Dana Vais: Az elmúlt 14 év építészete Kolozsváron

- ”A hatalom érvényesítése valójában ezt jelenti: jelentős építészetet művelni.”

Nehéz az elmúlt tizennégy év kolozsvári építészetének kritikai diskurzusát megalkotni. Nem lejárató kritikára gondolok: az minden nehézség nélkül összevadászható lenne az érvek és példák óceánjából. Akármennyit építettek is az utóbbi években, a tulajdonképpeni ”építészet” olyannyira csekély, hogy a kolozsvári szakma munkáját egy tolvonással el lehetne tüntetni. De nem ez az érdekes. A kolozsvári építészet mindezek ellenére figyelmet érdemel. Egyrészt mert létezik. Másrészt pedig azért, mert egy sokkal általánosabb és tipikusabb jelenséghez kapcsolódik: mi történik a ”város” nevű médiumban a terjeszkedő, sietős növekedés pillanataiban néhány nemrégiben keletkezett, önmagát érvényesíteni kívánó erő hatására?

A modern Kolozsvár nem ért rá arra, hogy a minőséget leszűrje. A viszályok és radikális átértékelések évszázadában az építészet pusztán szerencse és véletlen függvénye volt, és nem a koherens és konzisztens szakmai közegé. Az utóbbi évek nem hoztak mást, mint egy újabb hódító réteget. A város nem kerekedett felül az életerőtől és territoriális ösztöntől duzzadó hódítókon. Minden új házzal (és ebből több száz van), minden új benzinkúttal és templommal (tucatjával vannak), minden új bankkal (ebből is tengernyi) egy újabb fiatal és ambíciózus erő érvényesül a város terében. A mostani hatalmak abbéli szertelen ténykedése, hogy megkülönböztessék magukat - amint láthatjuk -, nagyon kevés építészetet teremt. Mert az építésen keresztül érvényesítheti magát a hatalom, de az építészet az épített környezet minősége, és semmi esetre sem maga az épített környezet.

Korszakok

Az elmúlt tizennégy év kolozsvári építészetében három periódus különíthető el. A kezdeteket a múlt behozásának törekvése és a naiv, jövőbe vetett bizalom határozta meg. A lemaradás behozása elsősorban a stílus szempontjából, megkésett posztmodern reflexiók formájában jelentkezett, melyekben tovább élt az 1980-as évek szellemisége. Mindez olyan minőségi színvonalon jutott kifejezésre, amely korábban elérhetetlen volt. Ilyen a Bethania óvoda példája (Sanda Magherusan, 1994-1996) vagy Sorin Scripcariu munkái (például a Rákóczi utcai villa, vagy a Villa Matei).

Szintén a felzárkózás egyik útját jelölte ki az Interproiect iroda- és lakóháza (melyben az ABN-Amro bank működik) késő-modernizmusával (Serban Tiganas, 1994). Ez az architektúra a manierista modern nyelvezetből a látványosat szűrte ki, Ion Mincu tanítványaira jellemző módon.

A heves templomépítés szintén a program része volt. De ez ügyben pusztán két, inkább negatív dolgot vélek felfedezni: szisztematikusan és helytelenül foglaltak el olyan tereket, melyeknek szabadon és zölden kellett volna maradniuk. Másrészt pedig feltűnő e jelenség építészeti értéketelensége - Makovecz Imre (Makovecz Imre & Müller Csaba, református templom, 1998-2004) valamint Katalin Muradin két templomán kívül egyetlen egy sem érdemel figyelmet.

Ugyane győzedelmes tendenciához tartozik a történelmi városközpontra gyakorolt agresszió: az Eroilor utcai ortodox templom (R. Spânu), melynek kedvéért két műemléket romboltak le; vagy az ismétlődő agresszió az egyetemi klinikák szintén védett együttesére, közöttük a legbotrányosabb a Baleseti Kórház lerombolása.

Az új Baleseti Kórház körül hatalom és építés viszonyának tipikus története rajzolódik ki: egy látványosan korrupt elárverezés, melynek egyetlen tisztességes résztvevője sem volt, majd egy obskurus nyertes kijelölése, aki egy félresikerült projekttel áll elő, amit a közjó érdekében jóváhagynak. Az építészeti minőség kérdése fel sem merült az egész biznisz során, és a műemléki státussal bíró épületegyüttes lerombolása még a műemlékvédelem által is elfogadható áldozatnak minősült.

Végül: a szakmának is vannak győztes szereplői. Legtöbbször ugyanazok a szereplők és irodák csípik el a városi megrendeléseket, bár minőséggel sosem bizonyítottak még. Néhány magániroda elsajátította a jó management fortélyait (azaz: a legtöbb markolását a legkevesebb felajánlásával). Zavaros időkben a management ´művészete´ egy dolog, az építészet ´művészete´ pedig egy másik.

S vannak az adminisztrációban jól helyezkedő emberek is. Természetesen nem hivatkozhatunk korrupcióra jogi bizonyítékok híján. De igazolhatjuk a megyei könyvtár építészeti jelentéktelenségét, mely önmagában bizonyíték arra, hogy a közpénzből finanszírozott állami megrendelések nem a korrekt pályázati rendszer révén kerülnek kiosztásra, hanem a pozícióban lévő építészekhez jutnak el.

Folyamatos jelen: utazósebesség

A harmadik fázisban sejlik fel a kolozsvári építészet ”természetes” jövője. Ebben az időszakban a szakmai élet a normális építészeti reflexió felé vitorlázik, lassan elérve az utazósebességet. Legalábbis a kolozsvári szakmai közegben érzékelhető a normalitás jele, például a jelenlegi bajnok, a Nadasan ház (Péterffy Miklós, 2000-2003) esetében. Azért a normalitás továbbra is kivétel marad. A Nadasan házról egy holland professzor meg is jegyezte, hogy ”olyan, mintha egy másik világból érkezett volna”. Egy másik külső szemlélő, egy francia tanár jegyezte meg, hogy ez a ház ritkaság lenne a jó nyugati példák között is: egyetlen részletről sem feledkezik meg és nyoma sincs rajta az ”ízlésficamnak”. Másrészt a ház minimalista, Zumthor szellemiségében, ami a kortárs nyugati építészettel tökéletesen összevág - egy lehelletnyi univerzalitás.