Csomay Zsófia 80 éves – A jelen nagyon izgalmas

Csomay Zsófia háromszoros Pro Architectura díjas, Ybl-díjas, Prima díjas, Kotsis Iván-érmes építész, érdemes művész, a Széchenyi Művészeti Akadémia tagja, a MOME Építészeti intézetének címzetes egyetemi tanára, a CET Kft. vezetőtervezője. 80 éves születésnapján Somogyi Krisztina beszélgetett vele

Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki meglepve, sőt kissé kételkedve konstatálja, hogy Csomay Zsófia 80 éves. Születésnapjára készülve lányai elárasztottak képekkel, az interjúra gondolva eszembe jutott, hogy személyes találkozásaink során valahogy mindig férjéről, Reimholz Péterről beszéltünk. Ha a járvány miatt Zsófi nem költözött volna le Akarattyára, akkor biztosan a Kapucinus utcai házukban, az CET iroda feletti lakórészben beszélgetnénk. Vagy a MOMÉ-n, ahol évtizedek óta tanít: mostanában Marián Balázzsal és Göde Andrással negyedéveseket, diplomázókat. Mivel jövő héten indulnak a diplomavédések az Építészeti Intézetben, napjai nagy részét ott töltené: tanítványai látnák, ahogyan biciklivel beszáguld, hogy még ellenőrizze nincs-e valakinek szüksége a támogatására.

Csomay Zsófiával tizenéves koromban találkoztam először, láttam tervezőként megbízójával egyeztetni, írtam épületéről, csináltunk együtt kiállítást, hallgattam, amint éles hangon érvel egy-egy hallgatói terv érdekében a diplomabizottsággal, dühösen felcsattan a MÉSZ-ben egy tervpályázati bemutató vitáján, kritikus gondolkodással mérlegel egy építészeti problémát, vagy a MOME kórusában énekel. Minden esetben azt éreztem, hogy vibrál benne az életerő. Felháborodás, lelkesedés, nevetés, gondoskodás, vita – erőteljes gesztusok, fogalmazásmódok és bámulatos energia jellemzi Zsófia megnyilvánulásait. Lányaival azt beszéltük meg, hogy legyünk óvatosak, az online térben készüljön az interjú. De Zsófia határozott üzeneteket küldött: személyesen vár Akarattyán, majd a kertben kellő távolságban leülünk.

Somogyi Krisztina: Idefelé azon gondolkodtam, hogy helyekhez és ne dátumokhoz kapcsoljuk a beszélgetésünket. Kezdjük Akarattyával: ez a hosszúkás kert itt a Balaton-parton csodálatos. A két kis téglaház is az, ami itt van mögöttünk, és amelyeknek minden szobájából ki lehet menni az udvarra. 

Csomay Zsófia: Ez az egyik legszebb hely Magyarországon, amit a Jóisten, a szakmánk és az elődeink jóvoltából élvezünk és gondozunk. Majdnem a Balaton-parton vagyunk, a teknősökkel és a hódokkal egy helyen lakunk. Gyönyörűségesen zúgnak a hatalmas nyárfák, ilyen hang csak itt van Magyarországon. A víz felett lehet akár erős a szél, itt benn csak szellő jár: a tér olyan, mint egy katedrális. 

Hogy találtátok ezt a helyet?

CSZS: Véletlenül. Korábban a gyerekekkel mindig ugyanazt a házat béreltük ki a Balatonnál és összes szabadságomat kivéve, a KÖZTI-vel valahogy elintézve a dolgot, mindig öt hetet nyaraltunk. 1993-ban, az első unokám érkezésének a hírére elhatároztuk, hogy szükség van egy állandó helyre, mert fontos, hogy mindig ugyanoda menjenek nyaralni a gyerekek. Újsághirdetésen keresztül próbálkoztunk, ezt írtuk: „Vízparton vagy hegyen, telket vagy házat vennénk."  A vak szerencse nagyon olcsón hozta elénk ezt a telket. Én veszprémi vagyok és Almádiban nagyon sok időt töltöttem, nagyon vonzódom a vízhez. Igaz, az északi-partot tartottam szépnek, nem gondoltam volna, hogy a déli-parton fogok gyökeret ereszteni, de mindennél fontosabb volt, hogy a nyaraló közel legyen Budapesthez. Időnk mindig kevés volt. Ez a telek, egy hosszú flekk, kétméter magas bozóttal volt benőve, beleszerettünk. Fizikailag és anyagilag akkor indult el az a nagy küzdelem, hogy a hely olyan legyen, mint amilyen most. Ez a barátságos és kedves küzdelem évről-évre azóta is tart: a természet nő, a ház romlik, a gyerekek szaporodnak. De az építkezés nagyon gyorsan ment. Azt mondtam Péternek, hogy az unoka februárban érkezik, mire öt hónapos lesz, addigra el kell készüljön a ház! Sikerült: a lányom, az anyukám és a kicsi Dávid volt itt először nyaralni. 

