Dunánk partjai

Központi akarattal nem lehet sikeresen telepíteni bevásárlóközpontot, színházat, koncerttermet, lakóparkokat olyan helyekre, ahol ezek helyi igénye még nem fogalmazódhatott meg, hisz a létesítést megelőzően ott senki nem akart bevásárolni, színházba és koncertre járni, vagy lakni, mert ott nem volt semmi.
Mónus János városelemzése két cikkre reflektál, felhasználva az általa „kalauzolt” négy budapesti építészeti hajótúra tanulságait...

A város szövete
Adva van a városi szövet – mármint Budapesté, leginkább Pesté. Nézz rá egy légifelvételre, láthatod, hogy a sokszáz éves képződmény masszív mintázata csak kis részben budai, túlnyomórészt pesti. A szövet finomabb csipkézete Budára terül, míg mintázatának hiánya, lyukai Pestre jellemzőek. Fővárosunk nőtt város, mely a nagy elhatározásoktól sem mentes. A szövetet erősíteni, fejleszteni kellett sugárutakkal, körutakkal, központokkal, terekkel s persze működési-hatalmi jelkép épületegyüttesekkel. Sűrűsödéseket, ritkulásokat teremtett magának a város, a központi hatalom, a centralizálódó tőke. A jelképek nem minden esetben sikeredtek nemesebbre, mint a lakószövet, intézményi épületeink jelentős részének egyetlen igazi értéke a megszokás – általunk.

A városi szövet viszont mindig is élő maradt, „korszerű”, míg jelentősnek szánt intézményeink, városrendezési gesztusaink gyakran gyengén, nem egyszer rosszul sültek el. A nagy épületelhatározások jelentős részét csupán a város kivételes morfológiai adottságai teszik elfogadhatóvá – nem egyszer akár szerethetővé is. Lakószövetünk sok helyen a múlt századforduló intézményépítési gerjedelmének rongáló nyomait őrzi, későbbről, az 1960–1970-es évekből pedig erős lakásépítési kényszereket (előbb blokkos, később paneles).

A beavatkozások árulkodók: ideológiai elhatározások eredményei, nem a város egyes helyeinek, hálózatai sűrűsödésének, koncentrálódásának következményei. Máshol termett ízlések, megfontolások adaptációi. Ezzel együtt a Duna partjain lustán elterülő város eddig mindig mértékletes maradt, óriási hazugságokra nem ragadtatta magát sem korábban, sem jelenkori újabb nagy-fejlesztéseivel sem.

Szakad vagy tovább él?
Nem fokozzák még elviselhetetlenségig az alapdilemmát a városi szövet és a nagyberuházások között, csupán fenntartják azt. Nem ölték még ki a kérdés megválaszolásának igényét: ábránd lenne hinni a belülről fejlődő városi létben? Ábránd a külső hatások közvetett érvényesülése (a városi szűrőn keresztül), s egyetlen realitás a máshol fogalmazódott akarat közvetlen érvényre jutása? A higgadt, tárgyilagos szemlélő számára felismerhető, hogy az elmúlt száz év „nagyberuházásai” nem a város kohójának termékei, így az elmúlt időszakból érkezettek sem.
A belülről fogalmazódó igény mindig sokrétű, a meglévő hálózatok, szellemiségek és egyéb adottságok támasztják fel. Jóval sokrétűbb, mint a kívülről érkező kedv, szándék – legyen az akár csupán haszonelvű, vagy boldogítóan megváltó akarat. A szövetet, hálózatot érdemileg fejleszteni csak belülről, saját tulajdonságai, igényei felől lehet.

Városszövettől idegen koncentráció
A „nagyberuházási” produkciók nem ilyenek. Általában a városi jelleget meghaladó mértékű érvényesítési szándékokat szolgálnak, mindegy, hogy kormánytól, városvezetéstől, tőkecsoporttól származnak. A lakószövettől idegen az ilyen koncentráció, míg a belülről fakadó sűrűsödés (máshol ritkulás) nem az. A kétfajta szándék nem mosható egybe, mert míg az előző mindig konkrét és sikerorientált, addig az utóbbi általános és tétova. A „nagyberuházás” egyrétegűségével, módosíthatatlan irányultságával az élő szövetet rombolja – hiába lesz szerencsés esetben egy város idegenforgalmi jelképe. Kontúrjai általában véglegesek, valós flexibilitásuk csekély. Idegen testek, melyek sokszorozás, vagy nagyítás révén jöttek létre.

Hogyan is képzelhetnénk, hogy a százszorosan nagyobb válik százszorosan részletezőbbé, sokrétűbbé, humánusabbá? Nagyberuházáskor a városi folyamatok iránya ellentétesre változik. Nem a város kényszerítette ki magából saját fejlődését, hogy az adott helyen a homogenitást valami magasabbrendűvel váltsa fel, hanem a beleszuszakolt százszoros mérték kezdi alakítani a körötte lévőt. Hiánnyá, űrré, alárendeltté.

Így aztán az élő szövet is lassan megszűnik vegetálni, bármit lehet vele tenni, érzéketlenné vált. Szerintem nehéz másként tekinteni elmúlt két évtized legfényesebb, legnagyobb szabású épület-tetteire. Hangsúlyozom, ezeket nem vagyok képes „építészetük” (építészeti értékeik) felől szemlélni, mindig csak létesítési szándékuk szánalmas átláthatósága tűnik szembe.

Központi akarattal nem lehet sikeresen telepíteni bevásárlóközpontot, színházat, koncerttermet, lakóparkokat olyan helyekre, ahol ezek helyi igénye még nem fogalmazódhatott meg, hisz a létesítést megelőzően ott senki nem akart bevásárolni, színházba és koncertre járni, vagy lakni, mert ott nem volt semmi. Most a jövőre vár, hogy ezeket a „tárgyakat” beszője a város, létének elemeivé formálja.

A város sosem türelmetlen
Viszont ezzel párhuzamosan máris fogalmazódik az újabb kérdés: lesz még alkalmas szövet? Van még hajlandóság, igény és szándék a mértékletes városiasságra?

A városiasság sajnos fáradságos dolog. A sokrétűség sokkal több szellemi és anyagi ráfordítást igényel, mint a nagyberuházás. Sokkal egyszerűbb valami százszoros méretűt egyszer létrehozni, mint százszor az egyszerit, mert a száz egyszeri nyilván százféle szeretne lenni. Korunk technikája hiába képes megvalósítani a százszorost egyszerre – egy helyen –, a sokféleség igényével, a túlméretezett szándékból eredő gondokkal, a felgyorsult, türelmet mellőző idővel nem képes megbirkózni.

A város pedig sosem türelmetlen – mindig a központi akarat siet, eredmény, haszon, hatalom érdekében. Budapestünk türelmetlen lehet tömegközlekedését, gondozottságát, tisztaságát illetően, de lakószövetének fejlődését illetően sosem. Dinamikusan fejlődő, fejleszthető városról – mint a civilizáció nagy eredményéről – beszélni blöff. Ennek a fejlődésnek a kiváltójaként kezelni a nagyberuházásokat pedig félrevezetés – a város ellen.

Mónus János építész