Élet a romokon : A kőkúti pálos kolostorrom és környezetének a revitalizációja – Tihanyi Dóra diplomamunkája

"Kis, nem hivalkodó, egységet képező épületeket szerettem volna létrehozni, amelyek a természettel egyenrangúként, hasonló neműként szeretnének megjelenni, azzal közösséget alkotva." Tihanyi Dóra diplomamunkájában a salföldi pálos kolostorrommal és környezetével foglalkozott. 

Témaválasztásom személyes kötődésen alapszik, a Balaton-felvidékhez gyerekkorom óta szoros kötelék fűz. Sokszor kirándultunk a vidéken, és több esetben valamelyik közeli középkori romot is meglátogattuk, ami nagy hatással volt rám. Máig úgy érzem, hogy ezek a helyek különlegesek, érdemes őket meglátogatni.

A mai felgyorsult, zaklatott világból időközönként érdemes kiszakadni. Szükség van olyan helyekre, ahol ezt megtehetjük, és megérkezhetünk más tartalmakkal teli helyekre. A romok, és az üzenet, amit közvetítenek, elcsendesedésre késztetnek. Időtlenségük megragadott, elkezdett foglalkoztatni, hogyan lehetne visszatérni a 21. század zavaros világában ezekhez az alapokhoz, hogyan tud ez az értékrend, gondolatiság megjelenni a mai világban.

A Balaton-felvidéki romok között több pálos emlék is van, amely az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. Fontos, hogy egy nemzetnek legyenek legendái, amelyekre büszke lehet, amelyek emlékeztetik az eredetére, az ezekhez kapcsolódó helyeket érdemes ünnepelni. Jó lenne, ha létrejönne egy olyan zarándokút, amely ezeket összefogja – elsőként a pálos romokra gondolok –, és ezt az utat, illetve az emlékhelyeket a mértékletes építészeti beavatkozás tudná még feljebb emelni. Ennek a fűzérnek az egyik gyöngyeként lehet tekinteni a diplomamunkámra.

A salföldi kőkúti pálos kolostorrom az egyik legrégebbi pálos emlék, a története az 1260-as évekre nyúlik vissza. A helyszín jelen állapotában is nagyon különleges, sokan látogatják, évente megtartott események helyszínéül is szolgál. Azonban úgy érzem, hogy ez a fontos emlékhely nem feltétlenül kapja meg az őt megillető hangsúlyt. A tervem a hely jelentőségének emelésére és a használat kibontakozására ad egy javaslatot. A terv által szeretném visszacsempészni az életet a rom falai közé, és lehetővé tenni a hosszabb időtöltést a környezetében. Ezt a változást mindent megtartva, használhatóbbá téve próbáltam elérni.

A koncepcióm két részre bontható: az egyik fele, a kolostorromot érintő, szellemi tartalomhoz kötődik. A romhoz való hozzányúlás és mértékének kérdésköre nehéz feladat, a téma súlyosságával, kényességével tisztában próbáltam keresni a válaszokat, önkritikával és a tévedés lehetőségét elfogadva. Másik része az elhagyatott épületek használatának visszaállítása és nemesítése. Az épületek kéz a kézben fejlődtek, nyelvezetük a három elem egyensúlyáról is szól.

A romhoz vezető út két oldalán meglévő kis építmények folytatásával megjelenő épületek kifeszítenek egy előkertet, amely a megtisztulás helyszíne. Itt megpihenhet az érkező, felkészülhet az emlékhelyre való megérkezésre. A kolostorok téri világának két alapvető eleme van: a templom és a kerengő, vagyis a kolostorudvar, amely – mint körülzárt kert – a befelé fordulás, az elmélkedés, zártság építészeti archetípusa. A kolostorrom tekintetében erre a két fő térre koncentráltam.

A templomtér magasan megmaradt falainak és az ég, fák lombjainak találkozása különösen szép, úgy érzem nem kíván nagyobb beavatkozást, mint az eredeti funkciójának és jelentőségének megerősítését. Ezt a hangsúlyt a templomtér burkolásával, az imádságot, szertartásokat segítő falazott térbútorokkal, új fakereszttel adtam meg. A kolostorrom tekintetében azonban már nem érzékelhető a terek közötti differencia. A kolostorkert és a kerengő nem fellelhető. Ennek a fontos térnek a megidézéseként jön létre a kerengő pavilon. Amelynek külső oldala zárt, a kert felé pedig nyitott.

Ennek a térnek a gondolatébresztés a célja, a látogató kap valami olyat, amit magával tud vinni. Azok, akik kötődnek a helyhez jobban el tudnak mélyülni. Az elmélyüléshez pedig szükséges a zártság, a külső ingerek valamiféle lehatárolása. A belső kert pedig a harmóniát, tisztaságot, szépséget jeleníti meg. A kert közepén elhelyezkedő kút is a megtisztulás jelképe.

A pavilon fa szerkezetű, a lehető legtöbb fűrészárú felhasználására törekedve a belső falpillér szerű fa oszlopok három elemből állnak össze, melyeket keményfa betétek és fűzőcsavarok tartanak össze. A díszítésként értelmezhető keményfa betétek bütü felületére szakrális, illetve pálos szerzetesrendre jellemző szimbólumokat képzelek el.

Eltávolodva a kolostorromtól, visszatérve a tisztásra jelennek meg azok a funkciók, amelyek a lelki tartalom helyett kicsit inkább a testi fáradtságra és szükségletekre koncentrálnak.

A jelenlegi turista-pihenőhely falai között jelenik meg az ég felé törő torony, amely visszafogott marad, nem akarja elnyomni a kolostorromot. Az épület vertikális kiterjedését egyrészt az indokolta, hogy nem szerettem volna szükségesnél több teret elvenni a természettől, illetve a földtől való eltávolodással, magasabbról való szemlélődéssel is más szemszögből láthatjuk a helyszínt. A lábakon álló, fa szerkezetű torony alsó szintje megmarad fedett-nyitott térnek, első emeletéről nyílik a zarándokok számára kialakított, visszafogott alvó menedékhely, felső emeletének zárt tere közösségi melegedő funkciót lát el. A zárt terek körüli fedett-nyitott terekről lehet letekinteni a környezetre. A toronnyal szemben, a mostani illemhelyiség meghosszabbításaként jön létre a szükséges kiszolgáló épület, mosdókkal, fedett-nyitott konyhával.

Kis, nem hivalkodó, egységet képező épületeket szerettem volna létrehozni, amelyek a természettel egyenrangúként, hasonló neműként szeretnének megjelenni, azzal közösséget alkotva.

A diplomatémám kényes, összetett kérdéseket feszeget, amelyekre nincsenek evidens válaszok, és főleg nem egy diplomamunka fogja ezeket megfejteni. De úgy gondolom, hogy a tervem gondolatébresztő, amely mentén el lehet kezdeni akár zarándok (és egyéb) közösségekkel beszélgetni a témáról. A hosszú zarándokutat, amelyet a terv által bejártam, úgy gondolom egy olyan pontján fejezem be, amely egy megnyugtató képet mutat az útkeresésemről.

Tihanyi Dóra

Szerk.: Winkler Márk