Hogyan folyt a tervezés?

CSZS: Közösen csináltuk Péterrel – mint a budapesti házat.  Ez egyrészről nagyon egyszerű volt, másrészről meg nagyon nem volt egyszerű, de azért Péterrel nagyon egyformán gondolkodtunk. Két szempont volt: ne zavarjuk egymást a házban és lehessenek benne nagyon sokan. Emiatt lett két külön kis ház: az utca felé egy alvó ház (ma már 16 hellyel), ahol minden egyes hálófülkének van kijárata a kertbe is; és egy másik ház, ahol csak egy nappali van, konyha, fürdőszoba. Így, aki bulizni akar, nem zavarja, aki aludni akar. Ez nagyon bevált. A két pici házat egy fedett kicsi folyosó köti össze. A két ház közötti rész fantasztikus hely lett. Építészként gyakran mondjuk, hogy a fedett-nyitott terek lényegesek, és hogy a házak egymásmellettisége újabb köztes teret csinál. Mi ezt itt megtapasztaltuk. Nagyon olcsó anyagokból dolgoztunk,  vakolatlan falazótéglát használtunk, bár riogattak, hogy ki fog fagyni. Vegyesen használtunk tatai és pilisborosjenői téglát. Kívül-belül ugyanaz a tégla, mint az otthonunkban, ezért olyan érzésünk van, hogy ide is hazajövünk. Ezt a gyerekek is érzékelik, anélkül, hogy erről szó lenne. Amíg Péter élt, sokszor voltunk itt télen is. A belső házban van egy vaskályha, azzal ki lehet fűteni ezt a teret. Most hogy három hónapja egyedül élek itt, azt gondolom, hogy a további életemet el tudnám képzelni itt. Persze az is igaz, hogy amikor a házat megterveztük, először a rajzasztaloknak volt meg a helye. Lényeges, hogy állandó helye legyen a nyaralóban is a munkafelületnek. Jó úgy ülni, hogy hátat fordítok a nappali életnek, és egy kis ablakon át munka közben kilátok a kertre. Sosem értettem azokat, akik úgy gondolják, hogy a nyaralóba jó a rossz bútor is. Ez nem igaz. A minőségi nyaralásnak ugyanolyan téri és tárgyi kritériumai vannak, mint az otthonnak. A kényelmi fokozat vagy a méret lehet más, de a minőség nem.

Van olyan munkád, ami itt készült?

CSZS: Több pályázatot itt találtam ki. Ugyanakkor a háznak és a kertnek a gondozása is sok munkát ad itt, ez is öröm. Boldogság nézni, ahogy a növények nőnek, közben ezer ötlet jut az eszembe, hogy mit kellene a házon alakítani. Sokat dolgozom most a házon, de ebben az is  benne van, hogy ennyi idősen úgy akarom majd itthagyni, hogy ne legyen vele sok dolog. Rendet hagyni magunk után, ez egy fontos szempont.

Ugorjunk át Veszprémbe: a családotok oda kötődik, bár Budapesten születtél. A Lovassyban érettségiztél. Több helyen elmondtad, hogy a veszprémi Völgyikút épületét arra a helyre tervezted, ahol nagyapád strandja állt.

CSZS: Csak születni jöttem fel Budapestre. Mamám nagyon kicsi volt, a nővérem otthon, nehezen született meg és én sokkal később fogantam, mama nem volt már fiatal. Papa félt, ne hogy gond legyen, ezért Budapestre mentek fel, a Tisztikórházban születtem az Alkotás utcában, megmutatták, hogy melyik ablak mögött. A család tényleg Veszprémhez kötődik és az említett Völgyikút épületét például itt Akarattyán találtam ki. Nagyapám, Csomay Kálmán építőmester volt. A Medgyaszay házaknak volt az építőmestere, többek között a Veszprémi Színházat is vele építette. Nagyapám kiművelte magát vasbetonból, mert a szecesszióval összefüggésben a díszítő motívumokat is meg kellett oldják belőle. Nagyapám mindent kitanult, a szerkezeti vasbetont is jól ismerte, a Szentkirályszabadjai repülőgép hangárt is ő építette. Fantasztikus szerkezet. Hajdan katonai gépek voltak ott, most magánkézben van. Nagyapám nagyon sok mindent épített Veszprémben, így az Evangélikus templom tornyát ő is tervezte és építette meg. A munkák során találta ki azokat a stancolt vasbetonkerítés elemeket, amik az egész országban láthatók, és amit kézműves módon a ház mögött lévő, hátsó udvarnak nevezett kis telepén készített. Ebből gazdagodott meg igazán. Nagy volt a kereslet. Nagyapám szigorú volt, visszafogottan élt, nagyon szerettem. Van tőle egy bicskám, amivel 7 éves koromban megtanított ceruzát hegyezni. Azóta is azzal faragom a ceruzát. (Mélyen lenéztem azokat az osztálytársaimat, akik hegyezőt használtak.) 

