„Egyáltalán nem bánom, ha a világ megy valamerre, és én nem abba az irányba megyek”

Az Eiffel Palace elkészültével Budapest belvárosának egyik fontos műemléképülete menekült meg a teljes pusztulástól. A finom eleganciával megújult belvárosi irodaház fejlesztőjével Kovács Attilával, a DVM Group ügyvezető partnerével és Gelesz András építésszel készített interjút Pásztor Erika Katalina. 

Pásztor Erika Katalina (PE): Hogy lesz egy építészből a DVM group ügyvezető partnere? Induljunk el onnan, hogy van egy diplomád, és kikerültél a Műegyetemről. Arra is kíváncsi lennék, hogy ennél a konkrét projektnél, az Eiffel Palace építésénél, hogyan alakult kettőtök kapcsolata, és mit tartotok jó, megértő, célorientált és ideális együttműködésnek egy fejlesztés során. Ha jól tudom, Andrással másfajta viszonyban is vagytok: tanítványa voltál az egyetemen. Ez ebben a konkrét munkában hogyan jelentkezett, volt-e ennek valami hozadéka?

Kovács Attila (KA): Andrással való kapcsolatom valóban az egyetemen kezdődött, mint oktató-diák kapcsolat. Fiatal diákként, ha az ember talál egy jó oktatót maga körül, akkor nyilván issza a szavait, próbálja sok mindenben követni, ha úgy tetszik, példaképet keres benne. András akkor az első olyan ember volt az egyetemen, aki szakmailag, építészetileg komoly hatást gyakorolt rám, és nem csak a munkáival, hanem azzal is, ahogyan a problémákat megközelítette, és próbálta azokat a tapasztalatokat átadni, diáknyelvre lefordítani, amikben ő már akkor nyakig benne volt. Az egy dolog, hogy harmadévben vele dolgoztam, de utána a diplomamunkámat is nála csináltam, és közbenső terveimmel – hogy úgy mondjam, jó diák módjára – néha bekopogtattam, és megkérdeztem, tudnánk-e beszélgetni róluk. Az a másik, hogy önzetlenül, időt, energiát nem kímélve estéket, éjszakákat beszélgettünk vagy dolgoztunk azon, amihez egyébként Andrásnak sok köze nem lett volna.

Így indult, és ennyi idő alatt az ember már másféle kapcsolatba kerül, és nem túlzok, ha azt mondom: közeli barátok lettünk. Ez azért fontos, mert szépen, folyamatosan figyelemmel kísértem, hogy szakmai téren mit csinál András. És ő is, hogy én éppen hol tartok, mit csinálok. És még egy nagyon fontos dolog: András, úgy érzem, nagyon hamar kollégaként kezdett el kezelni. Az egyetemről kijőve fiatal építészként tettem a dolgomat, néha találkoztunk, és beszélgettünk szakmai kérdésekről. Soha nem azt éreztem azt, hogy ő egy egészen más kvalitású építész, és próbálja nekem osztani az észt.

PE: Az egyetem után mihez kezdtél, hol kezdted a szakmát?

KA: Bár az előbb azt mondtam, hogy az egyetemet zárjuk le, de azért két dolgot meg kell még említenem. Az egyik az, hogy harmadéves voltam, amikor készítettem egy munkát –középület-tervezés – András segítségével. Ez volt az első olyan tervem, ami építészetileg úgy ment végig, hogy tényleg nagyon alaposan, nagyon precízen mindent átgondolva csináltam, és rendkívüli módon tetszett a feladat. Ebben András sokat segített, és végül egyedüli harmadévesként kivitték a munkámat a velencei biennáléra. Ha jól tudom, rajtam kívül akkor még volt két ötödéves, akiét kivitték. Ott volt tehát egy harmadéves, akinek egy évvel korábban egy másik oktató azt mondta, hogy „kisfiam, te menj valami mást csinálni, mert annyira tehetségtelen vagy”. Aztán jön egy egészen más kvalitású ember, aki foglalkozik a diákkal, és egy évre rá ez lesz belőle. Ezt a mai napig nem felejtem.

