Csináld magad lakótelep Amszterdamban
A '60-as években lelkes modellkísérletként kezdődött az amszterdami Bijlmermeer kerület élete, ám ahogy múlt az idő, rossz közbiztonságával vonta magára a figyelmet. A De FLAT konzorcium most ezen a helyzeten szeretne javítani humánus, szabadon formálható, amolyan "csináld magad" lakások létrehozásával. A Mies van der Rohe-díj holland döntős projektjét Bán Dávid mutatja be.
Amszterdam nyolc nagy városrészének egyike, a központtól délkeletre fekvő, a többivel közvetlen határral nem rendelkező, ezáltal kezdetektől különálló enkláve létet élő Zuidoost. A területet az 1960-as években kezdték beépíteni: Le Corbusier szellemiségében egy ideális várost, egyfajta hatalmas lakógépet kívántak itt létrehozni. A Bijlmermeer nevű kerület kialakítását optimista lendülettel, a CIAM mozgalom által ihletve kezdte meg Siegfried Nassuth holland építész. A vízfelületekkel tarkított zöld területeken egymással zárt rendszert alkotó, hexagonális, 10+1 emeletes, méhkaptár alakzatot kirajzoló óriástömbök közel húszezer lakása több mint százezer embernek nyújt otthont. Eredetileg a közlekedési útvonalakat is gondosan szeparálták egymástól: felül az autóforgalom, alatta a gyalogjárdák és a kerékpárutak vannak. Amszterdam első metróvonala is ezt a külvárosi területet kötötte össze a belvárossal, 1977-ben.
Ám az ideálisnak álmodott városrész idővel inkább hírhedté vált. Az olcsónak szánt szociális bérlakásokba főleg bevándorlók költöztek, ahol ma közel 150 nemzet szülöttei laknak együtt, ezzel megindult a gettósodás, a közbiztonság romlása. Noha Siegfried Nassuth nyugdíjazásáig követte a városrész fejlődését, hatékony javaslat mégsem született a tömbök újragondolására. A hatékony változásokat, ambivalens módon egy tragédia indította el. 1992. október 4. az izraeli El Al légitársaság egy Boeing 747-es teherszállító repülőgépe, az amszterdami felszállás után nem sokkal két hajtóművét is elvesztve irányíthatatlanná vált és Bijlmermeer két lakótömbjére zuhant, megölve 39 lakót és a repülőgép személyzetét. A katasztrófa során súlyosan megsérült épületegyüttest lebontották és a kerület vezetése elkezdte újraértelmezni a terület struktúráját. Több épületet le- vagy visszabontottak, helyükre alacsonyabbakat és egymással lazább rendszert alkotó házakat építettek. A méhkaptárszerű hexagonális alakzatot megbontották és a közéjük kiterjesztett zöldterületekkel szellőssé, átláthatóvá tették a negyedet. A kerületet ekkor kezdték felfedezni a diákok, fiatal értelmiségiek, így megindult annak társadalmi átalakulása is.
A megmaradt 11 emeletes tömbök eredeti problémája azonban nem oldódott meg. Egyik ilyen épületegyüttes a 400 méter hosszú, közel 500 lakást magába foglaló Kleiburg 1971-ben épült és az ezredfordulóra megérett a renoválásra. Felmerült a tömb teljes lebontásának gondolata is, de sokan amellett érveltek, hogy Bijlmermeernek, amennyire lehet, maradjon meg eredeti, egységes képe. Így lett a városrészből élő urbanisztikai múzeum, a modernizmus egy utolsó bástyáj, az 1960-es évek idealista városrendezési elvének emléke. Noha a tulajdonos cég a bontás és új tömbök felépítése mellett érvelt, a kerület vezetése meghallotta a városvédők aggodalmait, hogy az épület eltüntetésével Fop Ottenhof várostervező egy remekműve semmisülne meg, így ötletpályázatot írtak ki egy olyan, „filléres megoldás” kidolgozására, amely képes egy alternatív gazdasági élénkítő modell beindítására. Több mint 50 pályamunka érkezett be a felhívásra a műhely-egységek kialakításától kezdve a hajléktalanok újrakezdését segítő egy eurós bérlakások létesítéséig.
