Nézőpontok/Történet
Egy forradalom topográfiája: az Üllői út 1956 utáni foghíjbeépítései
2023.04.27. 07:44
Komoly visszhangot kapott a közelmúltban, hogy fővárosi szintű védettséget kapott számos, 1945 után emelt épület. A főváros ezzel nem csak a modern építészet értékei mellett állt ki, de azt is egyértelművé tette, hogy a szocializmus időszakának is tartozunk az elszámolás és a szembenézés gesztusával. A védettséget kapott lista fontos eleme az Üllői út 1956 utáni foghíjbeépítéseinek együttese, amelyről Kovács Dániel írt az Építészfórumnak.
1956 lenyomata máig ellentmondásos a fővárosban. A kilencvenes évek nekibuzdulásai ellenére nem valósult meg a forradalom emlékmúzeuma, a 2006-os évfordulóra elkészült „párhuzamos emlékművek" körül pedig nem sikerült konszenzust kialakítani. Callmeyer Ferenc zseniális emlékműve a Kossuth téren ma paravánok mögött rejtőzik, a kerületi kezdeményezésekről pedig jobb hallgatni. Így a 20. század kevés világtörténelmi jelentőségű magyarországi eseményének egyikére alig emlékeztet valami a városban. Azazhogy mégis: az utána maradt sebhelyek.
A 20. század nagy traumái komoly nyomokat hagytak Budapest arcán és fejlődésén. Az első világháború és az azt követő béke, ahogyan egy korábbi háromrészes cikksorozatban kifejtettem, leginkább a hiányokkal, a meg nem valósult tervekkel és az évtizedekre konzerválódó szükségtelepekkel küzdött. A második világháború a minden szisztémát nélkülöző pusztítással. A békeidőszakok nagy rekonstrukciós hullámai után részben újfent hiátusok maradtak (lásd a Tabánt), részben pozitív eredmények (mint az óbudai téglagyár helyére kerülő kísérleti lakótelepnél), részben mára erősen megkérdőjelezett nagyszabású fejlesztések (házgyári telepek). A korban hozzánk legközelebb álló kollektív traumához, a rendszerváltáshoz jelentős mennyiségű és minőségű épületállomány (irodaházak, reprezentatív épületek, pártházak, közösségi és művelődési épületek, gyártelepek) funkcióvesztése vagy -váltása, valamint jelentősen átalakuló köztérhasználat kapcsolódik, amely önmagában is vizsgálatot érdemelne.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc annyiban tér el a fentiektől, hogy a harcok nyomában maradt károk eltakarítása, a rohammunkában rehabilitált épületsorok, foghíjbeépítések a mai napig jól érzékelhetően rajzolják ki az egykori események aktivitási térképét.
Magyarán: a városszövet hegei a mai napig őrzik, hol zajlottak a leghevesebben az október-novemberi harcok, hol döntöttek a bevonuló szovjetek a közelharc helyett az ágyúzás mellett, és mely épületek szolgáltak az ellenállás hősi fészkeiként. Elmondható ez még úgy is, hogy az 1956 utáni helyreállítás-sorozatot aztán – néhány korabeli publikáció mellett is – inkább az elhallgatás jellemezte, és mára nem egy épület esetében a II. világháborúra fogjuk azokat a sérüléseket, amelyeket valójában jó évtizeddel később kapott.
Jellemző példa erre az út legjelentősebb középülete, a Lechner Ödön tervezte Iparművészeti Múzeum, amelynek épülete súlyos károkat szenvedett a háború során, a gyűjteménye azonban teljesen megúszta azt. A helyreállítás így is három évig húzódott. 1956-ban a szovjetek újra, immár teljesen szétlőtték a Lechner-féle kupolát, (megint) megsemmisült az átrium üvegmennyezete, és ezúttal komoly veszteségek keletkeztek az üveg- és kerámiagyűjteményben, valamint a könyvtári anyagban is. Mindezt úgy, hogy az épület nyilvánvalóan nem szolgált a forradalmárok fészkeként – egyszerűen csak belógott a tűzvonalba. Mégis, erről alig fél sort ír az intézmény Wikipédia-szócikke, és 2006-ig kellett várni arra, hogy a fél évszázaddal azelőtti károkról komolyabb összesítés lásson napvilágot.
Az ötvenhatos pusztítást ugyanis gyorsan szokássá vált elfelejteni. Az új adminisztrációnak komoly érdeke fűződött hozzá, hogy minél gyorsabban eltüntesse a harcok és különösen az eszelős szovjet lövöldözés nyomait. Ebben jó partnerre leltek a fiatal építészekben, akik lelkesen vetették bele magukat az újra legálissá váló modernbe.