Még az egyetem utolsó félévében nyertem egy ösztöndíjat. Ha jól tudom, építészként az elsők között voltam, aki az Egyesült Államokba mehetett. Meghatározó volt. A másik dolog egyértelműen a diplomamunka. Visszamentem Andráshoz. Kiválasztottam egy olyan budapesti telket, ami a mai napig nincs beépítve, a Lánchíd budai hídfőjénél lévő saroktelek, az Ybl-ház telke. Ha bárkinek azt a modellt, azt a tervet ma megmutatnám, nagyjából megállná a helyét. Természetesen 20 évvel ezelőtt volt, de építészetileg az egy nagyon alapos munka volt. Ez megint komoly nyomot hagyott bennem, és nyilvánvalóan büszkén jöttem ki az egyetemről. Az egyetem után először egy kis amerikai építészeti cégnél kezdtem el dolgozni tervezőként, ahol rendkívül fontos feladatokat kaptam. Sokkal fontosabbakat, mint amiket elvileg megkaphattam volna. De hál’ Istennek, olyasfajta ember vagyok, akit lehet terhelni. Utána egy angol építészirodában, a BDG McColl-nál dolgoztam.

PE: Mikor volt ez körülbelül?

KA: Húsz évvel ezelőtt, 1993-94 körül. Az angol céghez már úgy mentem át, hogy megkerestek. Ismertem őket a piacról. Nem volt rossz érzés, hogy egy ilyen cégtől keresnek, kecsegtető volt. Nagyon komoly szakmai munkát kezdtünk ott el, és úgy láttam, hogy bíznak is bennem. Elvittek Londonba az anyagcéghez, taníttattak. Az ember ennél jobbra nem is vágyik. A magyarországi iroda vezető-tervezőjét akarták bennem kinevelni. Ugyan voltak itt tapasztaltabb külföldi tervezők, de nekik kellett egy magyar is. London egyik leghíresebb tervezőirodája volt ez akkor. De nem is olyan sokra rá – egy éven belül zajlott ez az egész – elnyerték a Kuala Lumpur-i repülőtér-pályázatot. Bár a cég akkora volt, hogy sok mindent meg tudtak oldani, ez azonban akkora munka volt, hogy csak úgy tudták volna megoldani, ha az összes alkalmazottjukat Londonon kívül mindenhonnan odacsoportosítják. Felszámolták a frankfurti, a bristoli és a budapesti irodát is. Innentől kezdve megköszönték a közreműködésemet.

Ez egy óriási sokk volt nekem, mert nagyon jól elképzeltem a jövőmet ebben a perspektívában. Ekkor hoztam egy határozott, szilárd döntést. Nem tudom, honnan jött az egész, de tudtam, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy ilyeneket mondjanak. Én csinálom a dolgom, ha kellett, dolgoztam 16 órát vagy akármennyit. De ez nem tetszik, hogy nekem azt mondják: nincs mit csinálni, megszűnt a dolog. Úgyhogy akkor eldöntöttem, hogy csinálok egy saját céget. Néhány barátomat megkérdeztem, mindegyik azt mondta, hogy komplett őrült vagyok. Egyiküket, aki szintén építész és a mai napig is a legjobb barátaim közé tartozik, felhívtam, sokat beszélgettünk, és azt mondta, hogy ez egy nagyon elhamarkodott döntés. Mondtam, hogy bennem van erő, energia, és végül is akkor alapítottam meg a DVM-et. Ekkor 1995-öt írtunk.

PE: A név jelent valamit?

KA: Semmit. Angolul és németül és spanyolul is nagyon jól, könnyen megjegyezhető. Défauem, díviem, dévéem. Ez egy nagyon jó, frappáns dolog volt akkor, és remélem, hogy ma is az. A szolgáltatáson volt a hangsúly. Húsz évvel ezelőtt Budapesten, Magyarországon nem volt olyan, hogy tervezés és projektmenedzsment együtt. Nem létezett, és hál’ Isten azért mindkét cégnél megtanultam valamit, mert hát ők fejlettebb közegből jöttek. Azt, hogy ez az egész a szolgáltatásról szól. Az, hogy valaki jó építész, jó projektmenedzser, az kell, az muszáj, az az alap. Utána jön, hogy ki hogyan tud szolgáltatni, és az egy egészen más műfaj.

