Elhagyott és el nem hagyott kórházak

„Ezt az írást a véletlen szülte. Lehetne egy korábbi építészfórumos cikk kommentje is, de önállóvá nőtt.”
Kőnig Tamás fényképes oslói útibeszámolója, illusztrálandó a magyar és a norvég kórházépítészet helyzete közötti különbséget.

Ezt az írást a véletlen szülte. Lehetne egy korábbi építészfórumos cikk kommentje is, de önállóvá nőtt. Nemrégiben két napot legkisebb fiamnál jártam Oslóban, aki ott orvostanhallgató, és ezzel párhuzamosan az ottani szokás szerint a Rikshospitalet nevű kórházban dolgozik.

 

 

Norvégiában az egyetemi rendszer olyan, hogy az orvosi fakultások nagy, territoriális kórházakban működnek, a gyógyítóépületek falai között vannak az oktatási helyiségek, előadótermek, csoportszobák és az egyetemi adminisztráció is. A gyógyító és oktató funkciók területei közös és nyilvános terekre szerveződnek. Minden orvosilag nem indokoltan zárt pozícióban lévő területen nemcsak a betegek és az egészségügyi alkalmazottak – akik közül a legnagyobb lészámú csoport egyetemista – mozognak szabadon, hanem a bármikor érkezhető hozzátartozók, látogatók és akár érdeklődő idegenek is. A kórház(ak) közönségforgalmi bejárata mindenütt tömegközlekedési megállóra csatlakozik – jelen esetben az oslói 17-es és 18-as villamosnak van itt a végállomása. Mivel a fiam elfoglaltságában egy ilyen látogatás pontosan nehezen lenne szervezhető, azt beszéltük meg, hogy én megyek oda hozzá, a kórházban találkozunk. Úgy terveztük, hogy valamelyik belső – de mint minden nem orvosi helyiség, nyilvános – éttermében együtt megebédelünk, és utána talán lesz időnk közösen körülnézni. Így is lett. Szó szerint bevillamosoztam a kórházba.

 

 

Oslo „csupa Gellérthegyből álló” domborzati viszonyai miatt rövid távra a villamos, hosszabbra a természetesen a hegyekre is felmenő – és mindenütt akadálymentes kapcsolatokkal bíró - városi vasút az adekvát közlekedési eszköz. Ezt a lehetőséget a helyiek ki is használják: munka előtt és munka után a villamosok és vasutak télen vállukon sífutólécet, nyáron a hegyi futáshoz szükséges váltóruhát, valamint az edzés után a hegytetőn, esetleg valamelyik tó mellett elmaradhatatlan, a szükséges, a helyszínen csak begyújtandó parázzsal előre felszerelt, bepácolt húst, lazacot viszik magukkal. A születéskor várható élettartam érdekes módon valószínűleg itt a legmagasabb a világon.

 

 

A gyerek elfoglalt volt, várnom kellett rá. Mivel a ház – természetesen a higiéniai okokból zártságot igénylő helyek kivételével - teljesen átjárható, sétára indultam. Az építészeti képlet az átjárhatóságból következő átláthatóság. A közösségi helyek többszintes elosztótérre szervezettek. Erre a térre bárki által használható éttermek (ezekben pénzzel gyakorlatilag senki nem fizet, az orvosok az alkalmazotti kártyájukat, a „bentlakók” a betegazonosító kártyájukat, a látogatók a bankkártyájukat használják), kiscsoportos rendezvénytermek, társalgók és gyerekjátszók nyílnak, valamint a hosszabb időt itt tölteni kényszerülők számára kápolna is. A térben mindenki a maga természetességével közlekedik: van aki görkorcsolyával vagy rollerrel (az orvosok is), van aki ráér, ezért andalog, vannak mozgásukban korlátozottak, tolószékesek és persze – mégiscsak kórházról lévén szó – vannak akit éppen tolóágyon továbbítanak. A többszintes közösségi térre – a helyileg szükséges funkcionális összeköttetésekkel - merőlegesen szervezettek a racionális diagnosztikai és terápiás tömegek, a hotelszárnyak. (Fiam unszolására később egy másik oslói kórházba is eljutottam, a képlet, az építészi gondolat ugyanaz.)

