Egy sufni ürügyén

Kerti "sufni" - a gyerekkor. Poós Tamara írása.

Gyerekkor.
Óriási, templomnyi pajta.
Kint hőség.
Bent kis szellő.
Kint bogárdongás, rovarok.
A kinti naptól elvakítva bent alig látni a szalmabálák, tárgyak, gépek körvonalát.
Félhomály, látni is, meg nem is.
Távoliak a zajok.
A réseken beszűrődő fény valószínűtlenné tesz mindent.
Por szállong.
A fény megvilágítja a porszemeket.
A por-fény nyalábok felosztják a teret.
Át lehet haladni rajtuk, egy újabb térszeletkébe.
Vagy a kezemet átdugni egy másik dimenzióba.
A réseken átjutó fény néha egészen elvakít.
Nem is kell hunyorogni, hogy fényesebb legyen, a pöttyök-csíkok összemosódnak.
Ahogy a réseken kilesek, látom Nagyanyámat áthaladni az udvaron.
Minden résben a mozdulat másik fázisdarabkáját.
Közben vannak a szürkülő deszkák.
A szalmabálákra nem szabad felmászni, Nagyapám nem szereti, ha bent játszunk.
Titokban vagyunk itt.
Aztán kinyitom az ajtót, beömlik a mindent kifakító nap.
Kilépek a vakító nyárba.

Nagybajom, Csányi Alapítvány.
Szólok előre telefonon, szeretném megnézni a házat. Némethné, Szilvia fogad mosolyogva, kezdi mutatni, milyen belül az alapítvány épülete. Mondom, most a kisház érdekelne. Csodálkozó tekintet, félmosoly… Ja, az? Igen. A sufni. Nem kérdez többet, én dolgom, mosolyog, nagyon kedvesen, készségesen mondja, délután találkozhatok gyerekekkel is. Agyba-főbe fotózom a sufnit, átélem újra a fentieket.

Délután 14 év körüli fiúk várnak, Hajdú Laci, Fehér Laci és Sipos Attila.
Menjünk ki, nézzük meg a kisházat. Pillanatnyi tétovázás, kérdő tekintetek, összenézés…..ez most komoly?? Hát jó… Kifele mesélnek, mivel foglalkoznak, mire van itt lehetőség, ki mit tanul. Van drámaóra is, egyéni foglalkozások, kinek-kinek tehetsége szerint. Most nyelvvizsgázni fognak. És mire használjátok a sufnit? Hát, a téligumit ők tették be, meg van benne zsákokban petpalack, és tűzifa is. Elnézést a rumliért.

Kérdezem, mikor kicsik voltatok, játszottatok a pajtában? Széles mosoly a válasz, persze, micsoda kérdés, még most is!!! És nézzük együtt a fényeket, ahogy összemosódnak, ahogy ki lehet lesni. És mutatom a szerkezetet, milyen elmés. Tényleg! Különben fejmagasságban lenne a dúc, a gerenda, bevernénk a fejünket, így könnyebb pakolni! Annyit említek még nekik, hogy a fiatal építész, akinek ez volt a dolga, nagyon jól akarta csinálni, akármilyen kicsi volt is a feladat. Az építészek, a fiatal, és a már befutott, lelkesedésből akartak jól dolgozni. Büszkén simogatják a ferde dúcokat, a deszkát. Az ő sufnijuk.

A Nartban dolgozva végigkísérhettem ennek a kis építménynek az útját a tervezőasztaltól a megvalósításig. Éreztem a válság elleni dacot, virtusból sufnikat fogunk csinálni! Átéltem a lelkesedést Jurij Grigorjan brutálisan átfurkált, gyönyörű és zseniális faépítményéért. Tudom a kötöttségeket, a 10 m²-ben maximált nagyságot, különálló kerti építmény. A célt: minél olcsóbb legyen. Legyen egyszerű szőrös deszkából. Legyen modulban. Ne kelljen hosszában vágni, a rések az egyenletes osztást segítik. A tető hajlása a főépületével legyen azonos. Láttam a sakkozást az illesztésekkel, az ajtó forgáspontját is meghatározó precizitást, hogy minden passzoljon, egybesimuljon, csukott állapotban ne is látszódjon az ajtó, legyen homogén az egész. A szerkezet legyen olyan, hogy állni lehessen alatta-benne, semmi ne lógjon a térbe.

A most elhadartakon kívül mi kell még? Rengeteg munka és alázat, míg természetessé, magától értetődővé tisztul a forma, és a részletek is „pofonegyszerűvé” válnak. Mindezeken felül mégis mitől ilyen magától értetődő ez a ház? És izgat, ebből az igyekezetből a használó mennyit érez? Egyáltalán, mit érez? Milyen hatása van az épületnek a „felhasználóra”, az ideológiák, építészeti előképek, filozófiák, portfóliók és építészeti fórumok ismerete nélküli, nem tudatos emberre? Mi, építészek, tudjuk ezt „használni”? Milyen hatása van a hagyománynak? Mi rakódik le az emberben, érzések, hosszútávú gondolatok, csírák, emlékképek formájában? Főleg, ha gyerekekről van szó? Becsüli-e, ami az övé? Milyen hatása van, ha nincs hagyomány? Milyen hatása van, ha ez kreált hagyomány, „beszédes” elemekkel? Hogyan lehet előhívni a közös vizuális emlékeinket? Hogyan lehet nem szájbarágóssá, nem túlmagyarossá tenni? 

Itt Nagybajomban, a még nem felnőtt, már nem gyerek fiatalokkal elég volt egy mondat, közös emlékeink voltak a pajtáról. Mitől tűnik ez el? Miért vágyunk másra? Hogyan lehet megtartani a saját, és a közös gyerekkor tiszteletét? Hogyan lehet megtartani a fénypászmák megfigyelésébe való belefeledkezés élményét, képességét? Talán valamiféle mindenkire ható, élményekre épülő, tapasztalós vizuális „Kodály módszerrel”…..? A hungarocellgolyókból összeragasztott, temperával lefestett maci helyett.

Térjünk vissza a házra. Magától értetődő. Halkan szólít meg. Nincs szüksége arra, hogy túlharsogjon bárkit is. Erőlködés nélküli. Pont annyi, amennyi kell. Belül (lényén belül) sokkal több. Viselkedés, jellem, mértéktartás, kíváncsiság, józan paraszti ész, gazdaságosság és funkció, kreatív gondolat, érzés. Hagyomány és tudatos építészet. Finom költészet. És válasz az összes kérdésemre.

A magam részéről vázlattervi fázisban 2010. decemberében díjaztam saját alapítású karácsonyfa díj(dísz) odaítélésével.

Poós Tamara

A Csányi Alapítvány nehéz helyzetű gyerekek délutáni tehetséggondozásával foglalkozik.