PE: Gondolom az a pár év – az amerikai és az angol cég, a brit tréning − nagyon sokat segített, hogy a gondolkodásod átalakuljon. A Műegyetemen a ’80-as s '90-es években elég hangsúlyos volt az a ki nem mondott elvárás, hogy elsősorban „jó építésznek kell lenni”.

Gelesz András (GA): Szerintem nem is kell Amerikáig és Angliáig elmenni. Én dolgoztam Svájcban, ott a mai napig az építész építi fel a házat. Senkit nem érdekel a terv. A kulcs, amit átadnak, az igen, arról szól a történet. Ott tényleg az van, hogy a projekt menedzserség gyakorlatilag generálkivitelezést is jelent. Tehát az építész szerzi be az ajánlatokat, elbírálja, kimegy az építkezésre, ahol mindenki vigyázzban áll, mert ott tényleg ő a főnök, nem úgy, mint nálunk, hogy csak művezet(get)ünk. A megrendelő azt várja, hogy kapjon egy kész házat, annyiért, amennyi pénzt adott rá. Ne többért. 5 százalék feletti eltérés az eredeti költségektől Svájcban már szalagcím. Itthon Kévés György volt egyedül az építészek között, aki a házait felépítette, már a 80-as években, senki más. És azt se felejtsük el, hogy ebben van a nagyobb pénz.

PE: Attila, amikor megcsináltad a céged, hogyan szereztél megbízókat?

KA: Így utólag szerintem gyönyörű az átkötés. Azzal álltam elő az ottani főnökeimnek, és szó szerint ezt mondtam nekik, hogy ha ti professzionális cég vagytok, nem vonulhattok ki egy országból csak úgy, hogy a munkákat, a klienseket itt hagyjátok, mert ti Kuala Lumpurban csináltok egy hatalmas beruházást. Én vállalom ezeknek a munkáknak a befejezését a ti nevetekben, mintha semmi sem történne a céggel. Új munkát nyilvánvalóan nem vállalunk el, tehát ha jönnek újak, az már nem mehet a a ti nevetek alatt, viszont a korábbiakat gond nélkül lebonyolítjuk úgy, hogy a ti nevetek nem sérül Magyarországon. És a mostantól befolyó pénznek az egyik része a tiétek, a másik része az enyém. Már nem emlékszem a százalékra, de biztos nem voltam akkor sem szégyenlős. Ennek mindenki örült, ez egy olyan win-win szituáció volt, amire a vezérigazgató, a pénzügyi igazgató, az art direktor és mindenki azt mondta rögtön, hogy tökéletes megoldás.

Akkor ez azt jelentette, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megalapítottam a céget, volt mit csinálni. Két év itt Magyarországon az angol cég kötelékében azért elég volt ahhoz, hogy bizonyos üzleti körökbe bejárásom, betekintésem legyen, és hogy megismerjenek. Nyilván nem úgy, mint most, de gond nélkül odamentem akkora cégekhez, amikhez még most is átgondolnám, hogy hogyan készülök fel. Gond nélkül bekopogtattam, és mondtam, hogy én ezt és ezt tudom csinálni. És megbíztak, mert dizájn és projektmenedzsment együtt nem volt, és állítom, jó döntést hoztak. Az volt, amit az András mondott a svájciakról: ekkorra ezt és ezt kell szállítani, ennyiért. És ezt teljesítettem minden egyes alkalommal. Akkor is, és azóta is. És erre a multinacionális cégek vevők. Kiszámíthatónak, profinak kell lenni, ismeri kell a kultúrájukat, nem szabad megijedni akkor, ha el kell menni Londonba, vagy New Yorkba tárgyalni − mert ugye az anyagcégekhez mindig el kellett menni −, és ott megnézni, ők hogyan dolgoznak. Ez számomra teljesen természetes volt.

