az egyébként is roskatag ingatlanpiacra újabb csapást mérhet. Ráadásul az alsó- és felső-Belváros között egy olyan szociális hierarchiát hozhat létre, mely a felső-Belvárost bújtatott lakóparkként fogja definiálni.
A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési, vagy a Gazdasági Minisztérium épületeire gondolván belátható, hogy ezek a házak nem pusztán jók. Vagy szépek. Ennél sokkal többről van szó: városi szituációja és mennyisége okán ez az épületállomány Budapest építészeti DNS-ének egy rendkívül értékes szekvenciáját képezi, melynek megfelelő karbantartása a nemzedékünk felett álló építészeti érdek. Nem kellene mindezt külön hangsúlyozni, ha nem tapasztalnánk a jelenleg is üresen álló Divatcsarnok, vagy a volt Balettintézet körüli bénázásokat. Mindez egy szót sem érdemelne, ha nem lenne Magyarországon sajnos képletszerűen felírható: közhatalom + üzlet = korrupció.
ZICCEREK — I.
A kormányzati negyed természetesen óriási építészeti ziccerekkel is kecsegtet. Egy ilyen – térben és időben egyaránt homogén – beruházás már átír(hat)ja az építészetről alkotott nézeteinket. Kiváló alkalom arra, hogy az építésztársadalom a rá jellemző panaszkultúrát olyan kritikai kreativitásba fordítsa, amelynek legfőbb képviselőjévé – médiumává – maga az építészet válhat. (...)
Az építészeti medializáció meglepően széles skálán képes mozogni. Kritikai médiumként éppúgy felléphet, mint a tiltakozás eszközeként. Médiumként a ház éppúgy reagálhat filozófiai problémákra, mint a kortárs kozmogóniát érintő kérdésekre. Az építészetnek a természettudományok irányába mutatott felfokozott érdeklődését illusztrálja például a LAB stúdió melbourne-i épülete a Federation Square-en, ahol a homlokzat háromszögosztása a fraktálelméletek építészeti reakciója.
Az Enric Miralles - Benedetta Tagliabue (EMBT) által tervezett Skót Parlament épülete a ház alap-organikus metaforáján túl minden egyes szegletében a képviselők feladatára és a demokrácia szabályaira hívja fel a figyelmet. A homlokzati ösztönformákkal történő kialakítása egyfajta Rohrschach-tesztként működik: értelmezése valóban a szabad asszociációk eredménye, amely antidemokratikus aktusként látna egy „egyetlen”, kizárólagos interpretációt. Nem véletlen, hogy a tervezők sem szolgáltak ilyennel. A belsőben a szűk, tekergő folyosók a politikailag ellenfelek szándékos ütköztetésével is az állandó kommunikációt kényszerítik. A képviselők kényelmes, de cellaszerű dolgozószobái pedig a hivatal betöltésével együtt járó alázatot és feladatot szimbolizálják.
ZICCEREK — II.
A hazai közvélekedéssel ellentétben az építészet diszperz társadalmi kérdésekben kritikaként is képes megjelenni. Feltétlenül a kritikai – sőt a tiltakozás – építészetéhez sorolható például Gaetano Pesce teheráni könyvtárterve, ahol az építmény brutális falrendszere, a nyomasztó pinceterek, illetve az állati belsőségekből – májból szívből, belekből – épített makett a Pahlavi dinasztia alatt elnyomott kisebbségek, főképpen a kurdok szabadságjogaiért protestált.
Ugyancsak a kritikai építészet példája Shigeru Ban papírtemplom terve a WTC első pályázatán, ahol a kis ház léptéktörése a monstruózus gesztusok felett mondott ítéletet. Vagy hasonlóan értékelhető ugyanezen pályázaton Otto Frei, aki egy újabb Babilont elutasítva intenzív parkot képzelt az alépítmények felhasználásával. A WTC kapcsán egy militarizálódó társadalom prófétájává lett Vito Acconci, amikor a lyukakból épített kamuflázs tornyát így jellemezte: „Ha erre repül egy újabb terrorista, csak azt láthatja, hogy ez az épület már romos; továbbrepül és újabb célt keres magának”. Az épület jelentőségét csak fokozza, hogy a Virilio által megfogalmazott hadigazdaság-elmélet a konkrét katonai létesítményeket leszámítva eddig nem szolgált olyan példával, ami a béke és a háború között húzódó határvonal megszűnését formai eszközökkel is interpretálta volna. (...)
Összefoglalva: a kormányzati negyed kialakítása kapcsán a legnagyobb ziccer az építészeti medialitás megteremtése lehet, amely egyben a saját, kissé konzervatív építészeti szakértelmezésünk átalakulását is eredményezheti. Ami még ennél fontosabb, hogy ezúttal a közhatalomnak az önmagához és hozzánk való viszonyát kezdhetnénk el tárgyalni nem csak építészeti, hanem egyéb művészeti projekteken keresztül. Ez eddig ugyanis súlyosan elmaradt. (...)