Édesapád a családi üzemet folytatta?

CSZS: Két fia volt nagyapámnak, az egyiket gépésznek taníttatta, a másikat építésznek. Apámat Weichinger Károly benn akarta tartani tanársegédnek, de a kapitalizmus logikája más: egy nagy magáncégben apámnak feladata volt, az egyetemi munkát ezt nem tette lehetővé. Nagyapám azt akarta, hogy az út-vasúthoz is értsen, ezért általános mérnöknek is tanult. Apámat 39-ben behívták tartalékos századosnak műszaki alakulathoz, aztán 1944-ben orosz fogságba került, úgy hogy én 8 éves koromban 1948-ban ismertem meg őt. A családot kitelepítették, mindenünket elvették. Veszprémben nőttem fel egy lakásnak nem nevezhető létesítményben, ahol vízcsap sem volt. Apám – aki csendőri felügyelet alatt volt – minden reggel elment abba a helyiségbe, ahol a cég még „in floribus" működött. Megrendelések hiányában rajzokat készített kitalált kisebb-nagyobb házakról. Gyönyörű akvarell homlokzatokat festett róluk – a FUGA 10 éves építészeti rajz kiállítására vittem belőle, az aukción magas áron mind elkeltek. Apám sorsa nehéz volt: a felügyelet megszűnte után Dunapentelére került főépítésvezetőnek. Akkor az még sártenger volt, utána lett Sztálinváros (ma Dunaújváros). A pártház építése során nem volt talajmechanikai szakvélemény a dokumentációban, és ő azt mondta, addig nem kezd neki az építésnek, míg az meg nem érkezik. Szabotázs miatt ült a fehérvári börtönben fél évet. Akkor engedték ki, amikor a pártház építése a második vagy harmadik szintnél tartott és megcsúszott, vissza kellett bontani. Erre az apámat per nélkül kiengedték, majd megjelent egy cikk a Veszprém Megyei Népújságban arról, hogy nem csoda, hogy mekkora szakértelemre tett szert, hiszen a Szovjetúnióban volt évekig tanulmányúton. Sok családi történet őrzök.

A Lovassy László Gimnáziumba jártál Veszprémbe, ami akkor is és most is az ország egyik legjobb gimnáziuma. Mindig is építész akartál lenni? Egyértelmű volt az út?

CSZS: Elsőként vegyésznek készültem, de harmadik gimnáziumban beiratkoztam történelem szakkörre. Egy csodálatos tanár művészettörténet órákat tartott, városi sétákon keresztül a stílusokat és az épített elemeket, részleteket magyarázta. A város persze mindig is fontos volt számomra. Hihetetlen szabadságban éltem Veszprémben. A város léptéke, helyzete egy gyereknek csoda: a méretek, a viszonylatok, az átlátások, a rengeteg támfal, az hogy a város szélén ott vannak a fenyőfák, hogy a közepén van egy sziklahegy, mind lenyűgözött. Sokfajta fogás van a városon, gyerekkorunkban ezt élveztük. A nővéremnek akkor már élettársa volt Jánossy György, aki lejárt hozzánk Veszprémbe, és eljárt a belvárosba rajzolni. Párszor elmentem vele. Szép lassan rájöttem, hogy művészettörténész akarok lenni. Kezdtem nézni azt, amit addig csak a zsigereimben éreztem. Negyedikben tanárom javaslatára elindultam egy országos tanulmányi versenyen, ahova kutatást és esszét kellett készíteni. Veszprémről írtam egy sok oldalas képes, rajzos tanulmányt, ennek kedvéért kezdtem el rajzolni. Elmentem Dr. Gutheil Jenő kanonokhoz, tudós pap emberhez, akinek a középkori Veszprémről írt könyvét még ma is használják. Ő is sokat segített. A tanulmányi versenyt megnyertem. Kaptam egy levelet az ELTÉ-ről, hogy ezzel együtt fel is vettek művészettörténet szakra. Boldog voltam. De behivatott magához az igazgató, hogy baj van, mert x-es származású, azaz osztályidegen vagyok, ezért egyáltalán nem mehetek semmilyen egyetemre. Azt tanácsolták, hogy egy évre „vegyüljek el a munkásosztály soraiban". El voltam keseredve, de a nővérem, Piroska segített, kitalálta, hogy menjek fel hozzájuk lakni, és talál nekem munkát. Ők ugye KÖZTI-sek voltak – a nővérem persze nem építészként, hanem szerkesztőként dolgozott ott, –  és akkoriban Németh Istvánnak, Király Józsefnek és Mózer Pálnak nagy belsőépítész munkáik voltak, amit a Kiállítás Kivitelező Vállalat készített el. A KÖZTI-ben ők voltak a kiskirályok, kiállításokra utazhattak külföldre is. Engem a kivitelező vállalatba küldtek el, nagyon szerettem, mert a faipari technikusok megtanítottak arra, hogy milyen egy bútor szerkezete, hogy kell lerajzolni, és kiküldtek vásárokba betűt szögelni, dekoros munkára. Gyuri (Jánossy) azt tanácsolta, hogy menjek el rajzolni. Beíratott Varga Nándor Lajos grafikus bácsihoz, aki a Képzőművészeti Egyetem Grafika tanszékének volt az egykori vezetője. Az Andrássy úti műtermében működtette a rajzszakkörét, rajtam kívül orvosok jártak oda, máig se értem, hogy miért. Mi asztal mellett 1B-s ceruzával rajzoltunk. Nem volt szabad radírozni. Szenet és más technikát nem láttunk. Csak a szerkezet volt számára fontos. 