Úgyhogy nagyon szépen beindult a cég, mert létjogosultsága volt. És szerintem a piac ezt úgy igazolta vissza, hogy utána lettek cégek, akik ezt elkezdték utánozni ezt a modellt, ami egyáltalán nem baj, sőt. S talán nem tartjátok nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy még mindig vannak olyan cégek, akik azt figyelik, hogy a DVM hova nyit. Nálunk a projektmenedzsment után jött a fővállalkozás, a fővállalkozás után a fejlesztés. A fejlesztés automatikusan hozta a fenntarthatósági, környezettudatos szolgáltatásokat: ezek lépésről lépésre jöttek. A konkurenciáink közül fel-fel csipegetettek, amit tudtak, de a teljes portfóliónkat a mai napig nem tudja senki felmutatni.

Nem szeretnék megfeledkezni arról, hogy akkor sem – és most sem – egyedül én csináltam ezt. Akkor is volt partnerem, voltak kollégáim. Lépésről lépésre bővültünk. Ugye a fővállalkozás már korábban elindult. Volt egy társam, aki akkor azt menedzselgette. De nem olyan szinten, ahogy azt én gondoltam. Akkor egyszerűen megbeszéltük, hogy én a DVM-et egészen más dolognak képzelem el. Valahogy úgy, ahogy most vagyunk. Nem vagyunk sok százan, nincs ötvenmilliárdos forgalmunk. Engem ezek nem érdekelnek. Egyvalami érdekel: a minőség. Akkor elhatároztam magamban, hogy ezt fogom követni. És akkor utána egyedül lettem egy ideig, majd 2000-ben Czár Balázs kifejezetten a fővállalkozás erősítésére csatlakozott hozzám, aki legalább olyan kritériumokat fogalmazott meg a fővállalkozással kapcsolatban, mint én magam a többi irányában. Ő egy rendkívül fontos ember számomra, a mai napig a legnagyobb társ-tulajdonosom.

PE: Gyakorlatilag öt éven belül megtaláltad azt a társat, akivel ugyanazt az ars poeticát valljátok?

KA: Így van. Azóta lett még két másik partnerem. Ez megint csak nem szokványos Magyarországon, főleg nem volt az 15 évvel ezelőtt, hogy valaki a saját cégéből részesedést ad valakinek. Egy picit nem az építészetről beszélek tehát, hanem sokkal inkább üzletmenedzselésről. Egy olyan dologról, amiben rengeteget próbáltam tanulni, okulni. Akkor az üzleti modellt cégalapon úgy képzeltem el, hogy partnereket keresek. Nem kizárólag kollégákat, akik beosztottak, hanem partnert. Ehhez nekem olyan emberek kellettek, akik pontosan úgy gondolkodtak, mint én. Azért is, mert ők is tulajdonosok. Nagyon kevés jól menő vállalkozás volt, ahol a vezető azt mondta, hogy üzletrészt ad a sajátjából, és így kezd el bővülni, fejlődni. Márpedig ez Amerikában egy jól működő modell.

Néhány évvel később pedig két másik partnerem is csatlakozott a DVM-hez: Massányi Tibor és Haberl Péter. Hosszú évek után Tibor volt az az ember, akiben először láttam, hogy a tervezés és projektmenedzsment oldaláról nagyon hasonló értékrendekkel gondolkodik, mint én. És rá mertem bízni a tervezést, hogy ő menjen el egy klienshez, és mint a DVM képviselője, akár adja is el a szolgáltatást, vagy vigyen el egy munkát, prezentáljon, ahogy ezt csináltuk. Nyilván ehhez más attitűdök és tulajdonságok is kellenek, nem csak az, hogy valaki jól tud tervezni, vagy jó ízlése van. Péterre pedig azért volt szükség a csapatban, mert volumenében a fővállalkozás egy egészen más kategória, mint a tervezés vagy a projektmenedzsment. Addigra akkorára nőtt már a cég, hogy szükség volt még egy olyan emberre, aki a fővállalkozásban komoly szinten segítségünkre van ahhoz, hogy azt a minőségi szintet el tudjuk érni, amit én vizionáltam. Már kevesen voltunk hárman, Balázs egyedül volt a fővállalkozásnál. Már nem volt elég az, hogy főépítésvezetőink vagy művezetőink vannak, más szervezet kellett.

Ez 2006-2007 körül alakulhatott ki, és azóta vagyunk négyen partnerek. Szerintem nagyon jó a kohézió közöttünk, jól kiegészítjük egymást. Le tudunk úgy ülni négyen, hogy nagyon hamar ráállunk a másik gondolkodásmódjára. Nyíltak vagyunk egymással és tisztességesek. Szóval egy olyan jó partneri közeg van, ami szerintem egyébként az irodában le is jön, és kifelé, a kliensek felé pedig nagyon erősen dominál.

