Egy holokauszt emlékhely hallgatói pályázatának rétegei

Egyedülálló együttműködés valósul meg Debrecenben a városvezetés és a Debreceni Egyetem Műszaki Karának Építészmérnöki Tanszéke között. A város holokauszt emlékművére hallgatói pályázatot írtak ki, s a győztes pályaművet, Nagy Marianna alkotását meg is valósítják majd. Kovács Péter DLA és Sugár Péter DLA írása.  

Debrecenben a zsidóság az 1840. évi törvény alapján kapott lehetőséget városon belüli letelepedésre. A stabilitást jelentő temetőre 1942-ben adtak be kérelmet. Már korábban is a nagyvásárok idején a városfalat szimbolizáló palánk nyugati oldalán (külsővásártér) voltak a zsidó kereskedők elárusító helyei, így célszerűen a televásárlások és az első ideiglenes imaház építése is az ide csatlakozó Nagy új utca és Nagy Hatvan utca környékére koncentrálódtak. A cívisek kezdetben nehezem barátkoztak meg jelenlétükkel, így csak 1852-től lehettek önálló háztulajdonosok, illetve 1867-től válhattak teljes jogú polgárokká.

Debrecenben kezdetben a szintézis politikáját követő status quo ante, később az ebből részben kiváló ortodox közösség épített templomot, illetve a kis létszámú chaszid közösség is épített imaházat. A Pásti utcán a 600 férőhelyes ortodox zsinagóga 1894-ben épült, de csak 1902-ben lett felavatva. 1910-ben a templom udvarán készült el a Bét Midrás (a tanulás háza), fűthető, reggeltő estig nyitva tartó felekezeti helyként, alagsorában ortodox női mikvével. Ugyancsak az udvaron vágoda, illetve a Pásti és Nagy új utcán boltok létesültek.

A status quo ante közösség két nagyobb templomot is épített, egyiket a Nagyvárad (később Deák Ferenc) utcában 1895-97-ben, illetve 1909-ben a Kápolnási utcán. A világi közösségi épületek a Nagy új, (később József királyi herceg, még később Bajcsy Zsilinszky) utcán, az ortodox és status quo ante zsinagógák között 1904-ben hitközösségi épület köré csoportosultak (népiskola, leányiskola, gimnázium), így bár Debrecen területén a zsidó lakosság homogén eloszlásban lakott, a középületek a város keleti oldalára koncentrálódtak.

A zsidóság gazdasági és kulturális értékteremtő szerepe a városban a századfordulótól kezdve jelentős. Elfogadottságukat bizonyítja, hogy a református püspök és a zsidó rabbi többször sétált a Piac utcán közös gondolataikon elmélkedve. A zsidó népesség 1938-ban 12000 lélekszámú volt. 1941-től kezdődtek a munkaszolgálatra történő behívások. A németek 1944. március 20-án leszálltak Debrecenben, elfoglalták a hivatalokat, a tisztviselőket leváltották. A polgármesteri tiltakozás ellenére az áprilisi gettórendelet után megépült a nagy és kisgettót körülvevő deszkakerítés, júniusban elkezdődtek a deportálások. A holokauszt áldozatainak száma 6000 főre tehető.

A háború után a túlélő zsidóság legnagyobb része elvándorolt, végül pár százan döntöttek úgy, hogy nem hagyják el a várost. Ebben az időszakban az oktatási épületeket államosították, illetve a Deák Ferenc utcai legnagyobb zsinagóga kétes körülmények között leégett. És következett több mint 60 év csönd, üresség, városi amnézia. Az ortodox zsinagóga egy idő után bezárt, életveszélyessé lett nyilvánítva. A zsinagóga udvarát, a történeti környezetet a jelenleg is érvényben lévő szabályozási terv egy gyalogos „sztrádával” kettészeli, tervezője már nem élő kultúrának vélelmezte a területet.

