Egy efemer épületadaptációs kísérlet: Meglátogattuk az Inota Audiovizuális Fesztivált

Az építés és az épületbontás költségességét figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy a szakmai diskurzusokban egyre több időt szentelünk az adaptív újrahasznosítás témakörének. Efemer épületadaptációkról viszont relatíve keveset beszél a szigorú értelemben vett építőipar, ezért is érdekes az Inotai Hőerőműben múlt héten, augusztus 31. és szeptember 3. között megrendezett Audiovizuális Fesztivált nagyító alá venni.

A 20. század második felében, a gazdaság fontos ütőereiként épült szénerőművek többsége a globális klímaváltozás felgyorsulásával, környezetszennyező működésük miatt, az ezredfordulóra világszerte használhatatlanná váltak. A londoni Bankside Erőmű 1995-ben, a Herzog de Meuron által tervezett adaptációja az ezredfordulót ünneplő Nagy Britannia egyik legköltségesebb, de legsikeresebb befektetése lett. A világ leglátogatottabb kortárs kiállítóhelyisége, a Tate Modern elsöprő sikere óta a hőerőművek adaptációja kiemelten foglalkoztatja az építészek, a politikusok és a kultúrára éhesek fantáziáját. A fővárosi helyszín, a bőséges költségkeret, a gazdasági jóllét, az ezredforduló iránt érzett lelkesedés, az újdonságokra nyitott városvezetés és a kísérletező építészeti megoldások kulcsfontosságúak voltak a Tate Modern sikertörténetében. De mi a helyzet a messze eső, vidéki ipari épületekkel, egy energetikai válsággal és inflációval küszködő országban? Néhány kiemelkedő külföldi és hazai vizuális művésznek köszönhetően az Inotai Hőerőműben, a múlt héten megrendezett audiovizuális fesztivál, egy – a teljes fizikai átépítéshez képest – rendkívül költséghatékony, és az építészeti szakma és elméleti oktatás számára is érdekes efemer épületadaptációnak bizonyult.

 

A következőkben a három legjobban sikerült installációt mutatom be.

 

Onionlab: Termikus
Helyspecifikus audio-vizuális installáció
Helyszín: Inotai Hőerőmű Kazánház

A Barcelonában alakult multidiszciplináris stúdió, az Onionlab “Termikus" című 16 perces, körkörösen ismétlődő, helyspecifikus fényinstallációjában az alkotói szándék a katedrálisokkal vetekedő méretarányokkal bíró és a Szárnyasfejvadász 2049 c. film egyik helyszíneként mitikussá vált Inota Hőerőmű kazántér múltbeli energiáinak visszaállítására összpontosult. A fényművészek alkotása egy olyan tér előtt tisztelgett, ami valaha hatalmas mennyiségű energiát állított elő – katasztrofális környezetszennyezés árán. Az 1980-as években, egy hatékony napon Inota 120 tonna kén-dioxidot bocsátott a levegőbe. Az Onionlab szerint installációjuk az impozáns méretű, de mára teljesen lepusztult teret tisztább és egészségesebb energiával töltötte fel, amit oxidáló szén helyett fény- és hangforrások állítottak  elő.

