Épületek/Irodaépület

Debreceni Igazságügyi Központ épületei

2006.09.11. 08:50

"A tervező az utcai nyílások ritmusával, a faltest méretével a korabeli épületek homlokzati arányrendszerére, traktusmélységére, kívánt utalni. S bár ez az építészeti szándék talán csak a különösen „vájt fülű" kevesek számára felfedezhető, az épület valóban egyik legszebb, legizgalmasabb megoldása éppen ez a fedett, teljes épületmagasságú előtér, amely már nem közterület, de még nem belső tér, melyből fel-feltárul az utca egy szakasza, de már felsejlik az épület belvilága is." A Debreceni Igazságügyi Központ építész tervezői Koller József, Ifj. Csatai László, Pethő László és Földes László voltak. 

Debrecenben a mai Széchenyi utca hagyományosan fontos városszerkezeti vonal. Egyike azoknak a városba beérkező, történelmi eredetű utcáknak, amelyek csápszerűen kapcsolódnak a központi, hajdani piaci főtér-főtengely vonalra. Városszerkezeti jelentőségét jelzi, hogy a főtéri csatlakozásánál az 1700-as évek elejétől templom áll (hajdan a református kistemplom, ma az ún. Csonka templom), melyet a főtéren túl folytató Ceglédi utca végpontjában egy másik templom ellenpontoz. Az örökölt és szépen megőrzött városstruktúrába az utóbbi évtizedek fejlesztései új elemeket és építészeti hangsúlyokat helyeztek el. Egyebek közt a Széchenyi utca nyugati végénél buszpályaudvar létesült – a főteret pedig csillapított forgalmú zónaként alakították ki, amely éppen a Csonka templomnál ér véget.

Jelentőségével, központi helyzetével ellentmondásban a Széchenyi utca építészeti arculata igen kaotikus: míg északi oldalán - bár erősen lepusztult állapotban - mind a mai napig őrzi a (hézagosan) zártsorú kisvárosias beépítést, a déli oldal az átalakulás rendezetlen képét mutatja. A területen ugyanis néhány éve az Önkormányzat jelentős beépítés- és funkcióváltást határozott el, egy új intézményi központ kialakításával, melynek a legkonkrétabb eleme egy távlati körút kiszabályozása és egy igazgatási/bírósági épületegyüttes elhelyezésének a terve volt. A kiírt tervpályázatot, a Koller és Társa Tervezőiroda Kft. nyerte, diffúz módon átjárható, megnyitott, gyalogos tömbbelsőként kialakított beépítésével. Az iroda a tervpályázat alapján kapta meg a megbízást három igazságügyi épület tervezésére, melyekből mára a Debreceni Fellebbviteli Főügyészség és az Ítélőtábla valósult meg. Az, hogy valójában ez két független épület, amelyek a telekhatáruk mentén zártsorúan épültek össze, a tömegükből nem derül ki, hiszen annyira egységes a megfogalmazásuk. Alaprajzi rendszerüket tekintve befele fordulók, felső szintjeik egy külső folyosórendszerről nyílva félnyereg-tetős keretként szerveződnek az egymástól is elzárt belső udvaraikra.

A már fent leírt roncsolt területen, a még kialakulatlan szerkezeti kapcsolatrendszer és a valóságos építészeti kötődés lehetősége nélkül sok szempontból hálátlan feladat egy új épület elhelyezése, különösen egy nagyobb szabású átépülés első elemeként. Helyzetéből adódóan az épületegyüttes ma még magányosan, gyökértelenül áll a körülötte lecsupaszított, az építési felvonulási területek megszokottan puszta, sivár képét mutató környezetében. Bár a terület töredékesen fennmaradt beépítésével, városképével, építészeti karakterével csekély olyan kulturális-történeti kapaszkodót kínál, melyhez egy mai középülettel alkalmazkodni lehet, mégis a „kipucolt", sterilen üres tömbben - különösen a tömb mögül érkezve – jelenlegi magányában az épület a környezetétől igen elütő látványt nyújt. Erősíti ezt a hatást az anyaghasználat is, amely messziről zárt, tömör, igen szigorú benyomást kelt. Debrecenben a II. világháború okozta komoly veszteségek és az azt követő szanálások következtében nagyszámban épültek a megmaradt történeti értékű építészeti elemek között új épületek. A város egyik legizgalmasabb olvasata éppen a különböző szemléletű „korhű" épületeknek az egymás-mellettisége, együttélése. Ez a fajta sokszínűség az anyag- és színhasználatban is megjelenik – a tégla azonban, mint látszó homlokzati anyag szórványosan jellemző. Esetünkben azonban az anyag által is kihangsúlyozott, szigorú tömbszerűség kifejező módon mutatja az épület zárt funkcióját, amely a bírósági épületek hagyományosan megszokott ridegsége, elutasító jellege mellett szinte kötelezően elvárt építészeti megfogalmazás. Az anyagválasztás helyessége a homlokzati részleteket is érzékelhető közelségből nyer teljes igazolást, látván a kézi vetésű tégla nemes textúráját, izgalmas színvilágát, a felületek cizelláltságát.

