Elhallgatott epizódok a magyar építészek 20. századi történetéből (3.)

"Látod, a történelem folyamán ennek az országnak az egyik fele felváltva, fegyveresen kíséri a másikat!" - idézte az igazolóbizottsági meghallgatáson Ivánka András Wanner János kollégáját, utalva arra a jellegzetes, 20. századi tapasztalatra, hogy megszállók és diktatúrák jöttek-mentek az országban, és nyomukban az aktuális kegyeltek próbáltak érvényesülést szerezni maguknak, rendszerint az aktuálisan kiszorítottak kárára. A Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetségének felidézése részletgazdagabbá teheti erről a furcsa játszmáról szerzett ismereteinket.

A Nemzeti Szövetség

1944-1945-ig több ezer formális és informális szakmai-, egyházi- és társadalmi szervezet, tömörülés, egyesület működött Magyarországon. A hasonlóképpen jelentős számban jelen lévő építész- és mérnökszervezetek – a névtelen kis asztaltársaságoktól a kamaráig – a műszaki értelmiség társadalomba való beágyazottságának, a közéleti diskurzusoknak, a szakmai vonatkozású kérdések megvitatásának fórumai voltak, részben szemléleti vagy konkrét politikai orientációjuk, részben személyes kapcsolatrendszerük mentén formálódva. Döntő szerepet játszottak nem csak a szakmai és a társadalmi nyilvánosság, a gazdasági, kormányzati hatalomgyakorlók közötti gördülékeny viszony fenntartásában, hanem előrelendítették a szakmán belüli viták hatékonyságát is. Szemléletesen tanúskodnak erről például a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyének máig izgalmas és tartalmas lapszámai. A mai építész köztudat számára bizonyára a bauhausos CIRPAC (CIAM) csoport a legismertebb ilyen intézmény, de a Mérnöki Kamara vagy a Mérnök- és Építész Egylet emléke sem merült teljesen feledésbe, emellett a Kisrablók, Nagyrablók, Pandúrok elnevezésű asztaltársaságokat is szokás emlegetni a két háború közötti építészeti közélet kapcsán.

A Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége emlékét ugyanakkor mintha a teljes amnézia emésztette volna fel, noha a szervezet utolsó, 1944. márciusi közgyűlési jegyzőkönyvének tanulsága szerint 2 619 tagot számlált, a tagság 18 százaléka (471 fő) volt építész, közöttük a korszak vezető személyiségei. Az 1945-ös igazolóbizottsági jegyzőkönyvekben a leggyakrabban hangoztatott vádként szerepelt, hogy az illető tagja, netán vezetőségi tagja volt a Nemzeti Szövetségnek. A számonkérésre kötelezett építészek (mérnökök) közül a kitöltendő kérdőíven sokan nem is merték bevállalni a Nemzeti Szövetséghez való tartozásukat még annak ellenére sem, hogy tagságukról, vállalt tisztségükről írásos bizonyíték állt rendelkezésre, hiszen a taglisták 1941-től, éves frissítéssel, nyomtatásban is megjelentek. (Az Évkönyvek az Országos Széchenyi Könyvtárban ma is bárki számára hozzáférhetők.)

Az óvatosság természetesen nem volt alaptalan. Már 1945 tavaszán, a fegyverszüneti egyezség keretében, a győztes hatalmak a Horthy-rendszerhez kötődő egyesületek, szervezetek azonnali feloszlatását követelték; ezeket a nagyvonalúan, differenciálás nélkül fasisztának minősített intézményeket több lépcsőben, különféle rendeletekkel, mintegy másfél év alatt teljesen felszámolták.¹ A szovjet hátszéllel, közvetlen befolyással működő és folyamatosan erősödő hatalmi erőknek elemi érdeke volt véget vetni a régi kapcsolati rendszereknek és mindenfajta fenntartási, újraélesztési kísérletre súlyos megtorlással válaszoltak.

Az igazolóbizottsági jegyzőkönyvi iratokhoz képest csak 40-50 évvel később, nyolcvanas, kilencvenes években készült történeti életút-interjúk során kerültek egyáltalán szóba ezeknek a szerveződéseknek a konkrét momentumai, noha ekkor sem a nyilvánosság előtt. És ekkorra már a sok évtizedes hallgatás, a kognitív disszonancia annyira rátelepedett az emlékezetre, hogy az események aktív résztvevői is csak nyomokban voltak hajlandók a felidézésére.