A következő helyszín, amiről beszélnünk kell Zugliget. Végül még sem művészettörténésznek jelentkeztél, hanem az Iparművéseti Főiskolára belsőépítésznek. Az egy év alatt megszeretted az építészetet?

CSZS: Igen, határozottan belsőépítész szerettem volna lenni. Ez teljesen egyértelmű volt. Fel is vettek  elsőre. Nagyon idegen volt elsőre az a hely nekem, a fővárosi gyerekek eleve másmilyenek voltak, menő rajziskolákba jártak rajzolni, volt egy tolvajnyelvük a rajzban is, én ezt nem értettem. Három hónapja jártam oda, amikor a papám kapott egy levelet, és közölték vele a Minisztériumban, hogy egy ideig nem folytathatom a tanulmányaimat. Ez a decemberi vizsgaszünet előtt volt. A tanáraim kiálltak mellettem, leveleket írogattak, de hiába: egy Veszprémből érkezett levél felhívta a figyelmet arra, hogy nekem nem szabadott volna felvételt nyernem, mert nem vittem az iskolából javaslatot. Akkoriban az a Papp János volt a megyei pártitkár, aki Veszprém tönkretételének első számú katonája. Ő meg az iskolaigazgató tiltakozott, hogy ilyen származással engem felvettek. A főiskolán így azt mondták, egyelőre ne járjak. Májusban újra felvételiztem, de helyhiány miatt elutasítottak. Három évig ment ez így, majd amikor 62-ben eltörölték az x-es minősítéseket, akkor kerültem be. Addig a Budapesti Bútorgyárban dolgoztam mint fizikai munkás reggel 6-tól 2ig. A Kosztolányi Dezső téren az első 7-es busszal mentem munkába: mindig ugyanazok az emberek ültek a buszon. Kész szociológiai tanulmány volt. 

Kikkel jártál együtt főiskolára?

CSZS: Az 1962-es tanfolyam azért volt különleges, mert akkor került be az összes osztályidegen származású gyerek. Péter is ilyen volt és Lelkes László későbbi fotós, talán Jahoda Maja is. Az építészeti képzésben évfolyamtársam volt Detre Villő, Csikós Attila és Váli Deske festőművész is. Péter ipari formatervezőként indult, de már elsőben bejárt hozzánk, egyrészt mert akkor Maja volt a barátnője, neki segített, másrészt látszott rajta, hogy érdekli őt az építészet. Végül negyedik évben jött át hozzánk és velünk diplomázott.

Mi volt a diplomád?

CSZS: Volt az UIA-nak egy kis lakótelepekkel kapcsolatos pályázata, amit közösen csináltunk Villő Péter és én. Nekem Szrogh volt a mesterem, Villőé Jánossy, Péteré pedig a Jurcsik, de együtt dolgozunk. Villő a salgótarjáni Pécskő dombon akkor még létező cigányteleppel foglalkozott, az egymásra épülő kis házak sokaságáról fantasztikus fotókat készített. Péter arra a Szalag utcai helyre csinált egy budapesti polgári lakótelepet a vároldalba, ahova évekkel később megépült kis lakóegyüttese. Én a zsámbéki dombon a templom mellé terveztem egy beépítést. A pályázat határideje egy hónappal hamarabb volt mint a diploma, három hónapra beköltöztünk a fősulira, a timpanon alatti egyik kis szobát megkaptuk, ott dolgoztunk januártól májusig. A pályázaton sikeresek voltunk, Péter Honorable mention-ben részesült, minket is kiemeltek. Prágában volt a kiállítás. És egy hónapunk maradt a diploma bútor elkészítésére. Nagy energiákkal álltunk neki. Az én bútorom, egy pihenőszék még most a család tulajdonában van, Péteré is nagyon izgalmas lett.

Zugliget nemcsak tanulási helyszín a számodra, hanem tanárként és tervezőként is fontos. Mi foglalkoztat a tanításban?