PE: A másik három partnered is építész?

KA: Én vagyok az egyedüli építész. Tibor és Balázs építőmérnökök, Péter pedig villamosmérnök. Ha úgy tetszik, nem tudtam magam mellé építészt találni. Ezzel nem az építésztársadalmat szeretném kritizálni, sokkal inkább önmagamat: valószínűleg egyszerűen nem voltam képes arra, hogy megtaláljam azt az embert vagy azokat az embereket − vannak egyébként, most már többeket ismerek −, akik nagyon hasonlóképpen gondolkodnak. De nem bánom! Ennél jobb döntéseket nem tudtam volna hozni, úgyhogy így vagyunk négyen partnerek.

A cégtörténetről annyit, hogy először létrejött a DVM Design Kft. Utána, amikor a fővállalkozás volument váltott, ezt jogilag külön kellett választanunk. A garanciák, szavatosságok, volumenek miatt jött a DVM Construction Kft., és amikor a fejlesztés is erőteljesen elindult, jött a Horizon Development Kft. Szintén hasonló okokból és célzattal, hiszen egy fejlesztés nem ugyanaz a lépték, nem ugyanaz a közeg, mint az építészet vagy a fővállalkozás.

PE: Hogyan tud egy építész egy fejlesztői székbe átülni? Hogyan viselkedik ott? És hogy lehet munkakapcsolatot ápolni egy volt oktatóval, aki közben kapott egy Ybl-díjat, te pedig a megbízó szerepébe kerültél?

KA: Egy elképesztően egészséges folyamaton mentem keresztül, mert megtanultam azt, hogy milyen gumicsizmában művezetni, megtanultam, mi az, hogy reggel a kivitelezési helyszínen kezdesz, délben leülsz valaki nyakkendőssel, akivel üzletet kell kötni, és utána este, amikor hazamész, dolgozni kell ahhoz, hogy megcsináld és feldolgozd a napi dolgokat. Közben építészettel, gazdasággal is foglalkozni, rengeteg partnert és az ő gondolkodásukat megismerni. És tizenöt év után úgy éreztem, felkészültem arra, hogy fejlesztésekkel kezdjek el foglalkozni.

Váltig állítom, másféle szemmel nézek egy fejlesztést, mint egy közgazdász, már az első pillanatban is. Vizionálni tudok, tehát viszonylag hamar le tudom szűrni, hogy melyek azok a projektek, amikkel érdemes foglalkozni. Néhány lépés után, már az elején fel tudom mérni, ha segítségre van szükségem, és nem vagyok rest segítséget kérni. Nyilván nagyon megválogatom azt, hogy kitől kérek segítséget, és kitől kérek építészetileg segítséget. Az Eiffel Palace tervezése nagyjából ezen a folyamaton ment végig. Találtuk ezt a házat, gondoltunk valamit, rajzolgattunk valamit, de utána szükségem volt valakire, aki már építészetileg vizsgálja meg a projektet. Akkor kértem meg Andrást, hogy csatlakozzon. Az elején nyilván nagy vonalakban, hogy mit tudunk ebből csinálni, de aztán egymás gondolatait építve hamar eljutottunk odáig, hogy mit lehet ebből csinálni.

Még egy utolsó gondolat, hogy miért találom továbbra is egészségesnek ezt a fejlődést, illetve azt, hogy építészként ülök ebben a pozícióban. Mert nem vetem el a műszaki problémákat. Mert értem ezeket. Nem az a fajta fejlesztő vagyok, hogy „nem érdekel, oldjátok meg!”, hanem az a fajta − vagy legalábbis azzá szeretnék válni −, aki a problémát látja, megérti, feldolgozza, nem feltétlenül egyedül, hanem akár segítséggel, és utána megpróbálja a legoptimálisabb döntést meghozni. Ezáltal rengeteg olyan finomságra is nyitott vagyok, amivel egy olyan szakember jön, aki abba már belemélyedt, és előhozza, én meg meglátom azt, hogy Úristen, fantasztikus, nekem ez nem jutott volna eszembe. Hiszen én töredék időt foglalkozom ezzel, de amit ő hozott, az olyan dolog, amit köszönök, amiért hálás vagyok. Ebben a házban nagyon sok ilyen mérföldkő volt, ami Andráshoz és az irodájához fűződik.