2012-ben valami történt, a zárt kapuk megnyíltak, az ortodox zsinagóga kicsit rendbe tett terében és udvarán koncertek szerveződtek. Kiderült, hogy a közép Európában talán egyedül eredeti állapotában megmaradt vágodát meg lehet menteni, a régi mikvét kultúrtörténeti értékként helyre lehet állítani. A zsinagóga felújítása szintén elkezdődött. A város pedig kifejtette szándékát, hogy a holokauszt 70-éve évfordulójára emlékhelyet épít a debreceni zsidóság áldozatainak. A debreceni építész tanszék MSC kurzusán a téma úgy jelent meg, hogy kértük a lehetőségét: mi is szeretnénk egy megoldást adni a terület rehabilitációjára, az emlékezet helyének megfejtésére. Végül ez egy éves komplex tervezési feladatba és egy hallgatói tervpályázatba konvertálódott.

Az emlékhely üzenete nagyon sok kérdést vet föl. Ki az, aki emlékezik? Mi az, amire emlékezni akarunk? Létezik emlékezet, vagy újra kell éleszteni? Jan Assmann „A kulturális emlékezet” című könyvében a trauma utáni negyvenedik évre becsüli azt az időszakot, ahol természetes igényű feldolgozásként a még élők átadják a történteket az utókornak. A
németek ezt a 80-as évektől folyamatosan meg is tették, de mi már 70 év távolságra vagyunk. A Gantener B. Eszter és Réti Péter szerkesztésében megjelent „Az eltünt hiány nyomában” című tanulmánykötet címe is és tartalma is körülírja a debreceni valóságot.

Hogyan mutassuk be ezt a hiányt? Be kell vallanunk, a kollektív és megörökölt amnézia okán, az információ hiányában a város nem érzi a hiányt a közösség eltűnte után, a közösség kevés számú túlélőjének leszármazottjai pedig nehezen megkérdezhetők. Ezen az oldalon ellentétes, zsigeri emóciók is működnek, a rejtőzködés és a megújulás utáni vágy egymást kioltó tényezők. A hiány bemutatása ez esetben nem csak intellektuális kérdés, mert a feladat az, hogy a hiány interpretációja emlékezéssé váljon. A városban kell beindítani az emlékezés kerekét, még ha nehéz is, mint stroke után járni tanulni, - szinte kilátástalannak tűnik.

A feladat minden síkon rétegzett. A városszövetben, városszerkezetben látens módon jelen van a zsidó kultúra. Ez az alig látható rétegződés (lásd Libeskind berlini olvasata) még épphogy túlélte az idők viharát, és felszínre hozható. Az emlékhely csak ezzel együtt értelmezhető. Az emlékhely megfogalmazása építészeti eszközökkel szintén több rétegződést jelent, jelenthet. A narráció elvárt, de számunkra kevésbé működőképes. Traumatikus tér létrehozása (láds Berta Erzsébet „Traumatikus terek” című írása W.G.Sebald „Austerlitz” című regényéhez kapcsolódóan) megoldás, de fenntartható emlékezést jelent?

A 14 hallgatói munkából a konzulensek (Bán Ferenc, Kovács Péter, Sugár Péter) 7 tervet ajánlottak zsűrizésre. Nagy Marianna terve nyerte az 1. díjat, ez kerül megvalósításra, Iszály Anna, Lente Artur és Nyitrai Csaba pedig további díjazásban részesült.

Nagy Marianna:
A terv a MEGJELÖLT TERET, az emlékezés terét akarja létrehozni. A koncepció kerüli a direkt szimbólumokat vagy a direkt ábrázolást, pusztán építészeti eszközöket alkalmaz. Olyan teret kíván alkotni, ahol bárki, akinek a Holocausthoz fűződő személyes viszonya/emléke van, bárki, aki együtt érez az áldozatokkal, kifejezheti az együttérzését, vagy emlékezhet az értelmetlenül elpusztult és elpusztított áldozatokra.