Számomra az egész fesztiválon ez volt az egyik legsikeresebb installáció. Az öt különböző magasságban elhelyezett forráspontból szétterülő vékony, vörös lézersugarak, a gigantikus terem teljes hosszát átérték és egyfajta bíborszínű ünnepélyességet, rég elvesztett méltóságot kölcsönöztek a nappali fénynél már leamortizálódott, elhagyatott, szomorkás, valaha több ezer ember megélhetését nyújtó hatalmas térnek. Téradaptációs szempontból az Onionlab installációja rendkívül sikeresen rehabilitálta a “sérült beteget“, a puha sötétség a betongerendákból szaggatott vasalatokat, a foszló vakolatot és a lógó csöveket jótékonyan elfedte, miközben a tökéletesen egyenes lézersugarak a kazánház – székesegyházakra emlékeztető – hosszanti arányaira irányították a figyelmet. Kör alakú hófehér fénysugarak pásztázták be az oldalfalak hatalmas üvegablakait, a tér teljes szélességével játszva. Ezek kívülről mozgó kis, kerekded gömbbökként jelentek meg, rajtuk kívül semmi sem árulta el, hogy mi történik odabent, így a belső tér grandiózus vizuális átalakulása sokkal nagyobb meglepetésként érte a nézőt. A fényinstalláció fantasztikus szakrális térélménnyé alakította át az első ötéves terv keretében, csehszlovák mérnökök által tervezett ipari építészetet. Nem teljesen egyértelmű, hogy az alkotók tudatosan hoztak létre szakrális élményt a szocialista ideológiák fellegvárának számító nehézipari épületből, vagy csupán kihasználták a tér látványos méreteit, mindenesetre a végeredmény spirituális, szinte vallásos ceremóniához volt hasonlítható. Az előadásnak nem volt határozottan észlelhető vége, sem eleje. Ez egy tudatos alkotói elhatározás volt, így a megtisztult energiák áramlása ugyanolyan zökkenőmentesen zajlott, mint a hajdani erőmű lakossági áramszolgáltatása. Egy pár lélegzetelállító pillanatra a tökéletesen vízszintbe rendelt párhuzamos lézersugarak egy hatalmas, egybefüggő bíbor álmennyezetet alkottak és még a kevésbé kultúra-érzékeny fesztiválozóknak is tátva maradt a szája.

A gótikus legyezőboltozattól kezdve, a barokk freskókig, minden európai katedrális építészetben a mennyezetre esett a hangsúly. A magyar kultúrában a födém szó belülről és alulról szemlélve mennyezetté válik, ezért kiemelt kettős jelentőséggel bír. Az Onionlab tudatosan erre azzal erősített rá, hogy földön, elfekvő helyzetben, stratégikusan elhelyezett, egész alakos, dupla babzsákokról nézhettük végig az előadást. Ritka, hogy egy műalkotást nem állva vagy ülve fogad be a nézőközönség. A multi-média művészek látszólag egyszerű, finoman visszafogott gesztusokkal, minimális eszközökkel, mindössze két szín használatával,  tisztelettel bántak a hatalmas térrel. Míg sok hatásvadász épületfényfestés üres vászonként kezeli az építészetet és semmilyen kapcsolatot nem teremt az architektúra és a vetített kép között, itt nem érződött ez a fajta széthúzás. Az Onionlab évek óta futó vörös lézerkoreográfiája már számos helyszínen bemutatkozott, de az Inotai kazánház gazdag textúrája, a rozsdásodó fémszerkezetek, a málló festék és a gigantikus, bomló vasbeton födémgerendák egy sokkal autentikusabb, izgalmasabb térbe foglalták a minimál előadást, szemben például az Agorythm című előadásuk makulátlanul pedáns helyszínével.

A kazánházat, a kiszámíthatóan a steam punkra asszociáló alkotókkal ellentétben, az Onionlab installációja a film-noir felé terelte az ipari erőművészetet, és sokkal inkább az eredeti Ridley Scott rendezte 1982-es Szárnyas fejvadász sejtelmesen elegáns neo-noir esztétikáját idézte meg – kék helyett vörös színben – mint a 2017-ben forgatott folytatás poros melankóliáját. A két film posztmodern, apokaliptikus disztópiájával ellentétben a fényinstalláció életigenlő és felemelő; destruktív helyett tisztító és teremtő energiákkal töltötte fel az 1950-es évek vasbeton kolosszusát. A hangaláfestés egyszerű, tele drámai szünetekkel, ütőhangszereket szimuláló, elektronikus darab volt, amit egyértelműen a vizuális anyaghoz komponált Unai Lazcano. A hangdesign és a fényművészet is a grandiózus tér méreteit célozta, egyik sem lenne elképzelhető egy lakószobában.