Egy partnerségnek így kell működnie. Amikor a megbízói pozíció erőfitogtatással párosul, az nem jó. Persze mindig vannak kellemetlen pillanatok. Közöttünk is voltak, amikor Andrásnak más volt a véleménye, mint nekünk. Mások voltak az érdekei, mint nekünk. Szerintem ezek kiküszöbölhetetlenek. De intelligens, elegáns módon meg lehet oldani mindent, és ennek az eredményét látjátok itt körülöttünk.

GA: Itt az építészt, az építész céget integrálta a megrendelő saját magához. Nem mi voltunk a generáltervezők, hanem a DVM group. Ennek volt előnye és hátránya. Ránk nézve több volt az előny. Nem nekem kellett kardoznom a statikussal vagy az elektromos tervezővel. Elég volt egy telefon, hogy gond van, és a kérdést pillanatokon belül megoldották.

A mi viszonyunk – ahogy Attila már lefestette – egy barátság. 1986 óta vagyunk barátok, mondjuk a diplomatervétől. Ismertük egymás munkáit, elég gyakran és rendszeresen találkoztunk. Mindig beszéltünk róla, hogy ki hol tart és mit csinál éppen. Aztán jött ez a projekt, és nekem még ilyen megrendelőm nem volt, aki a barátom. Őszintén szólva, egy kicsit tartottam tőle. Nagyon örültem a felkérésnek, a megbízásnak, de volt bennem egy olyan félelem, hogy ér-e ez annyit, hogy a barátságunk esetleg rámenjen. De erősebb volt a barátság, kitartott a mai napig. Ez a kapcsolat rengeteg olyan vitás helyzetben segített, amit másképp már nem nagyon lehetett volna feloldani, és ez abszolút működött. Ez egy bizalmi kapcsolaton alapuló tervezési folyamat volt az elejétől egészen a végéig.

PE: Hogyan zajlott mindez a gyakorlatban, a tervezés során?

GA: Voltak ugyan előzetes vízióink, de ez a projekt lépésről lépésre épült fel. Nem az történt, hogy mi hoztunk egy olyan vázlatot, amitől a megrendelő egyből hanyatt esett. Eljutottunk egy pontig, jó, mehetünk tovább. Ilyen se nagyon volt még, hogy heti rendszerességgel tartottunk tervezési kooperációkat.

PE: Még engedélyezési terv szinten?

GA: Igen, már az engedélyezési tervnél is. Azért ez egy nagy ház. A tervezési kooperációt úgy kell érteni, hogy ott ült Czár Balázs, és ott ült Kovács Attila is. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy ő mikor nem volt ott. Sokszor volt, hogy valamit kért. Mi annak megpróbáltunk megfelelni. Voltak olyan szituációk is, amikor valami elhangzott a mi részünkről, volt némi rágódás rajta a megrendelő részéről, de elfogadták. És volt, amikor azt mondták, hogy nem, ezt nem tudják bevállalni. Nagyon szép lett volna, ha az egyik tűzszakasz-határ – az aulatéri bejárattal szemközt – tömör fala helyett tűzgátló üvegfal készül, mert akkor a két udvart egyben lehetne látni. Azt hiszem, 600 millióba került volna az üvegszerkezet, arra én mondtam azt, hogy nem. Mindent azért nem.

Összefoglalva, úgy gondolom azért volt jó ez a munka, mert maga a munkafolyamat is jó volt, és végig nagyon jó volt a kapcsolat közöttünk. Sokkal több volt ez annál, mint egy normál megrendelő-építész kapcsolat. Pontosan azért, mert ismertük egymás munkáit, és elég régóta ismerjük egymás gondolatait. Nem kellett sok időt egymás győzködésére fordítani. Félszavakból is, ha úgy tetszik, megértettük egymást.

PE: A programfejlesztést is együtt csináltátok?