A bírálók végül négy pályaművet emeltek ki és javasoltak kidolgozásra. Az azokat benyújtó KondorWessels Vastgoed, Hendriks CPO, Vireo Vastgoed és Hollands Licht irodák De FLAT névvel konzorciumot hoztak létre a közös projekt megvalósítására, mely lényege egyfajta „csináld magad” (Klustflat) otthonok létrehozása volt. A terveket az NL Architects és az XVW architectuur építész irodák készítették. Az elképzelés szerint felújítanák az épület szerkezetét, felvonóit, folyosóit, gépészetét, közös tereit – amelyeket az eredeti elrendezésekhez képest áthelyeznek –, de magukat a lakásokat befejezetlenül hagynák, azokban se konyhát, se fürdőt, se fűtést, se szobákat nem alakítanának ki, semmilyen bútort nem építenének bele. Ezzel minimálisra csökkentenék a belekerülési költségeket, amellyel egy új üzleti modellt alapoznának meg Hollandiában. A szerkezetkész lakóegységek akár horizontálisan, akár vertikálisan is összenyithatók, így új tulajdonosaik kettőt, hármat is egybe csatolva alakíthatnak ki benne egy-egy nagyobb, akár két szintre is áthúzódó lakást. A többi hasonló ingatlanoz képest így lényegesen olcsóbb, szerkezetkész lakásokat tulajdonosaik a maguk elképzelései szerint formálnák meg, a befektető cégcsoport csak a keretet adja mindehhez.
Az épület újraálmodói megfigyelték, hogy az uniformizálás rosszat tesz a közérzetnek, az egységesen, repetitív módon létrehozott lakások kevésbé népszerűek a lakók körében, ezért a változatosságra törekedve igyekeztek „humanizálni” az újonnan kialakított keretstruktúrát, amelyben egyénileg lehet megteremteni az új lakótereket. Az átépítés során kiderült az is, hogy az épület oldalaihoz az 1980-as években toldalékokat építettek, amelyben további felvonók futottak. Ezek megtörték az eredeti tervezés egységét, szerkezetileg nem is kapcsolódtak szorosan a tömbhöz, így azokat el lehetett bontani, a megfelelő felvonó mennyiséget így is tudták biztosítani az épületen belül.
Eredetileg az épülettömb első szintjén alakítottak ki tároló helyiségeket, amelyek egyfajta holt térként megtörték az emeletek ritmusát. A tárolókat épp ezért a további emeletekre, a lift mellé rendezve helyezték át, megkönnyítve a tárgyak mozgatását, illetve közelebb kerülve a lakásokhoz is. Az így felszabadult első emelet, az eredetileg kereskedelmi helyiségként szolgáló földszinttel együtt felszabadult, ahova változatos, szabadon felhasználható és alakítható új funkciók kerülhetnek: lakások, műhelyek, közösségi munkaállomások, de akár gyerekek számára játszóház, vagy bölcsőde is. Az épület alsó szintje megnyílik és egy közösségi teret alkot az épületet körülvevő parkkal. Az útvonalak és az autóforgalom áttervezésével jobban ki tudták alakítani a gyalogos- és kerékpárforgalmat is. Az épületegyüttesen átmenő, korábban sikátorszerű átjárókat egybevonták és lényegesen megnagyobbították.
Az épületek bejárati részei az átépítés előtt zegzugosabbak, kevésbé átláthatóak voltak, nem kedveztek a biztonságérzetnek, így azokat megnyitották, mindét irányban körbejárhatóvá, a nagy üvegfelületekkel pedig vonzóbbá tették. Ugyanígy jártak el a fentebbi emeleteken is, ahol az átlátszatlan homlokzati elemeket duplaüveges nagy felületű ablakokra cserélték, amikre ha a lakók különböző színű és mintázatú függönyöket is tesznek, mégis barátságosabb összkép rajzolódik ki. A zártság helyett az épület otthonos arcát mutatja. Ugyanakkor a tervezők egy katalógussal is előálltak a jövendőbeli lakók számára, abban különböző ablakkiosztásokat és erkélyajtó típusokat kínálnak fel, amelyből ki-ki a maga elképzelése és a lakása kialakítása szerint választhatja ki a megfelelőt akár egy kiskert vagy egy társasági tér létrehozása céljából. A De FLAT koncepcióját az idei Mies van der Rohe-díj zsűrije a verseny döntőjébe juttatta.
Bán Dávid
