Egy köztérfejlesztő szakácskönyvről

„Nehéz olyan közteret tervezni, ami nem vonzza az embereket. Figyelemre méltó, hogy mégis milyen gyakran sikerül.” Ez a szociológus sommás véleménye az objektum-alapú, dizájn-centrikus tervezésekről. Mégis hogyan lehet szürke köztereinből színes közösségi teret varázsolni? Bardóczi Sándor recenziója a Project for Public Spaces köztérfejlesztéssel foglalkozó kiadványának magyar kiadásáról az építészet és aktivizmus fókusztémában.

Az Ökotárs Alapítvány és a MOL-Csoport gondozásában jelent meg a nemrégiben a Project for Public Spaces (PPS) nevű közhasznú szervezet több nyelvre lefordított kézikönyve, a How to Turn a Place Around, amelynek magyar címe: Hogyan varázsoljunk újjá egy közteret? A magyarul 1000 példányban kiadott könyvet a PPS ma már 26 ország 2000 közterén, és mintegy 20 ezer ember képzésében alkalmazza. A magyar kiadást 2008 október 7-én mutatta be hivatalosan Steve Davies, a PPS New York-i munkatársa, a szervezet alelnöke. Térségünkben a szlovák fordítás volt az első, ezt követte a cseh majd a magyar és hamarosan lengyelül is olvasható lesz. A magyar kiadás azonban nem pusztán fordítás: magyarítás is. Az eredeti, 2005-ben kiadott, több mint 30 év tapasztalatát összegző könyvet a magyar verzióban olyan magyarországi esettanulmányok gazdagítják, amelyek segítenek a hazai társadalom és kultúrkör képviselőinek közelebb hozni a problémákat és a megoldásokat, azaz hatásosan szerelik le az ilyenkor szokásos szkepticizmust ami az „itthon ez úgyse tudna működni, ez itt Magyarország” örökbecsű közhellyel jellemezhető. Mindezeket a Móra Veronika és a Kristin Faurest által feldolgozott magyar példák cáfolják, annak ellenére hogy az egyik alfejezet címe is rámutat: „mindig lesznek szkeptikusok”. Az esettanulmányok ugyanakkor ráirányítják a figyelmet olyan hazai technikákra, amelyek a könyv általános eszközkészletét képesek gazdagítani és közép-kelet-európai „nyelvre” lefordítani az itthon első ránézésre még nagyon távolinak tetsző folyamatokat.

A könyv olvasása közben rádöbbenhetünk: a múlt század 70-es éveiben a „Nagy Alma” városa tervezési szemléletében kísértetiesen hasonlított a mai Magyarországra, már ami az építészet és a társadalom viszonyát illeti. A tervező mérnök főként a tárgyiasult világra fókuszált, dizájn-központú megközelítéssel válaszolt a feltett kérdésekre, és nem a közösségi igényekre helyezte a hangsúlyt. Az építészet és közlekedés öncélú terei pedig óriási kontrasztot mutattak egy jórészt szociológiai indíttatású irányvonal, az ABLE¹ vezérelveivel. Ebből a konfliktushelyzetből bontakozott ki az a szociológiai kampány, amelynek kiemelkedő vezéralakja volt William H. Whyte², a későbbi PPS egyik mentora. Whyte több fontos, és igen kritikus megállapítást tett az Utca élete névre keresztelt „kandikamerás”, a köztereket használók viselkedésmintáit kutató projektjében. Ilyen például a következő, a kézikönyvben is szereplő mondat: „A csupasz falak az adott intézmény hatalmát, az egyén jelentéktelenségét hirdetik; érezhető, hogy meg akarnak minket félemlíteni”. Ekkor született a mára szállóigévé vált mondata is: „Nehéz olyan közteret tervezni, ami nem vonzza az embereket. Figyelemre méltó, hogy mégis milyen gyakran sikerül.”

A meglehetősen „anti-archista” szemléletben íródott könyv kőkemény kritikával illeti a vegytisztán építészeti módon létrejövő köztéri terveket, „amelyekből ritkán születnek igazi <<jó helyek>>”. „Köztereket építünk, nem makettet”: ez a könyv egyik fejezetének címe, amiben kimondatik: „az építész egyedül nem képes megoldani a problémáidat.” (Ám igencsak produktív lehet a végeredmény, ha energiáit a könyvben lefektetett irányelvek mentén mozgósítja, ahogyan azt Oscar Newman példája is bizonyítja.)