GA: Attila azt mondta, sokat tanult. Én legalább ennyit tanultam a másik oldalról, az ingatlanfejlesztésből, projektvezetésből. Csöndben mindig megállapítottuk a kolléganőmmel, hogy most egy nagyon fontos döntés született, és ugye figyeltél, hogy ez milyen lépéseken keresztül történt. Természetesen voltak hullámvölgyek. Amikor beadtuk az engedélyezési tervet, beleszaladtunk egy műemlékes késbe. De ki tudtuk tolni szögletre. Sőt, utána kirúgás következett, nem is szöglet. Ez mindössze két hónap csúszást jelentett a projekt életében. Aztán ment tovább, és akkor jött hirtelen, hogy esetleg lesz bérlője az épületnek, érdemes ezt komolyabban venni. A PricewaterhouseCoopers választotta ki ezt az épületet, és onnantól felgyorsultak az események.

PE: Össze tudnátok foglalni, hogy a baráti kapcsolaton túl mi az, ami kell? A fejlesztő, tervező és kivitelező közötti jó kapcsolat meglátszik a házon is. Mi kell ahhoz, hogy jó projektek jöjjenek létre?

GA: Ezt egy szóval össze tudom foglalni: a megrendelő és az építész közötti bizalom.

KA: Ugyanerre a szóra gondoltam, csakis a bizalom.

PE: Szükség van ehhez egy olyan típusú, generáltervezői projektmenedzsment szemléletre, mint amilyet például Attila felépített?

GA: Igen. Az első pillanatban elhangzott Attiláék részéről, hogy mi a szándékuk az épülettel, mi a szándékuk a homlokzattal, hogy ezt vissza akarják állítani – kerül, amibe kerül. Ezt azért kevesen vállalták volna fel. És úgy gondolom, hogy tényleg nem kell ahhoz barátoknak lenni, hogy valami jó dolog szülessen. De ha megvan a bizalom a két fél részéről, akkor bármi megvalósítható.

PE: Ez a „kerül, amibe kerül” végül sokkal többe került, mint amit gondoltatok, vagy megmaradtatok annál a költségvetésnél, amit terveztetek?

KA: A költségvetésünk az első pillanattól kezdve nem változott. Ezt annak tudom be, hogy van egy partnerem, Czár Balázs, aki összeállított egy költségvetést akkor, amikor én még csak vázlatos alaprajzokkal valamit vizionáltam, hogy mit is akarok csinálni. Ő már ismer engem: amikor mondtam neki, hogy szeretném az 1893-as homlokzatot visszaállítani, de nem úgy, hogy odateszünk valamilyen kétdimenziós díszeket, hanem az rendesen meg lesz csinálva, fel tudta mérni, hogy ez nálam mit jelent. Lehet, hogy a homlokzat önmagában költségesebb lett, mint gondoltuk, de az épületnek a költségvetése a fejlesztés során nem változott. Vannak ilyenkor tartalékkeretek. Lehet olyan fejlesztés, amikor a tartalékkeret nem használódik el, de ez alapvetően arra van, hogy ha valaki tökéletes házat akar csinálni, akkor az az épületre legyen elköltve. Itt nem maradt a tartalékkeretünkből, de látszik az eredménye.

PE: A magyar építőipar és építészet területén az az általános, hogy a különféle területek - fejlesztés, tervezés, kivitelezés - különválnak. Japánban az kezd jellemzővé válni, hogy az építészirodák a kivitelező cégekhez integrálódnak. Az a modell, amit te kitaláltál, teljesen másfajta. Az építész integrálja a design-t és a projektmenedzsmentet, és ezáltal tud egy jobb, egy magasabb minőségi szintet produkálni. A közbeszerzéseknél is azt látszik, hogy a tervező kezéből gyakorlatilag kicsúszik az építészet − és ezáltal az épített minőség −, és egyre inkább a kivitelező különböző érdekei szerint épülnek meg házak. Ti egyedülállóak vagytok, de mintha a külső környezet picit más irányba menne most...

