Egy kis fajtalankodás

”Van abban valami – talán vírusfertőzéshez hasonítható - erkölcsi zavartság, ha egy építész előbbre valónak tekinti azt, hogy épülete épüljön meg, annál, hogy annak létrehozása morálisan helyes-e, vagy sem.”
Bardóczi Sándor Deyan Sudjic: Épület-komplexus c. könyvéről

Deyan Sudjic olyan könyvet írt, amit nyugodtan lehet a XX. századi építészeti prostitúció hiteles történetének is tekinteni. Olvasmányos stílusban elevenedik meg előttünk a sztárolt építészek legújabb kori panoptikuma, a hatalom, az elszabadult ego és az építész kapcsolódási pontjai. Ha azonban csak ennyiről lenne szó, akkor könnyedén napirendre is térhetnénk a dolog fölött: ismét született egy szórakoztató bulváresszé valamely szakmáról. Sudjic azonban a bulvárt álcahálóként teríti művére, közelebbről megnézve új könyve némely ponton olyan fontos megállapításokat összegez, olyan filozófiai téziseket fejteget, ami akár a posztmodernt lezáró, demokratikusabbat, fenntarthatóbbat, organikusabbat, biomorfabbat, eredetibbet, funkciógazdagabbat áhító elemi új felé vágyódásként is értelmezhető.

Sudjic nem egy művészettörténetnek álcázott reklám-dizájn-képeskönyvre tesz kísérletet, ezért nem tűzdeli tele illusztrációkkal a könyvét, ám minden fejezetéhez hozzárendel egy posztmodern ikont, ami hol feslettebb, hol újabb, de ahol mégis ugyanúgy kilóg a lóláb. Látszólag építészeti pletykarovatot ír, de túlságosan könnyedén lehetne rásütni az intrikáló demagóg bélyegét egy olyan kritikus elmére, aki tudatosan használja a bulvár műfajt arra, amire egyedül érdemes használni: tömegízlés formálásra. Az építészetnek, mint művészetnek (ha még létezik ilyen) a jelenkori problémája ugyanis általa jól tapintható: nem képes kommunikálni az építészet befogadójával, pusztán vélt vagy valós fennkölt igazságait, és suta vagy éppen ütősebb absztrakcióit szajkózza, melyek pusztába kiáltott szónak tűnnek az egyszerű magyarázatok hiányában. A kortárs építész olyan verbális magyarázatokkal él, amelyek túlontúl bonyolultnak tűnnek a laikus befogadó számára.

„Ezt a világképet az önmagát valóságos papi rendnek képzelő építészszakma alakította ki. A rejtélyes, közönséges halandó számára érthetetlen nyelvhasználat a szakmának a kultúra más formáival szembeni kisebbségi érzéséről árulkodik” – írja Sudjic. Üdítő ezért néha olyan magyarázókkal találkozni, mint Sudjic az építészetben, vagy mint Stephen Hawking a fizikában. Mindketten merítenek a bulvárból, de azért, hogy közérthetők és olvasmányosak maradjanak a nagyközönség előtt, miközben feltárják szakmájuk új vívmányait és problémahalmazait. Ez pedig oly kevéssé jellemző a kortárs építészetre és a kortárs építészetkritikára, hogy Sudjic műve hiánypótló kapocs a tömegkultúra felé.

A könyv vonalvezetésén jól nyomon követhető, ahogy sokszor kiüresedett dizájn elemek hogyan válnak látszólag ellentétes hatalmi ideológiák béna megtestesítőivé, és miféle tudatosság vagy véletlenszerűség mentén kapcsolódnak a hatalomhoz (melynek ízlése csak romlott az elmúlt évszázadban) és végül hogyan amortizálódnak, hogyan vállnak a halott kultúra részévé az ikonikus épületek, minden hallhatatlanságot előkészítő erőfeszítés dacára. Bár mi, magyarok is sokat regélhetnénk a hatalom és a kortárs építészet remekeiről (elég csak egy sanda pillantást vetni a Nemzeti Színház és a MűPa irányába, vagy fellapozni a magasházakról és a kormányzati negyedről eddig leírtakat), a Sztálin szobor és annak az 1956-os ledöntésétől eltekintve gyakorlatilag jócskán kimaradunk Sudjic célkeresztjéből: ettől ő nagyobb fiaskókra vadászik. (Most mondjam azt, hogy hála Istennek?)

Sudjic merész kritikai meglátásokkal él, iskola- és stílusteremtő építészek fölött is pálcát törve (Mies van der Rohe az egyik célpont), nem tagadva meg magától azt a véleményt, hogy van abban valami – talán vírusfertőzéshez hasonítható - erkölcsi zavartság, ha egy építész előbbre valónak tekinti azt, hogy épülete épüljön meg, annál, hogy annak létrehozása morálisan helyes-e, vagy sem. Sudjic ebben a ”minden szentnek maga felé...” kontextusban citálja elő Mies-t. A könyvben egyébként is vezérmotívum a morális kérdés.