KIHÍVÁSOK — I.
A legnagyobb kihívások természetesen a helyszín, vagyis a Nyugati környékének heterogenitásában jelentkeznek, ahol egyszerre illene foglalkozni a Teréz- és Újlipótváros szociológiai kollázsával, valamint a vágányok melletti terület kordonjellegével. Gyönyörű és izgalmas gondolat a Teréz- és Újlipótváros egyesítése, csakhogy erre pusztán az építészet segítségével nem nyílhat mód. Mégis, egy ilyen irányú kutatás oldhatná a fejpályaudvarok ódiumát, azt, hogy modern falként emelkednek városrészek között. Ez természetesen felveti a Nyugati sínkanyonjának kérdését. (...)
További kihívás a területre jellemző óriási léptéktörés. Mindez persze jelzi a pályázat magyaros jellegét, ahol a kiíró a gyűszűtől a helikopterig mindenre rákérdez. A kétszázas léptékű kormányzati épületek építészeti problémája illetve a közmű-tervek kérdése távolról sem azonos egy közösségi participáció nélkül kudarcra ítélt városnegyed-rehabilitációval. A léptékek ilyen típusú összeegyeztethetetlenségét a Budapest Szíve pályázat eredménye már leleplezte. Mindegy, ez a pálya, itt kell nagyot futni.
KIHÍVÁSOK — II.
És végül ott a zsűri, ahol a szemek Beleznay Éva megbízott főépítészre tekintenek. Hivatalát és szakértelmét olyan karakterek között kell képviselnie, mint az énközpontú, posztdekonstruktivista Daniel Libeskind. Utóbbi egy sztárhoz méltóan csak magával törődik. Ezt a sejtést erősíti a most harmadszorra megidézett Federation Square, ahol az épület titáncink tömbjei szinte behelyettesíthetőek Libeskind Zsidó Múzeumának architektúrájába. A két épület hasonlósága olyannyira szembeötlő, hogy felmerül: a LAB Libeskind alá tervezte a házát abban a pályázatban, ahol Libeskind volt a zsűri elnöke. Sebaj, erre azért itthon is láttunk már példát.
Daniel Libeskind excentrikus erőterét tompítja a berlini főépítész, Hans Stimmann kontextualizmusa, aki saját városában előszeretettel döngölte agyagba a sztárok formai allűrjeit. Elmondása szerint Rem Koolhaas egyszer olyannyira nem értett egyet a bírálati szempontjaival, hogy egy berlini pályázat zsűrizése során ki is vonult a döntéshozatalról. Stimmann várostopológiai megközelítése emelt a Potsdamer Platz hitevesztett grundján egy olyan új negyedet, mely a kollektív berlini memóriából mára szinte kikopott: bizonyos elemeiben pedig sohasem létezett.
Amennyiben ez a megközelítés érvényesül a Nyugati környékén is, akkor Budapest újabb lehetőségét veszti el annak, hogy nagyívű gesztussal dolgozza fel a tényt: hogy ti. nincs városközpontja. Például. Fontos distinkció: nagyívű gesztus alatt nem felhőkarcolókat, vagy magasházakat értek, hanem annak a frusztrációnak a feloldását, amit a budapesti urbanisztika a sosemvolt kapuk, tengelyek, jelek, és satöbbik formájában majdhogynem Trianon óta görget maga előtt.
Ebben az izgalmas felállásban a „sötét ló” a pályán a Barcelonát képviselő Josep A. Acebillo i Marín főépítész. Regnálása a barcelonai Európa Fórum nagy ívű gesztusaival illetve a Sagrada Famíliát maketté szikkasztó Agbar Tower brutalitásával egyaránt jellemezhető. Ha elképzeljük, hogy a zsűri nemzetközi tagjai a saját koordinátarendszerük szerint mozdulnak, akkor könnyen válhat Josep A. Acebillo i Marín a mérleg nyelvévé. (...)
Ha lehet szavazni, így pálya mellől jóindulatú drukkal bekiabálni: felettébb izgalmas lenne a sínkanyon felett az építészet és a táji alakulat határán egyensúlyozó, a köznek átadott és általa formált interaktív környezettel találkozni.
Ennek ellentéte, vagyis a legrosszabb szcenárió egy faltól – falig terjedő irodakordon, klímával, függönyfallal, a sötétített üvegek bunkóságával. Egy szellemileg és érzelmileg egyaránt üres irodaház, ami a business parkok lelketlen utilitaritásával az öltönyös pitbulloktól a fotózni tilos táblákig az összes kismagyar pitiánerséget felvonultatja.
Wesselényi - Garay Andor
A teljes cikk a csatolt dokumentumban olvasható, másik változata az ALAPRAJZ 2007/02-es számában jelent meg.