A koncepció központi gondolata a FAL, AZ EMLÉKEZÉS ÉS EMLÉKEZTETÉS FALA.
A fal összetett szimbólum, felidézheti a jeruzsálemi panaszfalat (a salamoni szentély falát), a gettók kerítésfalát, vagy a temetők falát és síremlékeit. De elvont formában a debreceni "zsidónegyednek" is emléket állít. Egy nagyrészt elpusztult közösségnek, a közösség életének és a városban betöltött helyének is emléket állít azzal, hogy a meglévő HELYET, a zsinagóga udvarát megjelöli, KIEMELT HELLYÉ teszi. Ebben a kontextusban a megjelölés nem negatív konnotációjú, mint pl. a gettó fala, hanem éppen fordítva, az udvarból, a helyből TERET, közösségi teret hoz létre. Éppen ezért a létrejött tér nemcsak arra lehet alkalmas, hogy egyénileg, vagy csoportosan emlékezzenek vagy emlékeztessenek a Holocaustra, hanem hogy ELEVEN KÖZÖSSÉGI TÉRKÉNT kulturális rendezvényeknek is helyet adjon és így A VÁROS KÖZÖSSÉGI ÉS KULTURÁLIS ÉLETÉNEK A RÉSZÉVÉ VÁLJON. Nem akar visszariasztani, elborzasztani, csak az emlékezés lehetőségét, helyét létrehozni.

A megjelölt udvartér két falat is tartalmaz. Az egyik a Holocaust áldozatainak az emlékfala, az áldozatok neveivel, a másik a meglévő épületek (kóser mészárszék) fala, amiről a vakolat eltávolításával, a fal roncsolt megjelenésével az IDŐ DIMENZIÓJÁT jeleníti meg, a régi városrész múltját idézi fel. A roncsolt fal, akár egy emlékező öreg arc, magán viseli a történelem minden megpróbáltatását. A helyenként hiányzó téglák a HIÁNYnak a fizikai megjelenítéseivé tudnak válni, anélkül, hogy konkrét személyekre, csoportokra, vagy épületekre utalnának. Ugyanakkor a fal, mint "élő", valóságos felület, a megmaradásnak is a jelképe.

Az emlékezés fala betonból készül, szilárdsága és szabályossága az áldozatok emlékének maradandóságát szimbolizálja. Konzolként beforduló teteje a tériséget hozza létre, mintha egy képzeletbeli helyiség, belső tér része lenne. Ahhoz kevés, hogy egy konkrét helyiséget hozzon létre, de annál több, hogy csak önmagában álló fal legyen: olyan építészeti elem, amely az UDVARBÓL TERET HOZ LÉTRE és ami a falat is különleges, kiemelt jelentésű helyzetbe hozza.

A falon feliratok szerepelnek. A zsidóság életében különleges jelentősége van az írásnak, ez az, ami az emlékezet, a folytonosság eszköze. A szemközti régi fal hiányzó tégláinak csíkjai, az emlékfal előtt a kavicsburkolatban elhelyezett hosszanti elrendezésű beton vagy műkő ülőkék és az emlékfalon szereplő feliratok hosszanti csíkjai, a köztük lévő üres helyekkel, "szünetjelekkel", (a hiányzó nevekkel) egy összefüggő térbeli folyamat, egység elemei.
Az udvar kavics burkolata a zsidó emlékhelyek, temetők köveit is idézheti. A kavicson járás csikorgó hangjai és a fal előtt emlékezők mozdulatlanságának a csendje egymást kiegészítő hanghatások, az emlékezés és emlékeztetés dramaturgiájához tartozó hangok.

Iszály Anna:
A koncepció erőssége, hogy a nem csak az udvaron, hanem a városi térben is nyomot hagy. Az 1944-ben felépített gettókerítés sarokpontjain (botlatókövek mintájára) burkolatba süllyesztett széttöredezett felületet (várost, városi életet) érzékeltető acéllemezek kerülnek lehelyezésre. Érzelmi indíttatása a debreceni zsidótemetőben töredező sírkövekből ered. A töredezett toposz (város) az emlékhelynél folytatódik, ahol korábban egységet jelentő, de villám által kettétört stilizált tömb jelenik meg, a meglévő épületek közzé befeszítve. A tömbbe be lehet lépni, az egyre szűkülő sötét térből már csak fénysáv vezet ki. A sötétségben stilizált emberalakok is láthatók.

Lente Artur:
A Pásti utcán lévő bolt – mint virágzó korszak, a holokauszt fal, a fal előtti kőtörmelék-mint töredezett jelen, és a zsinagóga bejáratot az új beépítéssel összekötő út – mint jövő, egymás után következő idősíkokra utal. A fal belülről végigjárható, traumatikus térként értelmezett, kívül emlékfal szerepet tölt be.

