Egy építészeti felnövéstörténet – a HFZS ház
"A száraz építészeti tények nem igazán adják vissza annak az elmúlt néhány évnek az intenzitását, ami közben tulajdonképpen felnőttünk, és talán elkezdtünk igazán értőn beszélni az építészetről." Saját családi házukat Horváth-Farkas Zsófia mutatja be.
Budapest egyik különleges kerülete Kőbánya, melynek téri szövetén a 20. század építészetének legkülönbözőbb rétegei simulnak egymásra. Az Óhegy szőlődombja az 1800-as évek végén kezdett el beépülni, az itt megtelepedő középosztálybeli iparos családok szecessziós jegyeket viselő lakóházai határozzák meg mai napig az utcaképet. Ez az erős karakter – amely a nosztalgikus szépsége mellett magán viseli a század második felének megváltozott társadalmi viszonyaiból eredő átalakításokat – az, ami miatt a 100 éves ház megtartása mellett döntöttünk, újraértelmezve és a korszerű használatra formálva annak téri rendszerét.
Az értékmentés és illeszkedés motiválta a tervezői döntéseket. Az eredeti tervek felkutatása közben azonban nem találtunk hitelt érdemlő információt az utólag beépített veranda korábbi faszerkezetének kialakításáról, holott a veranda formálása meghatározza a ház használatát. Ezért és az utólagos beépítés alacsony minősége miatt döntöttünk úgy, hogy az itt lévő bővítményt elbontjuk és a helyére egy új, kortárs formavilágú üvegdobozt tervezünk, aminek nyitottsága megidézi a korábbi verandát, funkcionálisan mégis a lakótér szerves részévé tud válni új használati és téri minőségeket teremtve. Ez az üvegdoboz ráadásul a pozíciójánál fogva központi elem, egyszerre a megérkezés helye, a kültér és beltér találkozásának legintenzívebb pontja. Gondosan formált átmeneti tér, ami szokásos megoldásokkal ellentétben nem télikert funkciót kapott, hanem konyhává vált. A téli időszakban a ház befelé működik és a szobák intim pihenőterek maradhatnak, jóidőben pedig a konyhai kertkapcsolat teljes nyitással valósul meg, és tavasztól őszig a nappali a házból kikerülhet a kertbe fenyőfák alá.
Mindemellett egyszerű és letisztult anyaghasználattal az eredeti térrendszert újrafogalmazva igyekeztünk az alaprajzot és új funkcionális rendet kialakítani, egyensúlyt találva régi és új elemek között. Ez a kettősség jellemzi az anyaghasználatot is. A födémmegerősítés nyomán szükségszerűen elkészülő új vasbeton aljzatba padlófűtés került, a felület azonban épp az intenzív kertkapcsolat miatt csiszolt beton maradt, amely a felületre szórt kavicsok mintázatától terazzo-hatásúvá vált. A padló keménységét ellensúlyozza a falakon megjelenő rétegelt lemez faburkolat. De a régi és új közötti egyensúly keresése jelenik meg a két nagyszobát elválasztó polikarbonát falba visszaépített 100 éves ajtó esetében is.
A kert kialakítása is a megtisztítással kezdődött: a korábban engedély nélkül épült két garázs épületét elbontottunk, hogy helyette egy zöld oázis jöhessen létre. Ahol csak lehetett, megőriztük és gondozásba vettük a meglévő növényállományt. A kerti utak szerkesztésében is a ház eredeti dokumentumai között megtalált kertterv volt az irányadó, az így kialakuló pihenő és ’termelő’ zónák az eredeti kert kortárs átértelmezésének eredményei. Kiemelten kezeltük a fenyők alatti területet, ami az üvegkonyhához kapcsolt kiváló árnyas pihenőtér, lényegében egy nyári nappali.
MEGJEGYZÉS:
Sokat dilemmáztam, hogyan is mutathatnám be a házat, minthogy nem csupán egy kedves megvalósult munkáról, hanem a saját otthonunkról van szó. A száraz építészeti tények nem igazán adják vissza annak az elmúlt néhány évnek az intenzitását, ami közben tulajdonképpen felnőttünk, és talán elkezdtünk igazán értőn beszélni az építészetről. Ezért mellékelem az alábbi, rendkívül személyes, de a házhoz való kötődésünket mélyebben feltáró levelet, amit a férjemnek és (tervező)társamnak írtam valamikor idén januárban, amikor a publikáció vágya megfogalmazódott bennünk, de nem találtam a megfelelő formátumot. Talán többet elmond a gondolatainkról, és több tanulsággal szolgál, mint az értő szem számára egyébként is könnyen olvasható végeredmény.
Kedvesem,
egy ideje rászoktam, hogy levelet írok, amikor valamivel nehezen jutok dűlőre. Írtam már felmondólevelet, amit aztán mégsem küldtem el – hála Neked. Írtam barátnak, hogy helyreállítsak valamit, ami tönkremenni látszott. Írtam édesapámnak megértést kérve (szintén el nem küldött, mert nem minden levelet kell tényleg elküldeni). Hiszen mindennek annyi árnyalata van, annyi igazság létezik egy olyan látszólag egyszerű történet kapcsán is, mint a saját házunk megépítése. Önmagában azt leírni, hogy van saját házunk, egy kiváltság. És mégis, ahogyan megéltük (megéljük), az merőben eltérő. Így ezt a levelet most Neked címzem, mert szeretnéd, ha megjelentetnénk a házat, de nem tudom hogyan mutassam be az otthonunkat. Marad hát ez a formátum, Te döntesz, hogy más olvashatja-e.