CSZS: Mindig megpróbálunk olyan feladatot keresni, ami benne van a levegőben, hogy morfológiailag, szociálisan, területileg és lélektanilag is legyen érdekes a téma. De ne legyen divatos: mert egy téma és egy funkció is lehet divatos, és az nem jó. A téma indításakor az elfogulatlanság is fontos. Ne legyen se stiláris, se egyéb elvi prekoncepciója a hallgatónak a megoldásra. Úgy állunk neki, mintha mi sem tudnánk semmit. Az első hetekben ezért úgy tűnhet, mintha értelmetlenségeket kérnénk. A fiatalok eszköztára ma lényegesen nagyobb mint a miénk. Kinyílt a világ, nincsen meg bennük még az a nehézkedés, ami bennem például van. Azt fontos megérteni az építészetben, hogy ma hogyan élünk, így ma például a képernyő megjelenése az életünkben a hétköznapjainkat megváltoztatta. Számomra is meglepő, hogy én is kötődöm a digitális eszközökhöz. A telefonomon például minden nap fotókat küldök körbe a családnak és a barátoknak. Meg kellene találjuk az életterünk új formáit egy lakásban is: ha valaki leül egy nappaliban az ölében egy laptoppal és körülvesziőt egy láthatatlan fal, amin túl nem hall és nem lát, akkor ő kirekeszt a nappaliból egy szeletet, ami sem a nappalinak, sem a családnak nem tesz jót. Ilyen kérdések foglalkoztatnak.

A mikro-terek létének a szükségességéről beszélsz?

CSZS: Igen. Ki kellene újra találni, hogy ilyen legyen egy lakás. Az, hogy zsugorított változatai építjük meg a polgári lakásoknak, már nem működik. Etikai kötelességünk, hogy ezzel foglalkozzunk. Egy rossz lakás meg tud ölni. Abban bízom, hogy ha vannak olyan hallgatóink, akiket nem tekintélyelvű módon neveltünk, hanem szabad és lényegi gondolkodásra, akkor talán az a közeg is változik, aki a pénzt adja. 

Milyen kérdések tisztázása fontosak ma az építész hallgatók számára?

CSZS: Arról fontos beszélgetni egy hallgatóval, hogy egy épületet érdemes-e egyáltalán megépíteni, vagy nem? Hogy egy régi épületet érdemes-e felhasználni, vagy sem? Egyáltalán mivel érdemes foglalkozni? Ha kapnék egy megbízást egy luxus mulató megépítésére, nekem elmenne az életkedvem. Azt gondolom, hogy ez ma nem fontos kérdés. Azt látom a hallgatókon, hogyha olyan feladatot találunk ki, amik érzelmileg érdekeltté teszi őket, akkor százszor olyan jó terveket csinálnak, lett légyen az hajléktalan szálló, mint a mostani Reload pályázaton, árvaház, nevelőotthon, játszótér vagy iskola. Egy terv legyen önmagában is és a környezetében is koherens. A japánok a helyszűke miatt kell gondolkozzanak ezen a kérdésen, a folyóiratokból látom, hogy a finnek és a hollandok is jó kérdéseket tesznek fel. Nincsen igaz, kizárólagos út, de az etikus magatartás fontos.

Zugliget tervezési helyszín is neked. Mi volt az új épületeidben az, ami fontos volt a számodra.

CSZS: Nehezet kérdezel. Egyrészt két épületünket, a B épületet és a Kollégiumot lebontották és két új épületet terveztünk az elmúlt évtizedben. A két fekete ház egy olyan fázisban épült, amikor más volt a koncepció az egyetemről. A két fekete ház szűkös pénzből, szűkös térként valósult meg, a fehér házak nagyon tágasak. Nem személyek ellen szól amit mondok: úgy látom, hogy van egy egymást nem jól segítő eseménysor. Nem volt elég idő a jövőt megtervezni, mert túl hirtelen kapott pénzt a MOME  a beruházásaihoz. A fekete Műteremház és Műhelyház nem találja a kapcsolatot az újonnan épület fehér házakkal. A mi munkánkban a Farkasdy-ház volt az origó. Nekünk az volt a jelkép és annak az épületnek a földön ülését, maradandóságát akartam folytatni. Nem biztos, hogy igazam volt, lehet, hogy sokkal lazább, könnyedebb módon is lehetett volna folytatni. De még csak most lakjuk be még  az épületeket, korai a helyzetről még beszélni.

Az Ybl-díjat a Békéscsabai Megyei Könyvtár épületére kaptad 1986-ban, amit Hegedűs Péterrel csináltál együtt. Hogyan jött ez a munka?

