Egy organikus városi ház Budán
Reimholz Péter írása a Széna tér közeli Hattyú-házról, építész: Nagy Ervin
Amikor olvastam az újságban, hogy Nagy Ervin alternatív Kossuth-díjat kapott, eszembe jutott egy régi történet. Évekkel ezelőtt Makovecz Imre arra kért, hogy írjak Nagy Ervinről vagy valamelyik házáról, mert abban mesterkedik, hogy könyvet ad ki róla. Nagy Ervin nem is tudott az egészről. Én meg kihasználtam ezt az alkalmat arra, hogy a sokszor emlegetett Hattyú-házra vonatkozóan évek alatt sok érzelmi hullámzással bennem alakuló viszonyomról beszámoljak. A könyv ügye valahol megfeneklett, de most szívesen közreadom a dolgozatot. Maga a közreadás így kicsit laudációvá válik, a szövegen persze nem változtattam a díj alkalmából aktuálissá vált mostani közlés kapcsán. R.P.
A Hattyú-ház telkén még évekkel a második világháború után is két földszintes ház állt. Az egyik egy lakóház, a Batthyány utca és a Fiáth János utca sarkán, kerítésfallal körülvett előkerttel, a vároldal egykori beépítésének hírmondója, a másik lent a Hattyú utca és Fiáth János utca sarkán a Zöldhordó vendéglő, mely sarokházként gesztenyefás kerthelyiséget zárt körül. A Zöldhordó igazi budai kisvendéglő volt a sváb kispolgárság életének része: ivóval (olajos fapadló, bádogfedésű söntéspult rézfedéses borkimérő edényekkel, pultba épített szódacsap, sörcsap, stb.), étteremmel (cserépkályha fűtés, flóderozott lambéria, tükör a bejárattal szemközti falon), árnyas kerthelyiséggel – zöld fémburkolatokkal, farácsokkal, csikorgó murvával – és kedves, ismerős pincérekkel, akik a vendéget néven szólították és úrnak titulálták még a háború után is (Bunzlauer úr, Urbanek úr, Bart úr, Reimholz úr stb.).
A Zöldhordó földszintes épületét a háború megkímélte, de a városrendezés nem. Valamikor az 1950-es évek vége táján lebontották, hogy a Hattyú utcát befejezzék. A Széna tér felől ugyanis a századelőn megnőtt a térfal. A Fiáth János utca sarkán az értékes szecessziós bérház, a mai Hattyú ház szomszédja már állt, míg a keleti szomszédok később épültek, kisebbek voltak, más szabályozási szándék szerint alakultak. A Hattyú ház feladata e két eltérő szakasz összekapcsolása a Hattyú utca felől, azután „felmenni” a meredek Fiáth János utcán a Batthyány utcáig, zökkenőmentesen az ottani magassági viszonyokba beilleszkedni, majd a Batthyány utcában már korábban elhatározott megnyitás miatt épületvégződést képezni és a ház belvilágát e megújítás felé kitárni, szintben alkalmazkodni stb. (A Zöldhordóval előhozakodni nem szaftos nosztalgiázás, hanem illetékességem bizonyítéka, ugyanakkor annak az előrebocsátása, hogy azzal, aki itt épít, azzal nekem személyes ügyem van.)
Mindenekelőtt azt tartom szükségesnek leszögezni, hogy a Hattyú-ház telepítési elvét, városépítészeti koncepcióját tekintve urbánus épület, telepítésének módszere a kontextualitás, építészeti megoldásai ezzel szemben az organikus stílus jegyeit viselik, sőt gyarapítják, gazdagítják azt. Tehát – szigorúan fogalmazva – összeegyezni nem akaró dolgokat egyeztet nagy fantáziával és alkotóerővel. Gazdag mondanivalójából az eltelt évek alatt fontosabbá számomra a ház urbánussága vált, organikus formáit pedig a város is és én is lassan megszokjuk, egyre inkább befogadjuk. Azért érdemes ezt a kettősséget megvizsgálni, mert ezzel a ház egy meglehetősen általános problémára világít rá.
A modernitás kora (úgy a 20. sz. elejétől) mindenféle érdekes új építészeti irányzatnak vált szülőjévé, eltérő stílusok, szerkesztésmódok, elméletek láttak napvilágot (köztük a sok tekintetben hazai organikus irányzat is), melyek közül egyik sem büszkélkedhet sajátos, csak hozzá kötődő, belőle fakadó városépítészeti alapvetéssel, eredménnyel, módszerrel. Az eltérő építészeti stílusok és izmusok az építészettörténet során kialakult urbanisztikai módszereket alkalmazzák, ha egyáltalán alkalmaznak urbanisztikai módszereket. Egyetlen kivétel talán Le Corbusier városideája, amely valóban a modernitás talaján állt, de a múlt század hatvanas éveiben ezt – a történelmi város tagadására felépített, negatív elvet, mint az otromba lakótelepek ideológiai alapját – a kontextualista eszmék elsöpörték és azóta úgyszólván egyeduralkodóvá váltak. Ma éppúgy kontextualista az organikus, mint a dekonstruktív, a strukturalista ugyanúgy, mint a metabolista, mint ahogy a Hattyú ház is mélységesen az, amennyiben telepítési elvei alkalmazkodnak a hely elemzett, felismert követelményeihez, a beépítés azokból van levezetve. Amikor fenti megállapításaimmal dicsérem a ház urbanisztikai koncepcióját, akkor azért teszem, mert a módszerben magam is hiszek. Ez az épület azonban építészeti koncepciójával felébreszti a kételyt: a kontextus organikus tiszteletbentartását tartja-e meghatározónak, vagy az az építészeti organikusság önmagát környezetétől megkülönböztető különösségét? A kérdés felvetése mögött nyilván kiolvasható az a feltételezés, hogy az építészeti organikusság nem a várossal való anorganikus viszonyt jelenti. Filozófiai alapjai az antropomorfia, a biolomorfia, az ásványtan világába és nem a nőtt települések organikus világába kapcsolják. Ha meg a kontextus is fontos a számára, akkor a mű belső koherenciája válik kérdéssé.