KA: Egyáltalán nem bánom, ha a világ vagy Magyarország megy valamerre , és én nem abba az irányba megyek. Ha hiszem azt, hogy jó úton járok, akkor abban hiszek, hogy olyan utat fogok kitaposni, amelyre más is rá fog térni. Ez engem nem riaszt vissza. Másrészt mostanra teljes mértékben kiderült számomra, hogy én nem a tömegtermelésre születtem. Akár tervezésnél, akár kivitelezésnél, akár fejlesztésnél azt a minőséget szeretném létrehozni, amit más lehet, hogy már nem tud, vagy valami miatt nem akar tudni − nem feltétlenül a képességei korlátaira gondolok, hanem lehet, hogy ő a büdzsét szabta szűkebbre. Vagy esetleg nincs kedve bemenni minden építész- és tervező-kooperációra, és ott ülni öt órán keresztül, és kibogozni minden dolgot, hogy az tökéletes legyen.

Ez azért fontos, mert most rátérek a kérdésed pontos megválaszolására. Véleményem szerint az a trend, hogy a fővállalkozó bekebelezi az építészirodát, nem szolgálja a projektek minőségi emelkedését. Ellenben azt gondolom - lehet, hogy nincs igazam, és majd az idő megmutatja, ha nem jó, amit én követek –, hogy a mi modellünk műszaki tervező vagy projektmenedzsment oldalról van nagyon erősen összefogva. És a saját köreinkben a fővállalkozást alárendeljük ennek, és irányítjuk egyúttal. Ez tud minőséget produkálni. Nem biztosan, de ez tud.

PE: Nem hívott meg még senki téged tanítani, előadásokat tartani? Mert szerintem ezeket mind el kellene mondani az egyetemeken a hallgatóknak, hogy legyenek, akik jönnek majd a nyomodban.

GA: A mai napig van kapcsolatom a Műegyetemmel, az építészkarral. Hébe-hóba tanítok még most is. És előfordul minden félévben két-három nap, hogy védéseken ülök a diplomabizottságban. Semmi előrelépés nincs. Sőt visszalépés van. Egyre elvontabb, egyre hajuknál fogva előrángatottabb diplomatervek születnek. Nagyon kevés az, ami végiggondolt, ami fel mer vállalni egy valós problémát. Bizonyos tanszékek biztatják is a hallgatókat, hogy ilyen diplomatervet még véletlenül se válasszanak.

Aztán valahogy kizuhannak ezek a hallgatók az egyetemről, majd beesnek egy irodába. És akkor csodálkozik az irodavezető vagy a projektvezető építész, hogy te jó Isten, hát nem is érti azt, amit mondok. Én tudom, hogy valaki azért megy építésznek, hogy nagy építész váljon belőle. Azt meg kell tanulni, hogy ahhoz nem csak a skiccpausz kell meg a puha ceruza, hanem sok minden más is. Az egy töredék, amit meg lehet tanulni az egyetemen. Az életből kell nagyon sok mindent megtanulni. Épp erről beszélgettünk egy kolléganőmmel, aki most egy olyan vázlatot készített, amit három évvel ezelőtt nem tudott volna megcsinálni, mert fejben még nem tartott ott, mert nem fogta fel, hogy befektetőknek hogyan kell társasházat tervezni, hogy mi az ő szándékuk, mi az ő céljuk, és hogyan lehet az egészből mégis építészetet csinálni. Ezt fejben össze kell rakni.

PE: Akadémikus egy kicsit az építészet-oktatásunk?

GA: Abszolút. És az előző kérdésednek nagyon is van létjogosultsága. Ahhoz képest, hogy 2008 óta húzzuk-vonjuk ezt a válságot, ugyanannyi építészhallgató jön ki évente az egyetemről. Egy darabbal sem kevesebb. Öt-hatszáz hallgató. Az egyik védésen megkérdezte az elnök, Nagy Tamás, hogy hánynak van közületek – heten voltak ott – legalább kilátása valamilyen állásra? Mire az egyik kislány felemelte a kezét, hogy neki van egy megbeszélt interjúja Barcelonában. Ennyi. Mi a védésnél már tudtuk, hogy hova fogunk menni dolgozni. Szerintem az építészhallgatók többsége ott tart fejben, hogy ha tehetséges, akkor bármi lehet belőle, és itt véget is ér az elképzelése a jövőről. Ez óriási hiba.

 

Pásztor Erika Katalina