CSZS: Pályázaton nyertem, majdnem minden munkámra ez jellemző. Egy belsős KÖZTI-s pályázat volt, a feladatot Mányoki hozta: békésmegyei kántor volt az apja, erős helyi kötődései voltak, sok békéscsabai munkája volt akkor a KÖZTI-nek. Fiatal építészeknek írta ki pályázatot én megnyertem meg, Hegedűs Péter lett a második, együtt csináltuk a tervet. Mindketten rendkívül jól jártunk egymással, általában is nagyon szeretek mással dolgozni. Építészettörténeti tanulmány az az épület: nem lehetett akkoriban kőművest találni, ezért falazott szerkezettel nem lehetett dolgozni. Előregyártott elemeket, a 31-es ÁÉV szerkezetét kellett alkalmazzuk, ami vállas pilléreket és PI-paneleket jelentett. Ezek a PI alakú, előfeszített tartók 8-10-12 fesztávolságig is működtek, alapvetően ipari épületekre használták. Ebből kellett a könyvtárat megcsinálni. Nekünk ez nem tűnt szörnyűnek. Lírai hely, a Kőrös-csatorna partján volt a helyszínünk. Volt ott egy késő romantikus kis kúriaszerű épület, abban működött a könyvtár. Lipták Pál könyvtárigazgató nagyon támogató volt a munka során. Mi tulajdonképpen egy utcát kívántunk tervezni oda: ha a tervezett fedett, fűtött terén valaki átmegy, akkor tulajdonképpen kint is van a könyvtárban, meg bent is. Kétbejáratos lett a könyvtár, be lehetett menni csak úgy, körülnézni. A panelek látszó felületek is voltak, de csináltunk közé egy keskeny „puha" sávot ebben kutatófülkék voltak, amit szépen kibélletünk, nagyon barátságosra csináltunk. A két dolog jó arányban van. A külső homlokzat is előregyártott panel, de belerakattunk sárga téglákat, hogy legyen egy kis melegség benne. Tehát az új szerkezettel körbevettük a régi házat: a gyermekkönyvtár került a régi épületbe. 10 éve az évfordulón jártam ott: sajnos valaki ráépített egy gépészeti emeletet. Azért kár. Bár a könyvtár sosem volt szép – akár mondhatom azt is, hogy csúnya volt–, de hihetetlen ereje van a belsőnek, és az semmit sem változott. A bútorokat nem a felajánlott svéd alumíniumvázas szerkezettel oldottuk meg, azt ridegnek éreztük, hanem 4x4-es bükkfa elemből készítettünk el minden bútort. A sprőd előregyártott környezetet humanizálja a bükkfa rendszer. Ugyanaz a két rendszer logikája, de más az anyaga. Időtállónak tűnik.

Te magadat tervezőként hogyan jellemeznéd, téged mi érdekel egy építészeti feladatból?

CSZS: Az alapélményen, hogy Veszprémben nőttem fel. Abból élek. Gyerekokromban a sziklás hegyoldalba jártam énekelni a barátnőmmel, és észleltem, hogy a város egy nagy dolomit fennsíkból van kivágva. Csak völgy van, nincs hegy. Régen Veszprémbe érkezve csak a város tornyai látszottak, mert a vár ugyanolyan szinten van, mint a perem. A kanyonok elképesztő tereket képeznek. Az az építkezés mód, hogy védekezni kellett a lejtő ellen, mindig adott egy ősiséget az építésnek: egy ilyen helyen nem lehet kivagyi módon építkezni, mert az épület lecsúszik, leszakad a hegyről. Az épület a földbe gyökerezik, és átveszi annak a helynek az auráját ahol van. Én ettől nem tudok szabadulni. És még egy dolog: nagyon szeretem az épület részleteit. Boldogsággal tölt el ha kitalálok egy szép ablakpárkányt. Ezért a végsőkig tudok küzdeni, mert hiszek benne. 

Mi foglalkoztat a tervezésben ma?

CSZS: A jelen nagyon izgalmas. Soha nem sajnáltam, hogy megy az idő felettem, de mostanában igen, mert azt érzem, hogy véget ér egy olyan 30 éves korszaka az építészetnek, amit nem szerettem. Nagyon fájdalmas számomra, amikor olyan épületek épülnek, amikről tudom, hogy hamar tönkre fognak menni, hogy fölösleges pénzt öltek bele. Most a klímaváltozás okán érzem, megért a gondolat arra, hogy nem kéne annyi új házat építeni, hanem próbáljuk meg értékelni a régi házakat. Most adódik egy új út lehetősége, amit nem stílussal és nem formákkal lehet jellemezni, hanem valami mással. Én nagyon vonzódom a geometriához, hiszek abban, hogyha egy háznak a tektonikája a téri és alaprajzi felépítettsége láthatóan egy geometriai igazságot tükröz, akkor az nem lehet hamis. Ha visszanézek a Palladio villákra, ott a szerkesztettség egyértelműen látszik. Ma nagyon sok a nem szerkesztett ház, ezeknek egy része gondatlanság. De manapság annyi új technológiát találtak ki, ahol olyan formák és terek hozhatók létre, amiket nem lehet azzal a szerkesztettséggel összehozni, amit én a geometriához kötök. Ki kell alakulnia az új kifejezési formában is egy új rendnek. 