A kézikönyv az építkezés-lebonyolítás központú városfejlesztés helyett közösségteremtés szempontú fejlesztés mellett teszi le a voksot, és erre vonatkozólag rögzít recepteket a hozzávalókkal, az „elkészítési mód” leírásaival, fenntartva és hangoztatva azt a kitételt, hogy a társadalmi-gazdasági és kulturális attitűd sokszínűsége miatt a végeredmény sikerességét mindig a helyi „szakácsok” képesek biztosítani.

Így és ilyen közegben jött tehát létre New Yorkban a városvezetés által is felkarolt, támogatott Közterekért Projekt (Project for Public Spaces), amely kezdetben a városi uniformalizalódás ellen, a közlekedési problémák megoldása érdekében, a séta mint „elfeledett művészet” újrateremtése mentén jött létre. A projektben részt vállalók ugyanis azt vallották, hogy a közösségépítéshez a séta újrafelfedezésén keresztül vezet az út. A PPS elvei szerint ugyanis

• a közterek közösséget építenek,
• a közterek egyéniséget adnak a városnak,
• a közterek gazdasági téren is erősítik a várost,
• a közterek óvják a környezetet,
• a közterek kulturális értelemben is jelentősek.

Később a számtalan tapasztalat hatására a projekt tanácsadó szervezetté nőtte ki magát, amely először az USA-ban, majd később a világ több országában is segített közösségi terek fejlesztésében. Ezekből a tapasztalatokból született meg a köztérfejlesztő kézikönyv, amely folyamatosan frissül. Mitől jó egy közösségi tér? Ez a kézikönyv fő kérdése. Válaszként pedig nem a hely tárgyiasult jellemzőit kapjuk, hanem az adott hely atmoszféráját leírót. Közel 1000 köztér vizsgálati tapasztalatait alapul véve a szerzők szerint négy sarokpont köré szervezhető a jó köztér: közösségi szellem, használat és tevékenységek, komfort és összkép, megközelítés és kapcsolatok. Ahhoz azonban, hogy jó teret hozzunk létre, azt is pontosan kell tudnunk: mi ronthat el egy teret? Például a „hozzányúlni tilos” szellemében tervezett vagy fenntartott terek nagyban felerősítik ezt a „rontást”. Ahol maga a látogató „összképet romboló tényezőnek” minősül, ott bizton számíthatunk a köztér működésképtelenségére. Apró jelekből rögvest rájöhetünk, hogy a teret csak kulisszának, vagy valóban közösségi helynek szánták-e. Ilyen árulkodó jelnek számít a

• megfelelő ülőhely hiánya,
• a fogadóterek taszítása,
• diszfunkcionális, lehangoló elemek,
• találkozási pont hiánya,
• ha az utak nem követik az embereket,
• a jármű dominancia,
• a csupasz falak vagy kihalt perifériák,
• rosszul elhelyezett tranzit pihenők,
• a programok hiánya.

„Kevés olyan város van manapság a világban, ahol a köztereknek egyáltalán van felelőse” – írja a kézikönyv. Nos, ezt Budapesten is nagyítóval kell keresni, a sok bába között elvészni látszik a gyermek. A szerzők ezzel összefüggésben azonban még ennél is tovább merészkednek: magának a közterületet használónak szegezi a kérdést: mikor kérdeztek meg utoljára az ötleteidről? Pedig Jody Krezmann, az ABCD Institute³ munkatársa szerint „olyan közösség nincs a földön, ami nem a helyiek tehetségére, erőforrásaira épült volna.” Az emberek tudása és erőforrásai azonban gyakran kihasználatlanok maradnak – állapítják meg a szerzők –, és ez főként a rossz kommunikáció, vagy a kommunikáció teljes hiánya miatt lehetséges. Éppen ezért a helyi közösség bevonását, a részvételen alapuló tervezést (participációt) tekintik a PPS-nél a jó közösségi tér egyik legfontosabb feltételének. Avagy „a közösség a legjobb szakértő”. Ennek technikáit a könyv jól tagoltan, használható mellékletekkel, megfigyelési technikák leírásával, kérdőív mintákkal tárgyalja, éppen ezért fontos mankó lehet döntéshozóknak, tervezőknek, közösségépítőknek, civileknek egyaránt. Annál is inkább, mert a hazai szakirodalom e tekintetben igencsak hiányos.