Kezdjük azzal, ami a legnehezebb volt: nekünk nem egyezik az ízlésünk. Az elmúlt évek tervezési tapasztalataiból tudhattuk volna, hogy az egyik legnagyobb kihívás két merőben eltérő ízlésű embernek olyan közöset létrehozni, amiben éppen csak annyi kompromisszum köttetik, hogy még mindenkinek megfelel. Láttuk, ahogy kapcsolatok mennek rá, hogy nem sikerül közös nevezőre jutni. Jobb esetben a tervező és az építtetőé, rosszabb esetben egy párkapcsolat. Mi minden szerepet magunkra vállaltunk: építtető és tervező is magunk voltunk, és pár maradtunk. Mi ez, ha nem önmagában siker?
De az ízlésről: nem mondhatjuk, hogy nincs közös metszék. Mindketten kedveljük az egyszerűséget, sőt törekszünk is rá. Csak azt nem vettük észre, hogy ez alatt az egyszerű(!) szó alatt is teljesen különböző dolgokat értünk. Én azt, ha valami a lehető legkisebb beavatkozással működőképessé tehető. Te azt, ha letisztult, sallangoktól mentes. Én úgy vagyok vele, miért szánjak valamire öt mozdulatot, ha egy is megteszi, Te viszont addig csiszolgatod, amíg tökéletes lesz – egy újabb fogalom, amit úgy használunk, hogy mást jelent a szótárunkban. Álmaink megvalósításához kiváló alap volt ez a Kőbányán megtalált közel százéves ház. Írhatnék itt arról, hogy az Óhegynek ez a része ifj. Feszl Frigyes építtetői működése nyomán fejlődött az 1800-as évek végétől, de ettől fontosabb az első perctől meghatározó személyes kötődésünk. Mert túl azon, hogy én a környéken nőttem fel, az Óhegy hangulata Kecskemét azon részére emlékeztet Téged is, ahol felnőttél. Így esett, hogy a helyet és a házat már a legelején túlságosan megszerettük. Ez és a tökéletes egyszerűség vágya eredményezte, hogy nem tudtunk félkész, vagy átmeneti megoldásokról beszélni. Az ideiglenes jellemzően nem tökéletes, de a félkész megoldások nélkül időt sem hagytunk magunknak, hogy kitapasztalhassuk mi és hogyan lenne igazán nekünk való, mondhatni tökéletes. Meg persze az is lehet, hogy úgy maradt volna, félkészen. Micsoda progresszív gondolat. Nekem, mert olyan családból jövök, ahol nincs helye félmegoldásoknak, neked a lényedből adódóan. Így hát készre csináltuk, amennyire lehet, de semmi ennyire boldogtalanná nem tett Téged, mint hogy elkészült életünk háza. Nincs hova tökéletesítgetned, mert egy ekkora munka végeztével már nem esik jól változtatni.
Pedig mennyi mindent tanultunk közben, amit végre lehetne használni. Azt hiszem, a házépítés tulajdonképpen egy méregdrága önismereti tréning. És épp ezért szeretem a végeredményt minden hibájával együtt is. Mert együtt csináltuk, együtt nőttünk fel közben. Megtanultunk kiállni magunkért (még ha nekem kissé hangosra is sikerülnek a kiállásaim). Rájöttünk, hogy nem gond, ha nem egyezik az ízlésünk, mert úgyis változik, ráadásul gyorsabban, mint ahogy egy ház épül. Az időtállóságot végre nem formákban keressük, hanem illeszkedésben – és ezt a szót egyformán sokszínűen használjuk. Vagy a kedvencem: a szobát igenis szobának érdemes nevezni, nem dolgozónak, hálónak vagy nappalinak. Mert amíg szoba, addig bárhogyan használhatjuk, a hálóban viszont csak alszunk. Úgy érzem, most tanuljuk a fortélyait, hogy egy házba korlátok helyett lehetőségeket építsünk. Sosem akartuk megmondani senkinek, hogyan éljen, hogyan használja az általunk tervezett tereket, de most van hozzá szavunk és eszközünk, hogy tényleg így tervezzünk.
Ezért a levelem zártával csak annyit kérek, hogy engedd el a hibákat. Igen, maradhatott volna az eredeti parketta, és nem kellett volna a zuhany, jobbak lettek volna a fa nyílászárók és még sorolhatnám a számtalan apróságot. De közben a szomszédok örülnek, hogy így gondozzuk a házat, a járókelők beintegetnek a csodás üvegezett konyhánkba, a helyi vagányok beszólnak a kertbe, hogy szép a ház, szépen élünk. Így bár lehet, hogy mégsem ez lesz az utolsó otthonunk, talán ideje belátnunk, hogy most nagyon jó nekünk.
Horváth-Farkas Zsófia