1930-ban még nem volt eldöntött tény, hogy a neoklasszicizmus fogja-e megjeleníteni a náci szimbolikát, vagy a radikális modernizmus, amely kiváltotta többek között Goebbels rajongását is. Sudjic megemlíti azt a tényt, hogy Hitler is ingadozott a modernizmus és a neoklasszicizmus között, néha mintha maga Mies ihlette volna szónoklatait, amikor a németséget ugyanolyan tisztának, világosnak, logikusnak állította be, mint Mies a bauhaus eszményét. Később Sudjic utal Mies asszimilációs hajlamára is, miszerint 1934-ben a brüsszeli világkiállítás német pavilonjára benyújtott pályázatán ott figyelt egy horogkereszt a Hitlernek tett gesztus gyanánt, az pedig talán csak Mies ”szerencséje”, hogy a pályázatot végül nem ő nyerte meg. Mindenesetre a Hitleri Németország őt és Gropiust is meghívta a Reichsbank pályázatára, amely végül nem az ő modernista terveik, hanem a neoklasszicizmus hagyományai szerint épült föl, megalapozva ezzel a birodalmi stílust, és egyben reakciósnak kikiáltva a Bauhaust. Miközben Mies-t ebben a történetben a szerző határozottan apolitikus, politikától idegenkedő személyiségnek láttatja, felteszi a kérdést, hogy vizsgálható-e a mű az általa sugallt, létrehozott üzenet és ideológia nélkül, és így létezhet-e valóban „agnosztikus” (apolitikus) építész a moralitás kényszere nélkül, az üres térben lebegve. Van még néhány ehhez hasonló morális párhuzam a könyvben (pl.: pekingi állami tv székház - Koolhaas; vagy teheráni kormányzati negyed - Llewelyn Davies) esete. Közben a könyv amellett teszi le a garast, hogy bizony megesik: ”cinkosok közt vétkes, aki néma”.

Ezen a ponton érkezünk el az építészet régóta jelenlévő, megoldatlan válságához, melyet az írás igen jól kidomborít Philip Johnson életútjának ismertetésével, aki a posztmodern építész prototípusának tekinthető a maga jellegtelenségével és simulékonyságával. E téren nem vádolható Sudjic felületességgel: úgy hiszem nem véletlen, hogy éppen Johnson Getty-könyvtárban őrzött (és utókozmetikázott) levelezésének szenteli az egyik legnagyobb kutatói figyelmet, amelyben Johnson náci szimpátiájára éppúgy fény derül, mint az építészikon saját hivatásáról alkotott véleményéről, miszerint az építészek egytől egyig a megrendelők talpnyalói.

A boszorkányüldözésnek tűnő könyvben nem esik túl sok szó az építészet szebb arcáról. Ez a könyv az építészet és a hatalom fajtalankodását írja meg, de a szerzőnek van egy másik, korábban íródott könyve is, amely építészetről és demokráciáról szól¹. A boszorkányüldözés persze csak fenntartásokkal igaz, e könyvben is vannak pozitív hősök, akiket morális ellenpontként villant fel, legplasztikusabban talán D. Dewar és E. Miralles (Skót Parlament) történetében. De ott van Aalto, Wright, sőt Piano is a sorban, (bár utóbbi mostanság ugyancsak ”elkurvult” öregségére² – és erről a könyvben kevés szó esik.) A kiegyensúlyozás azonban csak felvillanásszerű: „így is lehet(ne) kérem csinálni” című utalásokkal. Ez a kiegyensúlyozatlanság tapintható feszültséget teremt. Viszont ha elfogadjuk, hogy a könyv műalkotás, kompozíció, akkor hová lenne belőle az esszencia patikamérlegre tett (objektivitással ámító) mondatok mentén? Ha teszem azt a Sixtus kápolna mennyezetén nem egy pontban csúcsosodna ki a feszültség, hanem lenne benne elég kiegyensúlyozó elem, akkor valószínűleg elkent, arctalan reneszánsz angyalkák repkednének rajta földöntúli mosollyal, de katarzis nélkül. Avagy Mózes szarvakkal II. Gyula pápa sírján ilyen szempontból ugyan lehetne akár szörnyen demagóg, de tudj´ isten, mégis „ütős dolog” még ma is. Sudjic célja, hogy elevenébe találjon, bosszantson. Így komponál. Szarkasztikusan, túlzások határmezsgyéjén.

Ennek ellenére nem hiszem, hogy Sudjicban az irigység munkált volna a könyv megírása közben, inkább arra az Angliában belenevelődött puritánságra gyanakszom, ami, mint plasztikusan bemutatja, az 1990-es évekig elegendően kifejezőnek tekintette a Downing streetet, mint hatalmi szimbólumot, amely a hatalom demokrácia alá tartozását szimbolizálta évszázadokon át. Hogy ez már Londonban sem így van, az a Richard Rogersek, Ken Livigstone-ok, Tony Blairek, Norman Fosterek, Renzo Pianok műve, miközben a Mirallesek korán halnak.