Zárásként a negyedik helyszín legyen a Budai vár, ahol laktok, és ahol sok épületetek valósult meg.

CSZS: Péter a Toldy Ferenc utcában született, oda járt általános iskolába, a Toldyba gimibe. Az esküvő után a Péterék lakását elcseréltük egy Halász utcai lakásra, ahol alatta két kocsma is van. A gyerekeim a várba jártak oviba, iskolába, gimibe, én dolgozni is fel a KÖZTI-be, Jánossyhoz. Mindent gyalogszerrel elértük. Sajátommá vált a vár. Amikor a Fő utcai irodaházat terveztem Gereben Gáborral és Magyar Évával 84-ben a KÖZTI-ben, akkor ez nagy szó volt. Fiatalok voltunk és jó volt a megbízó, egy nagy szocialista vállalat nem akarta a helyet túlépíteni, megmaradhatott az ott lévő kis rom. Viszont kiderült hogy nincsen felvonulási területe az építkezésnek. Egy talpalatnyi hely sem volt a környéken. Akkor kiszúrtak egy nagyon rossz állapotban lévő házat a Kapucinus utcában, és a lakója kapott a Rózsadombon egy lakást, a kivitelező  pedig megkapta a házat bontásra. De csak az első szintig bontotta vissza, arra ráhúzott egy vasbetonlemezt, és rárakott 12 konténert, abban volt az építési iroda és az anyagraktár, a megamaradt épültrészben volt víz, ott kaptak helyet a öltözők és a vizesblokk. Amikor elkészült az irodaház a közigazgatási bejárásra el kellett menjek. A tanács embere pedig ki volt akadva, hogy meglátta a maradék házat. Álltunk az üres betonfödémen és átfutott bennem, hogy ha kibírt 12 konténert, akkor egy házat is ki kell bírnia. Elmentem Parádi Károlyhoz, Mesteriskolás társunkhoz, aki a Lakótervben éppen a ennek a területnek a rendezési tervén dolgozott, és rákérdeztem, hogy milyen funkció van oda beírva: öregek otthona. Mivel azonban nagyon pici volt a telek, 70 négyszögöl, meg tudtam győzni, hogy írja át lakóházra. Végül társasházra lehetett átírni, és ez okozott később gondot. Bementem a Tanács Ingatlanosztályára, hogy bejelentsem vásárlási igényünket. Legnagyobb meglepetésünkre két hónapi fizetésünkért meg tudtuk venni. Nem volt akkor értéke. De mivel társasházként lehetett megvenni, kellett egy társ. Péter együtt dolgozott Rajk Lacival, neki mondtuk el, hogy van egy barokk pince is, társuljunk. Ő ennek nagyon örült, szamizdat nyomdát akart ott csinálni. Aztán csak nem kaptuk meg az építési engedélyt egy évig, így zokogva mentem vissza a Tanácshoz, hogy megtudjam az okát, mert addigra egy ötös cserével már eladtuk a lakásunkat és mindenünket pénzzé tettük, építkezni akartunk. Az ügyintézőnő vonakodott, nem lett volna szabad informálnia, de elmondta, hogy amíg Rajk neve rajta van a papíron, addig nem kapunk engedélyt. Így Tardos Tibit kértük meg hogy társuljon, meg is jött az engedély. Mi elköltöztünk egy barátunk kicsi 25 négyzetméteres lakásba másfél évre 3 gyerekkel. Nem egész 3 millió Ft volt összesen az építkezésre és másfél év alatt kész lett a ház: minden anyagot mi vettünk, Péter minden áldott reggel ott kezdett. Én meg a bérelt lakás legnagyobb helyiségében a konyhában belsőépítészeti terveket csináltam. Akkor azzal többször annyit kerestem, mint építészként.

Péterrel a nyaralón és a lakáson kívül is van közös tervezésű házatok, de nem voltatok cégtársak.

CSZS: Ez így igaz. Közösen jegyezzük például a Raul Vallenberg házat, bár az igazság ennél kacifántosabb. Őt hívták meg az épületre kiírt pályázatra, és a leadást megelőző hét csütörtökén megkérdezte, hogy nem akarom-e én megcsinálni. Kedden volt a határidő. Megcsináltam, annak cserébe, ha itt Akarattyán összeszereli az emeletes ágyakat. Ugyanis azokat már megterveztem, az elemeket le is gyártották, de nem volt időnk összerakni. Így ugrottam neki a munkának, azonnal találtam rajta fogást, elkészültem, beadtam. Ő meg elment a díjátadóra teljes nyugalommal, és legnagyobb meglepetésére az én tervem nyert. Kicsit sem lehetett hinni abban, hogy ennyi idő alatt nyerhetek egy olyan pályázaton, amire olyan nagy nevek voltak meghívva, mint Turányi és Cságoly. Az átadó után szembesült Péter egy tervvel, amit nem ismert, és nem is értett mindennel egyet benne. Az egy nehéz időszak volt, a gyerekek emlékeznek rá.