 

 

Mivel a várakozás elhúzódott, beültem egy kicsit a kórház könyvtárába (!). Olvasgattam ezt-azt, majd eszembe jutott, hogy utánanézek annak, hogy mi történik mindeközben otthon. A nyilvános hálózaton néhány hírportált átfutva az epiteszforum.hu címoldalán éppen „Az elhagyott kórház” című tudósítást találtam a kertvárosias Pestújhely szívében másfél évtizede üresen álló, Tomay Tamás és Varga Levente tervei alapján 1985-ben épült kórház, az egykori szovjet Pestújhelyi Kórház sebészeti épülete állapotáról. „Az épület alig nyolc évig üzemelt, 1993-ban berendezéseit leszerelték, és azóta üresen áll.” (A cikkhez mellékelt fotók némelyikéről a galériaszintes, közösségi elosztótér és a szigorúan szervezett rendelőszárny is beugrik.) A hírek a Tomay Tamás vezette mesteriskolás csapatnak a győri Agóra PÓLUS interaktív kiállítási központ terveire készült pályázatáról is szóltak („... a koncepció karakteres, építészeti, megoldása következetes, nagyvonalú, magas színvonalú... . Építészeti értékei miatt a Bíráló Bizottság a pályaművet megvételben részesíti.”). És akkor eszembe jutottak a Varga Levente és Csikós Zoltán által tervezett Sportkórház körüli bonyodalmak, és a saját építésztervezői múltamban nagyon minimális számú itthoni egészségügyi létesítmény.

 

 

Egy, a rendszerváltás után tervezett, de az építtető visszalépése miatt már soha meg nem valósuló terápiás központ, valamint egy barátom számára éppen most tervezés alatt álló kis orvosi rendelőn kívül csak egy ilyen volt. A nyolcvanas évek végén, az Iparterv dolgozójaként, a velem egyidős és ugyanazon az irodán dolgozó Wagner Péterrel együtt „beszállítódtunk” Rimely Károly mellé, aki akkor az éppen „Honvédkórháznak”, ma „Állami Egészségügyi Központnak” hívott hatalmas Róbert Károly körúti épületegyüttes vezető tervezője volt. (Károly azóta is több egészségügyi létesítményt tervezett, és nyert nem egy ilyen pályázatot.) Mi – a szükséges katonai-egészségügyi egyeztetéseken való részvétel mellett – elsősorban a diagnosztikai épület tervein dolgoztunk. A Honvédkórház évtizedekig tartott – és még ma sem teljesen lezárult – kálváriáját valószínűleg mindenki ismeri. Számunkra meg 1986 őszén jött az akkor éppen Gyermekszínháznak, később Arany János Színháznak, ma Új Színháznak nevezett, eredetileg Lajta Béla által tervezett Parisiana mulató rekonstrukciója, ami annyi feladattal járt, hogy otthagytuk szegény Rimely Karcsit (fia ma teljesen véletlenül irodánkban dolgozik) és a Honvédkórházat mint feladatot is.

 

 

A Magyar Építőművészet ezévi első számában a nemrég átadott új oslói operaház kapcsán így fogalmaztam: „Az építész munkája akkor jó, ha a végeredmény minden léptékében természetes: a nagy szövet, a település szimbiózisban van földrajzi környezetével, az épületegyüttesek, az általuk alkotott külső és belső terek élhetők; az építészeti és szerkezeti részletek tükrözik az évezredek tapasztalatait és az evolúcióból következő átgondoltságot, ugyanakkor keletkezésük idején korszerűek és céljaikban hosszú távon is azok. Norvégia a föld egyik legtermészetesebb állapotában fennmaradt vidéke. A „keskeny ország” szárazföldjét átszövő fjordok révén szinte minden része tenger közeli, a kemény időjárás és a nagy szilárdságú kőanyag alkotta, erős szintkülönbségű domborzat miatt területe kevéssé beépített és ritkán lakott. A földrajzi helyzet, az éghajlat és – ebből is fakadóan – a nagyhatalmi érdeklődés hiánya a világ egyik legdemokratikusabban működő társadalmát hozta létre. Ehhez találták meg a 20. század második felében a tengerek alól gazdaságosan kitermelhető olajat, melynek haszna, illetve a szociális hálózatok és infrastrukturális fejlesztések az ország minden polgárát egyenletesen gazdagítja. Amikor az igényes, tájékozott és fizetőképes építtető, a működő közigazgatási környezet és a gondolkodó, tehetséges építész egymásra talál, remekmű jöhet létre. Az új oslói opera esetében az építtető maga a jómódú és működő norvég társadalom volt.”

 

 

Az itthoni tervezőknek nincs szükségük az én védelmemre, de az említett magyar egészségügyi épületek, a hozzájuk kapcsolódó történetek esetében legkevésbé a tervező építész tehetsége determinált.

szöveg és fotó: Kőnig Tamás építész