Még a túlzások szintjén is kitapintható a könyvben játékos filozófia, ami ugyanakkor demokratikus tabukat feszeget. Mennyivel különb Szaddam vagy az iráni Pakhlavi dinasztia magamutogató egója az állítólag ”demokratikus” nyugat hatalmasaitól. Egy Chirac mondhat-e egy igazi demokráciában olyat, hogy ”L´architect en chef, c´est moi”, önmagát a Napkirály ”az állam én vagyok” kontextusába helyezve. Meddig mehet el egy Rockefeller akaratban az adófizetők pénzén? Egészen Albany-ig? E tekintetben Teherán és Albany nem analógiák? Miben különbözik egy Agnelli és egy Hoogstraten, egy Mitterand, egy Reagan vagy éppen egy Sztálin? Mert a mauzóleumépítő attitűdjükben egyáltalán nem...

Bármennyire is igaz lehet az a kritika, hogy a könyv anekdotikus túlzásokra épül: ezek adják el a könyvet. Ha tetszik, ez a bulvár vonulat. De ha már a könyv el van adva, akkor olyan fejtegetésekre bukkanhat benne az emberfia, ami napnál jobban világítja az építésztársadalom mai küzdelmeit, útkereséseit, kétségeit, akadályait, csapdáit. Tisztára mint egy Steinbeck regény. Egy idő után elfelejtjük a regénycselekményt, és már csak a filozófiai betétekre emlékszünk, de azokra olyan tisztán, hogy szó szerint idézni tudunk belőlük évek múltán is. Ki lenne vevő az önmagukban kioktató magyarázatokra a mai építészeti irányzatokról, de kibe nem vésődne be olvasmányos környezetben egy ilyen gondolat: ”egyes építészek a tájat és a csillagokat használják kiindulópontként, mások pedig a természetben megjelenő formákat, például a kristályszerkezetek vagy a molekuláris növényi sejtek formáját. Ez bizonyos belső harmóniát tükrözhet, hiszen minimális erőforrás felhasználásával maximális hatást érnek el. A természet formáinak utánzása az építészeknek abból a hitéből fakad, hogy alkotásaikból ugyanaz a kiegyensúlyozottság és rend sugárzik majd, mint a természeti világ harmóniát árasztó alkotásaiból.” Kész! Meg van magyarázva az organikus és a biomorf építészet.

Vagy: ”Az emberi társadalomnak ahhoz, hogy egyenes vonalat húzzon a tájba, és azt állandó formává tegye, el kellett sajátítania a mérés és a megfigyelés tudományát. A természetes tájban húzódó egyenes vonal egyértelműen arra utal, hogy értelmes lények élnek a környéken. De vajon biztosra vehetjük, hogy az egyenes vonal, a sík terep képviseli a logikát, nem pedig a természet világának sokkal bonyolultabb rendje?” Íme: tetten érhető az alkotó ember kételye saját tökéletességében, ami nagy szó a XX. század technicizmusa után.

Pusztán a sztárdobozisták önámítása azt hinnünk – sugallja a könyv -, hogy napjainkra ”az építész fenoménné, társadalmilag ünnepelt sztárrá válik” a közbeszédben. A társadalom autokratikusan működik nyugaton és keleten egyaránt, a közbeszédben a pénz az úr, és ez minden előre mutató építészeti gondolatot csírájában szörnyszülötté módosít. Ezért napjainkra az építészet igen ritkán lehet az autonóm művészet kifejezője, csak a megbízó és építésze nagyon szerencsés csillagállása mellett. Közben nála az a tézis is vizsgálat, majd cáfolat tárgyát képezi, hogy „várost tervezni »normálisan« csak diktatúrában lehet”. (Meglepő, de ez a tézis még ma is sokszor szolgál jól kommunikálható érvként a hazai urbanisták körében, mindannyiszor Haussmann Párizsára tekintve áhítattal, amikor bizonyos városfejlesztési „teszetoszaságokra” keressük a választ.) A könyv élő cáfolatát nyújtja mindennek a hiedelemnek. Jó példákkal szolgál a nyugati társadalmak várost átgomboló felülről vezérelt törekvéseire és a mögötte megbújó hatalmi erővonalak természetére is. Albany, Párizs, London, Berlin, Bilbao, Torino, Athén, Barcelona, Camberra, Sidney legalább annyiszor és legalább annyira negatív példaként kerül terítékre, mint Teherán, Bagdad, Sanghai, Peking, Új Delhi vagy éppen Ankara. Akkor pedig mi a különbség?

Bardóczi Sándor
tájépítész mérnök

1. Architecture and Democracy (2001)
2. Lásd: London Bridge Tower (azaz a 310 m magas „Üvegszilánk”) tervét, vagy a New York-i Times Tower tervét