Egy tanszék 80 éve

A tanszék 80 éves történetét bemutató könyv számos ismeretlen részletet feltár a múltból • Körmendy Imre könyvismertetője.

Egy ültő helyemben olvastam el az Urbanisztika Tanszék 80 éves történetéről szóló könyvet, illetve ebből két ültő lett, mert más teendőim miatt a 80. lap után abba kellett hagynom a megismerést. Ha tréfának hangzik is, nem az, hanem tény: a tanszék 80 évéről készült mű olvasmányos, helyenként kifejezetten élvezetes és sok-sok információt tartalmazó munka.

Talán egy történész, mondjuk egy Major Jenő elmélyültségű és precizitású kutató, esetleg Faragó Kálmán, a maga végletekig csiszolt fogalmazásával nem lenne megelégedve a hivatkozások pontosságával, az időnként rendre felbukkanó ismétlésekkel (talán ebből is látszik, hogy tanárok írták a könyvet, akik tudják, hogy ismétlés a tudás anyja), az időrendi kalandozásokkal, de egy nyitott olvasó nagyon sok érdekességet talál benne, s mindezt túlnyomórészt kifejezetten érdekfeszítően s szinte könnyedén.

Kiemelkedő értéke a könyvnek, hogy a tanszék történetén át – annak apropóján – bemutatja a szakmai gondolkodás sok-sok állomását, fejezetét, és olyan részleteket tár fel a múltból, ami eddig igen kevesek privilégiuma volt: pl. Warga László és Korompay György, a két első tanszékvezető munkásságáról vagy az előbb említett Major Jenőről. Nyugodtan nevezhetjük e tekintetben a könyvet hézagpótló műnek.

Évekkel ezelőtt említette Meggyesi Tamás, hogy a városépítési – urbanisztikai szakma mindmáig adós jeles képviselőinek megismertetésével, életművük bemutatásával. Hogy mennyire igaza volt és van, mi sem jelzi pontosabban, mint a tény, hogy három éve, amikor a szakterület miniszteri elismerése (díja) létrejött, s azóta is, sokan a szűken vett szakemberek közül is rendre kérdezik, hogy ki volt Palóczi Antal, a díj névadója.¹ Ha ez a mű nem is vállalhatta fel e feladat megoldását, az első cövekeket leverte, alapjait lerakta. Nemcsak a tanszékvezetők életével és munkásságával ismerkedhet meg az olvasó, hanem olyan emberekével is, akik „árnyékban” voltak, életük hosszabb – rövidebb idejét meg nem értések közepette, vagy – legalább is kívülről szemlélve – kevésbé lelkesen, hatékonyan, mutatósan élték: Major Jenő, Laboda Zsigmond, vagy éppen Ihrig Dénes (akinek tudományos diákkört szervező munkájáról csak említésképpen tudtam eddig). A szerkesztés telitalálatának tartom pl. a Major Jenőről betett diagonális fényképet, ami híven tükrözi eltérő végzettségét és az írás alapján kirajzolódó sajátos helyzetét a tanszéken. Laboda Zsiga – aki 30 évig tanított a tanszéken, s doktorit is szerzett – megérdemelt volna egy fényképet (hisz a pályájukat már befejezettek közül talán csak ő maradt ki). Ennek kapcsán jegyzem meg, hogy értve az alkotók döntését (s becsülve szerénységüket), mégis azt mondom: hiányzik a kötetből egy tabló a maiakról, a jelenlegi tanári karról, legalább egy csoportkép.

A tanszék 80 évén keresztül, az interjúkból, vallomásokból, a tervezési és kutatási munkák ismertetéséből további rétegek is tapinthatóvá válnak: kirajzolódik például a politika hatása az oktatásra, a kutatásra, a tervezésre és a települések életére. Ennek helyenként egészen sötét szakaszai nemcsak az emlékezők számára fontosak, hanem a jövő generációi részére is (ha okulni akarnak és tudnak belőle). Két időszak rajzolódik ki élesen: az egyik a létező szocializmus, s annak különösen ambivalens² időszaka, a szocialista realizmus néhány éve, és a rendszerváltozás utáni két évtized. Ezen időszakok keserves tapasztalatain túl a városépítés egész magyarországi története mutatja, hogy a szakma (szakma-csoport) eddig nem tudott a politikával oly mértékben szót érteni, ami hasznos lenne a települések és minden ezeken élő ember számára, hogy néhány sikeres akción³ és időszakon túl az ember, a városépítés számára is az élet, a küldetés a „küzdés maga” (s nem a siker). Különösen egyes interjúkból mindenki számára világossá válhat, hogy mi eredményezte a tanszék sajátos, lenézett státusát az Építészmérnöki Karon: a két meghatározó személyiség, évtizedekre a vezetést kézben tartó Perényi–Faragó kettős túlzott politikai elkötelezettsége, s Perényi Imre idegensége és szerepe az 1951-es nagy építészeti vitában. A ’70-es években – amiről személyes benyomásom van – a mérnökkarokhoz képest kevésbé vonalasnak tűnő építészkaron a tanszék kifejezetten keményvonalas hírben állt.