Kicsit messzebbről nézve – és ismerve azokat a szakmai vélekedéseket, melyek szerint az organikus építészeti módszerek nem alkalmasak városépítészeti kérdések megválaszolására – megállapíthatjuk, hogy valóban nem sok sajátos organikus urbanisztikai elgondolás jellemezte az e stílus jegyében született eddigi fő műveket. Nagy Ervinék Sárospatakon, Makovecz Imre a Szentkirályi utcában vagy Egerben, a Hattyú ház kontextualitásához hasonlóan viszonyultak a városhoz, Ekler Dezső Tölgyfa utcai urbanisztikai megközelítésében még közelebb megy a kontextualizmus nemzetközi technikájához, éppen a kontextusra irányítja a figyelmet azáltal, hogy az utóbbi idők divatváltozásai miatt már elértéktelenedett épületformákat használ, a fejépület kivételével, amelyben viszont benne lenne a kontextusból való kitörés lehetősége, ha nem egy nyilvánvaló konpozíciós szándék jegyében lenne ott –, és úgy ott, azaz a mű belső kontextusa kerítette hatalmába ezt a legyűrhetetlennek látszó formát is. Legkonzekvensebben talán Vincze László ment végig az úton. Mint organikus építésznek, neki sikerült Csengerben igazán öntörvényűnek lenni és megszabadulni a kontextustól. Sáros László kontextualitása (pl. Szalag utca) közismert. A nagy organikus együttes, a piliscsabai egyetem is ebben az irányban keresgél.
Lechner Ödön és Magyar Ede óta kézenfekvő alternatíva a városi ház építészetét az eklektika, a neoreneszánsz, a neoklasszicizmus formavilágától – mint a városi környezet adott kontextusától – eltávolítani és mégse tévedni be a modernizmus absztrakt formanyelvének utcájába. A 20. sz. elején ez az eljárás azért volt nagyon fontos, mert önmaga volt a progresszió: a megtagadás és az új állításának progressziója. Mára e szerepet, a progresszivitás szerepét, másfajta dolgok ragadták magukhoz, hiszen az építészet sok tekintetben túllépett a struktúra és a forma különbonthatóságának korábban elfogadott gyakorlatán. A Hattyú-ház módszerének progressziója viszont elsősorban kritikai attitűdjétől vezethető le, sőt vezetendő le (értsd: organikus, mint a modern kritikája). Formái a szerves építészet stíluskánonja szerint átírt realista épületformák, és nem építészeti formanyelvre átírt organikus formák. Az átírás technikiája a geometrikus-kubisztikus absztrakció (vö. biológiai analógiák és kristályszerkezetek), az átírás virtuóz, elvontsági szintje szelíd, az átírt forma erősen utal arra az alakzatra, melyet átír, az építészeti formák valóságának ábrázolása fontos számára (realista). Egyúttal – bár formaképzése nagyon fejlett – arról is árulkodik, hogy a szerző a per exelence absztrakt formákban nem bízik, vagy arról, hogy az organikus formavilág megcélzott geometrikus változatának szüksége van az építészet történelmi eszköztárára való hivatkozásra. E ponton a mű érintkezésbe kerül a posztmodernnel is, de a modernizmussal szembenálló, bíráló formavilág amúgy is mindenképpen hoz ilyen utalásokat magával.
Általános állítása, útmutatása a Hattyú-háznak az is, hogy amennyiben az épület vállalja a városban való különösséget, akkor a fentieken kívül a formák erejének, a hatások felerősítésének melyik fokozatát kell alkalmaznia, hogy ne szublimálódjék az erős környezetben. A Nagy Ervin által választott fokozat a Hattyú utcában sikeres, a Batthyány utcában sikertelen, mert ott túloz (terméskő, kapuzat!). Összességében a ház ennyi év után is győzelemre áll, ami nem azt jelenti, hogy túlharsog, hanem, hogy konok, férfias kiállása miatt nem „mosódott” bele a masszába, állításai nem vesztették el erejüket.
Ugyanezt a ház belső tereiről nem lehet elmondani, ezek védtelenek és felkészítetlenek voltak, a kereskedelem, a fogyasztás, az értékesítés folyamataira és törvényeire. Látva Nagy Ervin munkásságát, a legnagyobb érdeklődéssel várom az új művektől, hogy megtudjam az igazat: az organikus formákat a kemény racionalitások, észre nem venni lehetetlen valóságtörvények egyre inkább a mű fizikai értelemben vett felszínére kényszerítik, vagy ez az organikus – kritikai – realizmus belehatol a mű mélyebb rétegeibe is, esetleg az urbanisztikai szintekig is? Az organikus irányzat egészének nagyon nagy szüksége volna egy új megépült példára, mely még a Hattyú-háznál is következetesebb és végiggondoltabb, és vállalja a kérdések ismételt felvetését és világos megválaszolását.
Miközben e biztató sorokat írom, titkon abban reménykedem, hogy éppen az urbanisztikai megfontolások képesek bizonyítani, hogy az az elhatárolódás, mely az egyes stílusirányzatok között mesterségesen kialakult, értelmetlen dolog. Az eltérő stílusok egyazon dolog különböző megnyilvánulásai, megvalósulásai, lehetőségeinknek éppen ez az „egyazon dolog” szab korlátot.
Budapest, 2004. január 12.
Reimholz Péter
Hattyú-ház
Budapest, I., Batthyány utca 49.