A könyv jól emészthető, nyelvezete alkalmas arra, hogy megszólítsa a fejlesztések emberi erőforrásainak széles vertikumát. Erre szükség is van, hiszen Betsy Rogers⁴ (A Central Parkot újjávarázsoló szervezet vezetője) szerint nincs értékesebb motor egy közösségben, mint a „lelkes őrült”. A közösségépítés egyik célja ezért a helyi projektet mozgató lelkes őrültek felkutatása. Mert kell egyfajta őrült elhivatottság, és rengeteg energia ahhoz, hogy a köztérből közösségi tér legyen. Mint sok más dolog, ez sem perpetuum mobile, bár a dolog – a könyv szerint – nem a pénzen múlik. A szent őrültek lokalizálása és mozgósítása tehát kulcsfontosságú mozzanat, a közösségi tér építése ugyanis soha véget nem érő folyamat. Ám mindez a társadalom gyógyításának egy igen hatásos eszköze lehet. Idealizmus nélkül pedig semmilyen alkotó tevékenység nem ér egy lukas garast sem. Margaret Mead⁵ szavaival: „Sose kételkedj abban, hogy egy kis csoport meggondolt és elkötelezett polgár megváltoztathatja a világot. Tulajdonképpen ez az egyetlen mód rá.”

Foltányi Zsuzsa (szerk.): Hogyan varázsoljunk újjá egy közteret? – kézikönyv a jól működő közösségi terek létrehozásához, Budapest, 2008
(eredeti kiadás: Kathleen Madden: How to Turn a Place Around – A Handbook for Creating Successful Public Spaces, New York, 2005)
hazai esettanulmányokkal bővített 1. magyar kiadás
Fordította: Hasznos Erika
Hazai esettanulmányok: Móra Veronika, Kristin Faurest
ár: ingyenes kiadvány
Megjelent: 1000 példányban
Kiadja: az ÖKOTÁRS alapítvány a MOL-Csoport támogatásával
Felelős kiadó: Móra Veronika, igazgató

¹ ABLE = Academy for Black and Latin Education, a hátrányos helyzetű amerikai népcsoportok felzárkóztatása érdekében tevékenykedő szervezet.

² William Hollingsworth "Holly" Whyte (1917-1999) = amerikai szociológus, újságíró és „emberfigyelő”. 1969-ben kezdi először alkalmazni a videokamerás, jegyzetfüzetes megfigyelési módszerét New York közterületein, amelyek alapján kidolgoz egy „objektív” és „mérhető” megfigyelési metodikát a köztéri viselkedés leírására. A Street Life Project eredményeit a Social Life of Small Urban Spaces (1980) és az 1988-ben megjelent City: Rediscovering the Centre című könyvében összegzi. Gyakorlati munkáinak egyik sikeres gyümölcse a ’80-as években induló Bryant Park (New York City) rehabilitációs programja, ahol a parkhasználati áttörést az ő ötlete alapján 1000 darab mozdítható kerti szék alkalmazásával érték el.

³ ABCD Institute = Asset-Based Community Development Institute (Eszköz-alapú Közösségi Fejlesztések Intézete), amelyet a Northwestern University 1995-ben alapított a közösségfejlesztés eszköztárának kutatása, bővítése érdekében.

⁴ Elisabeth Barlow Rogers = tájépítész, publicista, a Central Park Coservancy első elnöke. 1980-ban az ő ötlete és irányítása nyomán szerveződött meg a Central Park Conservancy, amely egy non-profit szervezet, és amelyet 1986-ig vezetett. Ma a szervezet magán, intézményi és vállalati adományokon és rendezvényszervezési tevékenységein keresztül kitermeli a park 20 millió dolláros éves költségvetésének 85%-át.

⁵ Margaret Mead (1901-1978) = amerikai kultúrantropológus, a 60-as és 70-es években szakmájának elismert szócsöve a tömegmédiában. Az ázsiai és a dél-óceániai térségben végzett antropológiai kutatásai a nemek társadalmi szerepéről a 60-as évek szexuális forradalmának a nyugati kultúrákban bőséges táptalajt biztosítottak.