A forradalom emléke nem egyszerűen az elhallgatás áldozatává vált: az újjáépítés kissé kényszeredett narratíváját a modernizáció és a progresszió történetévé lehetett továbbfűzni.
A Rákóczi úti árkádosítás, az Üllői út foghíjbeépítései így válhattak a nagyvárosiasodás jelképévé – pedig az 56-os sérülések következményei valójában. „Megkezdik Budapesten a foghíjas útvonalak beépítését – Nagyarányú lakóházépítkezés a Mártírok útján és az Üllői úton" – írta a Népakarattá átnevezett Népszava 1957. augusztus 28-án. „A fővárosban a Boráros tértől az Üllői útig és az Üllői úton a Márton utcáig tatarozták a házakat. A felújított, tiszta házak kapuiról és faláról eltűntek a festett cégtáblák, s a legtöbb üzlethelyiség már új portállal büszkélkedik" – lelkesített az Esti Hrlap 1959 decemberében. Mindkét cikk mélyen hallgat arról, miért is volt szükség a nagyléptékű rehabilitációkra.
A 2022-2023 során fővárosi védettségűvé nyilvánított épületek az Üllői út mentén ennek a sajátos helyzetnek a mementói. Egyrészt a „forradalom topográfiáját" rajzolják ki: a leginkább érintett helyszínek, házak emlékét őrzik. Másrészt a gyors újjáépítés és a visszatérő modern építészet kvalitásos eredményei. Az építészet mindig az adott kor lenyomata, de nagyon ritka, hogy ennyire érzékelhetően közvetít egy-egy történeti helyzetet és politikai szándékot, a szokványos olvasaton túli többlettartalomként.
A védettség előkészítése során gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az épületek (jellemzően) nem egyedi emlékként, hanem a létrejöttüket eredményező történeti eseményre emlékeztető együttesként méltóak a védelemre; ha úgy tetszik, Budapest legnagyobb léptékű 1956-os „emlék-művéről" van szó, amelynek történetét adandó alkalommal akár érdemes lenne a helyszínen is megörökíteni.
A védettséget kapott épületek közül az alábbiakban csak néhányat emelek ki.
A Budapesti Orvostudományi Egyetem (ma SOTE) Sebészeti Klinikája
VIII. Mária utca 41.
A belvároshoz legközelebb eső épület, amely 1956 nyomaként jelent meg a városszövetben. Az I. Sz. Sebészeti Klinika Kolbenheyer Ferenc tervei alapján épült 1873-1877 között. Stílusát tekintve neoreneszánsz épület, amely egyesíti a kor divatos építészeti fogásait a külföldi tanulmányúton ellesett kortárs egészségügyi vívmányokkal. Dél felé néző, félköríves előadótermét ripityára lőtték a bevonuló szovjetek 1956-ban. Bár prominensen szerepel a forradalom romjait fotózó amatőrök képein is, elpusztítását nemegyszer ma is a második világháborúhoz kötik (pl. ebben az írásban). A kiégett épületrész helyett és mellett Kiss E. László, a KÖZTI tervezője emelt új, ízig-vérig modern szárnyat. A nemrég napvilágot látott hírekkel ellentétben a védés természetesen nem csak az Üllői úti tanulmányi szárnyra vonatkozik, hanem a Mária utcai front innovatív héjszerkezettel fedett, háromszög alakú 350 fős előadójára is, amelyet újabban bontás fenyeget a Masszi Pál tervezte, négyszintes bővítés kedvéért. Pusztulása jelentős veszteség lenne, nem csak az Üllői út kontextusában, de Kiss E. László izgalmas életművét tekintve is – hiszen egyik főműve, a Gyógyászati Segédeszközök Gyára már eltűnt a fővárosból.
53 lakásos Lottóház
IX. Üllői út 39-41. (Angyal István park)
A második Lottóházat az 1956-ban megsérült, majd elbontott három historizáló lakóház helyére emelték az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésében. A terület rendezésére Kismarty-Lechner Gyula készített beépítési tervet; az ő leleménye a konkáv vonalú homlokzatvezetés, amelyhez eredetileg egy kis pavilon is csatlakozott volna. A Magyar Nemzet 1958. november 21-i száma már a végleges tervező, Tarján László rajzával be is mutatja ezt az állapotot. Végül a pavilon nem, csak a lakóház épült fel az OTP beruházásában, ÁPISZ-bolttal és bankfiókkal a földszinten. A lakások kisorsolását, majd átadását Jurij Gagarin 1961. augusztusi látogatásához időzítették.