Miért csináltad meg a tervet, ha úgy éreztétek, hogy esély sincs rá, és extrém rövid volt a határidőd?

CSZS: Mert érdekelt, izgatott a helyzet. Szeretem az ilyen típusú kihívásokat. Ez egy topográfiailag nagyon izgalmas helyszín volt, szigorúan meghatározott programmal Egy puzzle feladvány, költői környezetben. Nincs olyan tervező, akit ez ne izgatna fel. 

Három Pro Architectura díjat kaptál: Heppes Miklóssal az Art Hotelért 1995-ben; Magyari Évával a Herendi Porcelánmúzeumért 2002-ben és a Völgyikút Szabadidőközpontért Veszprémben Nagy Györggyel 2009-ben. Egy erős, karakteres és tehetséges építész férj, három gyerek és aztán sok-sok unoka mellett hogyan tudtad kiharcolni, hogy önálló építész karriered legyen? Azért is kérdezem, mert az Építészfórumon Pásztor Erika Katalina két interjút is csinált veled még a kétezres évek elején, és ott főleg erről a kérdésről beszélgettetek. Hogyan tudtál utat találni ezekhez a munkákhoz? És hogy volt rá időd?

A női téma nekem soha nem volt kérdés. Konfliktusom sosem volt abból, hogy nő vagyok. A munkások körében inkább pozitívum volt. Amikor terhes voltam, mindent megcsináltak, amit kértem. Ezen mulattunk is. Amúgy nem vagyok túl nőies, abban az értelemben, hogy fodrász, kozmetikus vagy manikűrös nem látott soha. De ebből nem volt sosem hátrányom. A puritánságra való törekvést a családból örököltem, bár a nővérem, pont az ellenkezője volt ennek. Igaz az is, hogy a szüleim nagyon fiú gyerekre vágytak, azért is ez lett a nevem: „Csoma-izsó-fia". Apám szerette a költészetet, a névválasztásról külön elmélete volt. Ami nehéz volt az életemben, az az időbeosztás: amikor egy nőnek kis gyerekei vannak, akkor lehetetlen megoldani a feladatokat. Akkoriban 3-5 órát ha aludtam naponta. Péter az építészetet csinálta az életének a 99%-ban. Sokáig nem tudtam nyugodtan leülni, mindig volt feladatom és egyben lelkiismeretfurdalásom is: ha a gyerekekkel voltam, akkor a munka iránt, ha terveztem, akkor a család miatt. Remélem, hogy a gyerekek nem érezték semminek sem a hiányát. Lehet, hogy magammal szúrtam ki. Hogy közben meg én vesztem el. A fene tudja. A kétlakiság mindig bennem volt, lélekben sosem tudtam egy helyen lenni. De most különleges helyzetben beszélgetünk: az elmúlt három hónap a legnyugalmasabb időszak az életemben, a koronavírus egészen sajátos helyzetet adott. Így csodálatos ajándék, hogy tudok foglalkozni a Reimholz könyv az összerakásával. Az elméleti munkásságát betűről betűre újraolvastam, és azt gondolom, hogy a könyvbe majdnem csak az ő mondatai fognak megjelenni a képek, munkák alatt. Ki tudok venni írásaiból olyan foltokat, amiket tudok társítani a megépült házakkal, rajzokkal és képekkel. Ez így erőteljesebb lesz. A MOME támogat a könyv kiadásában, remélem, egy éven belül megjelenik.

Nagyon szerencsés embernek érzem magam. Tele vagyok ötlettel és szándékkal. Mostanában az egyik legfontosabb kérdésnek a várossal, városokkal való hiteles és szakmailag megalapozott foglalkozást érzem, ami nem a napi érdekek által vezérelt döntések függvénye, hanem soktényezős kutatómunka eredménye kellene legyen. A kérdés nagyon szorító, hiszen az érzékelhető életforma-, klíma és gazdasági helyzet változás és a városok fizikai állapota mind sürget. Fontos, hogy a szakma hangja eljusson a döntéshozókig. És persze most itt lehetnék Akarattyán tétlenül, hoztam magammal könyveket is. De egy sort sem olvastam el belőlük, mert vagy szereltem valamit – bútorokkal készülök az unokáim érkezésére – vagy a füvet akartam életre lehelni, vagy tanítottam. 11 unokám és egy dédunokám van, rájuk készülök, főzök nekik, és közben rakom rendbe a házat. 

Somogyi Krisztina