Mivel az épület-együttes „szövegkörnyezete" egyelőre hiányzik, telepítése is nehezebben értelmezhető. Utcai homlokzatával előkert nélkül épült ki az utcára, s bár egy széles faltesttel tartja a hagyományos építési vonalat, mögötte több „áttöréssel", kétszint-magas kapuszerű megnyitások sorolásával városi átmeneti teret alkot a visszahúzott főbejárat előtt. A tervező az utcai nyílások ritmusával, a faltest méretével a korabeli épületek homlokzati arányrendszerére, traktusmélységére, kívánt utalni. S bár ez az építészeti szándék talán csak a különösen „vájt fülű" kevesek számára felfedezhető, az épület valóban egyik legszebb, legizgalmasabb megoldása éppen ez a fedett, teljes épületmagasságú előtér, amely már nem közterület, de még nem belső tér, melyből fel-feltárul az utca egy szakasza, de már felsejlik az épület belvilága is. A ritmikusan ismétlődő falnyílások, a felső bevilágítók finom fényjátékokat, árnyék-hatásokat adnak a tégla-falfelületeknek, a fehér lépcsőknek és rámpáknak és az egész térnek, amely ugyan impozáns, de arányai, míves részletei, nemes anyagai révén teljesen nélkülözi azt a kissé elutasító zárkózottságot, amelyet az épület messzebbről sugall. Az átmeneti tér szempontjából szép építészeti gesztus, ahogy az a legnagyobb nyílásával, hatalmas kapu-elemként az oldalhomlokzat felől is feltárul, azonban a tömb jelenlegi, átmeneti beépítési állapotában nehezen érthető, hogy ez a megnyitás miért éppen a vasútállomás felőli sarokra került, kihangsúlyozva az innen érkező irányt. Ez a meghatározó elem igazi értelmét majd akkor kaphatja meg, amikor város valóban kialakítja a már említett kiskörutat, és az épület elnyeri végső sarokhelyzetét.

A látszólag egyszerű, szinte sémaszerűen racionális alaprajzok a valóság többdimenziója révén igazi térbeli tartalmat nyernek: belső terei, galériái és a nagy homlokzati- és bevilágító üvegfelületek nyújtotta izgalmas, finom átlátásai igazolják, hogy az épületet teljes külső-belső egységében, térbeli mivoltában tervezték. Az oly gyakran tapasztalt kétdimenziós alaprajzi/homlokzati síkokból szinte panel-szerűen összeépített és ezáltal nem koherens épületek között az ilyen, igazi térélményt is nyújtó épületért különösen hálás lehet a használó. Ebben a racionális rendben helyenként megjelenő, az alaprajzban először indokolatlannak tűnő elemek is igazolást nyernek a valóság nyújtotta térélmény során. Az északkeleti fedett emeleti sarokterasz az utca felől nem valós nyitott teraszként, hanem az épület tömegébe ékelődő hasítékként jelenik meg az utcák felől. Igazán vétek, hogy csak az épületbe bejutó kiváltságosaknak mutatja meg ez a terasz a valódi szépségét: a tömör nagy falak és a hatalmas kiülésű tető egységes téglaburkolatú sima felületei szép arányú, sötét keretbe foglalják a tetők fölött feltáruló városképet.

Az oldalhomlokzatok részleteinek mívessége, szinte kézműves-szintű igényessége mögött érezni a tervezői személyességet, a részletekre ügyelő gondosságot, amely különösen becses lelki/szellemi érték a ma oly sokszor tapasztalható profi minőségű, de „artikulátlan", személytelen épületek között. A falfelületek finom megmozgatása, a visszahúzott és a falsíkra kiültetett üvegfelületek váltakozásának ritmusa, a beékelődő márványcsíkok, messziről más értelmezést nyernek: a mozduló felületeken és a fényes felületcsíkokon másképp törő fény távolról sajátos belső csillogást ad az épületnek.

Jóleső érzés találkozni ezzel a házzal, amelyben mindenből annyi van, amely a hitelességhez kell. Funkcionálisan könnyen áttekinthető, érthető, de nem túl intellektuális. Részleteiben személyes, de érzelmileg nem dagályos, inkább szemérmesen tartózkodó, zárkózott. A gondolati, stilisztikai tisztaság és a manírok nélküli mértéktartás „őszinte" épülete, amely mögött jól érzékelhető a feladat iránti tervezői alázat.

Kissfazekas Kornélia

Megjelent a Magyar Építőművészet 2006/4. számában