Ha a rétegeket tovább tárjuk fel, a következő mindenképp a szakma mibenléte és a tanszék karon és építészeten belüli helye, szerepe. A könyv szerzői érzékletesen mutatják be, hogy az oktatáson belül mily sokára jött csak létre a Városépítési Tanszék (bár a többi, mai tervezési tanszékhez képest a lemaradás csupán néhány év), hogy mennyi kísérlet, útkeresés jellemzi az oktatást azóta is; hogy rendre felmerül a kérdés: vajon a városépítés az építészet része vagy sem. Továbbá, hogy a segédtudományok milyen mértékben és módon kell, hogy részt kapjanak az oktatásban. A kötetből számomra annak megerősítése rajzolódik ki, hogy a településmérnök/ urbanista és az építészet két külön szakma és szakterület, akiknek együtt kell működniük, illetőleg, amelyeknek megvan a közös halmaza, érintkezési – együttalkotói területe. (A kötetben Krivátsyról, az elszármazott munkatársról ez olvasható: igazi amerikai településtervező lett, aki számára a jogi, adózási, ingatlanfejlesztési ismeretek éppolyan fontosak; de már korábban is Korompay György az oktatásban hangsúlyozta a mérnöki ismeretek fontosságát, a település szempontjából kiemelve a hegy- és vízrajz területét, mint meghatározó tényezőt.)

A magam részéről nem feltétlenül azon szurkolok, hogy az Urbanisztika Tanszéknek a karon belül minél több diplomázója legyen, s hogy építészet-oktatásban miként tud versenyre kelni a Középülettervezési Tanszékkel, hanem azon, hogy minden évfolyam egészének, vagy legalábbis döntő részének a tudatába és a tudatalattijába be tudja építeni: a város kórusmű, az építészei alkotás akkor kerül a helyére, ha belesimul, ízesül a település testébe. Ahogy Warga László megfogalmazta: „Az egyes létesítmények csak a nagy egészbe, a természeti – táji adottságokba, a valós társadalmi környezetbe, a települési keretbe, a település szerkezetébe történő gondos beillesztéssel tervezhetők harmonikusan, sikeresen.” S hogy eljusson minden építész-hallgatóhoz az üzenet, amit Korompay György így fogalmazott meg: „ahhoz, hogy valamely település népessége együttesen olyan belső összhangról tanúskodó építőmunkát fejthessen ki, amely esztétikai értékű városépítészeti egészben ölt testet, népességének – társadalmi megítélés szempontjából – közösségé kell ötvöződnie.” Persze ehhez annak tudatosítása is feltétlenül szükséges, hogy az ember társas lény elsősorban, és nem individuum, az építésznek – bárhol alkot – helybelivé kell válnia, a közösség részévé. S ha azzal találja magát szemközt, hogy hiányzik vagy töredékes ez az egybe ötvöződés, akkor segítse elő ennek létrejöttét. Írástudói felelőssége – többek között – abban áll, hogy konkrét fizető megbízóján túl a közösség iránt is felelősséget érez és vállal (gyakran éppen a megbízó ellenében).

Ennek érdekes példája volt – ma szinte hihetetlen –, s a tanszék történetéhez is kapcsolódó történet: Veszprémben, ahova a történeti településközpontba Meggyesi Tamás készített, a kötetben is említett, kísérleti elemeket is tartalmazó részletes rendezési tervet a ’80-as évek végén, egy beruházó megkereste az illetékes tanácselnök helyettest, hogy egy – a városban hiányzó – nagy szállodát szeretne építeni kilátással a püspöki palotára és a várra.⁴ Meggyesi tanár úr érthetően nem vállalta a frissen jóváhagyott értékőrző terv módosítását. A városi főépítész⁵ elmondása alapján az akkor, utasításra megkeresett több tervező szervezet is visszamondta a megbízást, nem adta nevét a történeti, egyébként zömmel nem védett épület leradírozásához.

Körmendy Imre
tudományos munkatárs
BCE Tájépítészeti Kar, Településépítészeti Tanszék

 

---

¹ A felmerülő nevek közül magam választottam ki a javasolt névadót. Ihrig Dénes figyelmeztetett az egyik díjátadáson, hogy méltóbb lett volna a városépítészet első tanáráról, a tanszék első vezetőjéről, Warga Lászlóról elnevezni. A magam mentségére írom, hogy talán a két Szentendrén, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban eltöltött év is az okozója, hogy úgy éreztem, a szakmán belül e név inkább kötődik a népi építészet jeles kutatójához és tanárához, az építész – néprajzos Vargha Lászlóhoz. Palóczi Antalról Vajdovichné dr. Visy Erzsébet jelentetett meg egy tanulmányt a Városépítés c. folyóiratban, 1970-ben. Jellemző, hogy a bevezetőben a szerző alaposan igazolja, hogy miért szabad és érdemes egy olyan szakember életművét kutatni s azt közzé tenni, aki a II. világháború előtt élt, azaz egy alapvetően rossz társadalmi rendszerben.

² Ellentmondásosságát mi sem mutatja jobban, mint hogy a téves ideológiai alapra épülő városépítés és építészet – a tervezők és a kivitelezők jellemzően még az „ántivilágban” szerzett szakértelmének és munkaerkölcsének köszönhetően – mára újra értékelt alkotásokat, emberi lakókörnyezetet, jól működő közintézményeket hozott létre szerte az országban.

³ Mint pl. az Andrássy út (Sugár út) kiépítése, a kisföldalatti korai megépítése

⁴ A tizenhárom emeletes, óriás barbakánnal házaló, a beruházásban tulajdonrészt óhajtó építész monogramját sem írom le.

⁵ Kiss Tamás (Korábban Zalaegerszeg főépítésze, később a BM Településfejlesztési Főosztályának munkatársa, Veszprém megye falvaiban rendezési tervezést folytató kolléga)