24 lakásos társasház
VIII. József körút 86.
Tarján Lottóháza mellett Csics Miklós lakóháza vált az Üllői úti újjáépítés emlémájává. Nem véletlenül: a Kilián-laktanya és a Corvin köz harcai miatt ez a kereszteződés elképesztő károkat szenvedett, a laktanya sarka teljesen leomlott és az átellenben álló historizáló lakóház is megsérült. Szerencsére ezt utóbb visszaépítették. A Vágó László tervezte Corvin-házak jó része azonban végleg a múlté lett; az egységes koncepciót megbontva ennek helyére települt be az IPARTERV-es Csics épülete, a régi alapjaira, de visszaugratott földszintjén árkádos üzletsorral. Jellegzetessége a szerkezet divatosan látszó rasztere és a parapetek hódmezővásárhelyi kerámiaburkolata, amelynek zöldje mára finom türkizzé halványult.
Az Üllői út 55. újjáépítése
Az Üllői úti foghíjak beépítését a BUVÁTI és az IPARTERV osztotta fel egymás között: a nyugati, ferencvárosi oldalt az előbbi, a keleti, józsefvárosi oldalt az utóbbi kapta. A BUVÁTI-nak volt több dolga, a nyugati oldal házai reprezentatív képet kínálnak az iroda kollektívájáról: a 65-67. Martonné Jutas Ágnes, a 71. Édes Imre, a 73. Tőkés György, a 79. Gáspár Tibor, a 81. Boross Zoltán alkotása. Egyedül ennek a háznak nem ismerjük a tervezőjét – egyelőre. Nem véletlenül, ugyanis itt nem új épületről van szó, csak az eredeti, Schannen Ernő és Artúr tervezte, 1911-es épület erősen károsodott homlokzata helyére húzott új faszádról, amely mögött azonban historizáló belsők húzódnak. Valamennyi megmaradhatott az eredeti homlokzat szerkezetéből; ezt jelzi, hogy a kettős zárterkély-sort egybeolvasztva most is van kiugrás a homlokzaton. A kővel burkolt tömeg zártságát, masszív megjelenését tejesen sikertelenül próbálja oldani a középrizalitot kiemelő héjtető.
68 lakásos társasház
VIII. Üllői út 60-62.
A keleti oldal jobban sikerült foghíjbeépítései közé tartozik Schall József munkája. Elrendezése igen hasonló a Halászy Jenő tervezte 54-56. száméhoz: a főtömeg az Üllőire került, amelyhez nyaktaggal kapcsolódik az alacsonyabb, mellékutcai szárny. Schallnál azonban sikerültebbek a részletmegoldások: az alaprajzok, az erkélyek. Ez azon házak közé tartozik, amelyekhez inkább csak apropót kínált 56: a helyén álló, egy-kétszintes házak ugyan károsodtak a harcokban, elbontásukat azonban inkább az egységes utcakép kialakításának igénye indokolta.
48 lakásos társasház
IX. Üllői út 81.
Boross Zoltán – ma már nehezen érthető módon – az ötvenes-hatvanas évek legfoglalkoztatottabb tervezői közé tartozik. Munkáinak nem csak nagy száma, de jellemzően jó, ha nem is kiemelkedő minősége indokolja egy-egy házának megvédését. Ez itt kifejezetten a jobbak közé tartozik, már a korabeli kritika is kiemelte az Üllői úti beépítések közül.
Érdekes módon kivételt képez a BUVÁTI tervezte, jellemzően kőburkolatos épületek között; a természetes anyag itt csak az északi végfalon jelenik meg, ott is kissé magamutogató módon, hatszögre vágott lapokkal. Az épület markáns tömege a legfelső szint loggiás megoldásának köszönhető; kár, hogy a kissé ügyetlenül elaprózott mellvédek belerondítanak az egyébként nagyvonalú kompozícióba.
Kovács Dániel
A szerző a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ munkatársa, a Főváros felkérésére szakértőként vett részt a védettséget előkészítő folyamatban.
Az Építészfórum új sorozata Budapest fővárosi helyi védettségű, kevésbé ismert, ám rendkívül sokrétű épített örökségét állítja fókuszba. A fővárosi értékvédelem „táguló köreiről", legutóbb Erő Zoltánnal, Engedyné Juhász Veronikával, és Branczik Mártával készült interjú. Többek között e sorozat cikkeit is a jövőben ebben a dossziában találhatják meg.
Szerk.: Pleskovics Viola
A cikket a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