Nyitrai Csaba:
A koncepció két állapotot feltételez. A holokauszt emléknapján minden évben megnyílna a zsinagóga északi térfalán egy kapu, ahol a zsinagóga fala és a téglakerítés közötti meglévő nyomasztó sikátoron keresztül abba a keskeny térbe lehet belépni, ahol a gettót határoló deszkakerítés égetéssel manipulált stilizált felülete mellett kell elhaladni. A terv ebből a szempontból lokális kontextusokat tartalmaz.

A mindennapokban ugyan ezen fal belső udvar felé néző oldalán fehér acél rudakból álló, az eltűnt emberekre utaló kert van kialakítva. A rudak ritmusa (magassága) az „Ég, testvérek, ég,Jaj, a mi árva kisvárosunk ég” kezdetű, Kányádi Sándor által „Volt egyszer, volt egy kis zsidó” című, jiddisből fordított népdal dekódolása. A dal szövege a falon szembefordított írással magyarul és jiddisül is megjelenik. A szövegben szerepel az „Ők csak állnak és csak nézik” bekezdés. A fehér rudak ezzel együtt egyfajta megbékélést, a meghaltak „elengedését” jelentik.

Angi Ágota Melinda:
A hatágú csillagforma geometrikus torzításával és térbeli kiemelésével a pályázó egy mesterséges dombot képez, ami által egy védett, elkülönített tér jön létre. Ez az a hely, ahol az emlékezés szertartása lezajlik. Az egymásba metsző háromszögek ferde vonalai tovább folytatódnak és egy az egész udvarteret behálózó vonalrendszerré válnak, ami hol járda, hol zöldfelület, hol burkolt felület. A burkolati rendszer így a templomudvart egységes térré vonja össze, amiből az épületek elvont tárgyakként állnak ki. A kemény összeszabdalt vonalháló, mint a hagyományos térrendszerre erőszakosan rávetített "térbeli esemény" emlékeztethet a traumára azzal, hogy maga is traumatizálja a teret.

A terv a zsidóság ősi jelképének, a Dávid-csillagnak az értelmezéséből indul ki. Eredetileg győzelmi jelkép volt, - mára azonban rárakódott a megkülönböztetés jelentése. Ennek megfelelően érdekes és ambivalens volt a terv fogadtatása: bár a Dávid-csillag formája a geometrikus torzítás és átírás miatt nehezen azonosítható, a város és a helyi zsidóság képviselői túlságosan direktnek találták a szimbólum használatát. Ez is azt mutatja, hogy a direkt és narratív jellegű stratégiák ma inkább taszítóak, megnehezítik az azonosulást.

Banga Máté:
A terv az udvar teréből ferdén kiemelkedő rámpát hoz létre, aminek egyenes járdafelületébe emberek (felnőttek és gyerekek) lábnyomai vannak belegravírozva. A pályázó elképzelése szerint a ferde felület vastag fémlemez, amiből a lábnyomok ki vannak vágva és alatta kilátszik a feltöltés kavicsa. A lábnyomok elindulnak és abbamaradnak, eltűnnek. Az elképzelés a hiányt jeleníti meg, az elpusztult emberek hiányát, akiknek az alakját a szemlélő kiegészítésképpen odaképzelheti. A hatásos, drámai kompozíció inkább képzőművészeti eszközökkel élt és konkrétsága megosztotta a zsűrit: a vélemények az empatikus azonosulás és teljes elutasítás skáláján mozogtak.

Barta Ádám:
A bolt és a vágoda közötti udvaron külső látványként egy 5x5 m-es fehér kocka kerül központosan elhelyezésre, mely a teljesség szimbóluma. A kocka valójában egy üres hasáb, mely a föld alá bővül. A belső „”voidot” fekete acéllemez burkolja, alján vízfelület van. A hasábon egy acélhíd vezet át.
Itt egy traumatikus tér kialakítása volt a koncepció.

Kovács Péter Dla, Sugár Péter Dla