 

Guillaume Cousin: A részecskék csöndje
Kinetikus szobor és installáció
Helyszín: Inotai Hőerőmű Turbinaterem

A magát kísérletező építőemberként definiáló Guillaume Cousin a tér és az idő  emberi érzékelésre gyakorolt tudatalatti hatásait kutatja. A folyékonyság, a fluiditás és a kvantumrészecskék iránti érdeklődése késztette olyan efemer installációk és kinetikus szobrok építésére, mint ami az Inota Hőerőmű turbinatermének a mezzaninján volt látható. A turbinaterem elnyújtott, tisztán lineáris térszerkezete tökéletes befogadótér a füstgyűrűket kilövő gép bemutatásához. A gőzölt furnérlemezből makulátlan, precíz kézműves munkával készült füstgép a 19. században megjelenő iparművészeti világkiállítások és a felvilágosodás korabeli tudományos találmányok korszakát egyszerre idézte fel, készenléti állapotában egy lövésre kész ágyú, lámpa és csillagvizsgáló különös fúziójaként. Ebben a multidiszciplináris műben Cousin az emberi szem számára láthatatlan levegőrészecskéket kívánta megjeleníteni. A hosszan elnyúló vasbeton folyosó végén izzó meleg, fehér fény felé kilőtt, hatalmas füstkarikák néma, lineáris útja láthatóan csodálatot váltott ki a nézőkből.

Levegő és napfény elengedhetetlen a földi létezéshez. A Cousinnal folytatott rövid beszélgetésemből kiderült, hogy a létezés alapvető feltételei felé szeretné terelni a gondolatainkat, egy olyan, egyre közeledő valóságba, ahol a tiszta levegő kérdése egyre fojtogatóbb lesz. Mélyenszántó kvantumfizika és egzisztencialista filozófia mellett, a kinetikus szobor a komikumot sem nélkülözi. A karikákat, közvetlenül a kilövésükkor szemlélve, szinte lehetetlen volt nem a szellentés emojira asszociálni.

  

Kiégő Izzók (Glowing Bulbs): Üreg (Cavity)
Térspecifikus fényinstalláció

A budapesti és New York-i székhelyű Kiégő Izzók “Üreg" című installációjának a helyszíne egy bombarobbanás vagy egy háborús támadás áldozatává vált, az erőmű épületétől különálló, lapostetős vasbeton kocka volt. A hajdani épületből egy foszló, hiányos héj maradt, két kivert ablakkal, három külső fallal. A bomlásnak indult vasbeton héj egy kocka alakú, üres teret foglal be; ezt az űrt tölti ki egy vörös, kék, rózsaszín és fehér színben lüktető, neoncsövekből összeillesztett, térhálót idéző vázszerkezet. A színek váltakozásához képest, fehérben és kékben fenyegetőnek és ijesztőnek, máskor rózsaszínben láthattuk a betonhéjjal körülhatárolt neon mikrokozmoszt.

Az installáció gyakran feltett, alapvető térelméleti kérdéseket vetett fel. Mi az a tér? Mivel láthatatlan és megfoghatatlan, a térről mindig nagyon nehéz beszélni, a nyugati kánonban jellemzően a körülhatároltság definiálja, tehát önmagában nem létezik, csak társításként. Rachel Whiteread “Ghost" (Szellem) című, 1990-es betoninstallációjához hasonlóan, ahol a szobrász egy egész külvárosi lakóház belső terét öntötte ki betonból, utána pedig elbontatta az öntvényformának használt falakat, a Kiégő Izzók Ürege a szemmel érzékelhető, tapintható befoglaló falak helyett az átlátszó, befoglalt ürességet tette láthatóvá, és egyszerre definiálta újra és töltötte meg új vizuális jelentéssel a romot. Mi az építészet és hogyan definiáljuk az architektúrát? John Ruskin, William Morris és Rasmussen klasszikus értelmezésében az építészet = épület + művészet. A historizmus korában született, de máig népszerű megfogalmazásban művészeti tartalom nélkül egy épület önmagában nem építészet. Az állítással játszva feltehető a kérdés, hogy lehet-e a művészeti tartalommal, fénnyel megtöltött puszta külső héj építészet?

Az elmúlt héten sok különböző vélemény született a fesztiválról, különféle szempontból és megfogalmazásban, bebizonyítva hogy az észlelés és az érzékelés szubjektív és a bourdieu-i értelemben vett habitustól, szokástól és életmódtól függ. Egy biztos, efemer adaptív építészeti kísérletként a fesztivál rendkívül figyelemre méltó volt.

Baranyai Éva

 

Szerk.: Borenich Levente