Czigány Tamás pannonhalmi épületeihez

Mónus János sorai Czigány Tamás pannonhalmi zarándokházáról és erdei kápolnájáról, nyitottságról és zártságról, hitről és természetességről.

Illene Czigány Tamásról hosszabban, elemzően írni, de ehhez sem merszem, sem eléggé részletező ismeretanyagom nincs (képtelen vagyok felismerni és pontossá tenni, hogy szakmai életében milyen szűrőn engedi munkájához az értékest és rekeszti kívül az értéktelent, s igazán miből táplálkozik), ezért csupán a megjelent fekete-fehér felvételekre szorítkozom.

Szerintem minden építészben két végletesség munkálkodik, függetlenül indíttatásától, tehetségétől. A nyitottságé (a megnyilvánulási vágy hevességével, a használt nyelvezet színességével, az adott perchez való illeszkedéssel) és a zártságé (csupán fénnyel és árnyékkal, erős takarással, a meditációnak a meditációval történő felülírásával). Arra, hogy adott helyzetben ki hova sodródik (hangsúlyozom: saját lehetőségein belül), nehéz választ adni, arra pedig még nehezebb, hogy ugyanakkor néha miből alakul ki a mindent átrendező szakmai megszokásunk, csökönyösségünk (ízlésünk, rutinunk, lustaságunkat, vagy félelmeinket elfedő magabiztosságunk).

Hívő ember, ha hitéletet szolgáló létesítményt tervez, akkor nyilvánvalóan a zártságban keresi a megoldást, hogy egyfelé garantáltan megnyíljon. Ez a hasadék általában az ilyen épületek fő szervezője (történeti példáktól tartózkodnék). Nem hívő ember ritkán kerül ilyen helyzetbe, hisz gyérek a munkaambíciói.

Czigány Tamás a harmadik útra hívja fel a figyelmet, a természetes, a mindennapok hitének gyakorlatias életére (azért nem teljesen meditáció-mentesen). Ilyen esetben hit tárgyává lesz az alkalmazott építőanyag, a vasbeton konzol, a keményfa csap, de maga az épületek telepítése is. Ez a hit csak akkor erős, ha szűkszavú, ha pontos (a szállásépületek konzollemeze nem lehet 20 cm-rel sem keskenyebb, sem szélesebb, nem kerülhet közelebb, de távolabb sem az ereszhez, mert akkor már oda a természetesség és jön a mesterkéltség), ugyanakkor nem felejti el, nem értékeli át, nem teszi idézőjelbe azt, ami a múlt századokban a hazai vidéken történt, épült. Ebben az épületegyüttesben nincs agresszió, szuper nagyítás vagy tömörítés, építészet-ideológiai kapcsolódások agyonhangsúlyozása, helyette béke, nyugalom, intelligencia és természetesen hitélet, amelyet a kívülállók is kíváncsiskodva figyelhetnek (mint én is).

Mónus János építész

Kapcsolódó oldalak:
Szent csend - Zarándokház és erdei kápolna

Kápolna a Cseider-völgyben / videó