Ugyanakkor a Nemzeti Szövetség létrejöttének és működésének ismerete a 20. századi magyar mérnöki és építészeti teljesítmény történetében kulcsfontosságú. Elemző feltárása² lényegében visszavezet a 19. század közepéig fennálló céhrendszer önszabályozó mechanizmusának, értékrendjének megértéséhez, de magába foglalja a műszaki értelmiség Trianon után kiélesedő és veszélyes polarizálódását a gazdasági és politikai hatalmi bázisok között, és ugyancsak fölvillantja az 1945 után kezdődő korszak baljóslatú fordulatainak rejtett motívumait, ezen belül – mutatis mutandis – az 1951-ben megalapított Magyar Építőművészek Szövetségének organizmusát. Így fedezhetők fel azok a vékony összekötő szálak, amelyek a magyar történelem tragikusan szétszaggatott fejezeteit bizarr folytonosságban képesek egymáshoz fűzni.

A Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége (MMésÉNSz) mint szakmai érdekvédelmi szervezet, formálisan is deklarált „nemzetvédő” küldetéssel alakult meg 1919. október 1-én, határozott célokkal, közéleti és elvi állásfoglalásokkal. Dalmady Ödön első elnöki beszámolója szerint még a román megszállás alatt, földalatti mozgalom keretében merült fel az alapítás ötlete a Magyar Mérnök és Építész Egylet „purifikációjának” szükségességével összefüggésben. Az alapítók között találjuk Zielinszky Szilárdot, a vasbetonszerkezetek magyarországi atyját, Kertész K. Róbertet – Klebelsberg Kuno leendő államtitkárát –, Wälder Gyulát, Árkay Aladárt, Kotsis Ivánt, Lechner Jenőt, Medgyaszay Istvánt, Münnich Aladárt; összesen mintegy 115 építészt (a 655 tagból). A Nemzeti Szövetség alapvetően keresztény-nemzeti alapeszményekre hivatkozott, a stabil társadalom, kormány és parlamentáris rend mellett foglalt állást, egyidejűleg hangsúlyozva a munkásmozgalmak, a szociáldemokrácia, valamint a zsidóság térnyerésének társadalmi veszélyességét.

Szakvéleményezési és részvételi jogot követelt az általuk képviselt mérnökség számára a döntéshozatali folyamatokban, az Országgyűlésben, a Fővárosi Közmunkatanácsban, a Balatoni Intézőbizottságban és általában minden fontos kormányzati fórumon. „A magyar mérnöki kar a közéletben vezető szerep betöltésére van hivatva. Szükség lesz rájuk a politikában” – ígérte Friedrich István rövid miniszterelnöksége alatt, 1919 őszén, amikor az újonnan alakult szervezet vezetői felkeresték. A versenytárgyalási, pályázati rendszer során – a megbízhatóság garanciájaként – a szövetségi tagságnak mindenképpen előnyös pozíciót szántak, ugyanakkor a Tanácsköztársaságban „kompromittált” személyekkel szemben határozott fenntartásokat fogalmaztak meg. A tagság e tekintetben különösen szívén viselte az ifjúság jövőjét, amelyre nézve a korszakot jellemző általános forradalmi hevület okán, leginkább veszély leselkedett. Éppen ezért hozták létre 1920 februárjában –„a fiatal lelkek megmentésére” – műegyetemi hallgatókból és végzett mérnökökből a Szövetség társintézményeként a Hungária Magyar Technikusok Egyesületét. A „bajtársiasság” jegyében sportszakosztályokat alakítottak és intenzív kampányt folytattak a mérnökképzés megújításáért. Kotsis Iván professzor impozáns épülettervet is készített az építészkar számára, amelyet az Egyesület TECHNIKUS³ című lapjában közzé is tettek. A trianoni békeszerződést követően – amelyre a területi integritás megőrzése mellett szóló, műszaki-gazdasági érvekkel alátámasztott demonstratív anyagot állítottak össze – a fiatalok mozgósítása különösképpen aktuálissá vált: „A magyar ifjúság fölemelte kérő szavát az égre, szép szóval mondta a szomszédnak: ne vedd el, de ma már más a hangunk, ma itt a veszély, ma harcra készen mondjuk: nem! nem! soha!”⁴ 

A Nemzeti Szövetség küldetését tekintve végtére is a céhes hagyomány sajátos, 20. századi újjáélesztéseképpen jött létre: a szabad vállalkozások korában a nemzeti-keresztény elkötelezettségű szakmai teljesítményt kívánta megerősíteni, nem mellesleg a konkurencia háttérbe szorításával. Trianont követően a szervezet a hazafias mozgalmak sorába csatlakozott, és az új „nemzetmentési” feladatköréban találta meg a „purifikált” mérnöki kar presztízsnövekedésének perspektíváját. „A lányos házak legkedvesebb vendége ma a nagyreményű technikus, a mérnök… Az ifjú gárda, a technikus karhatalom ma a jogrend legbiztosabb támasza.”⁵ 

A liberalizált gazdasági kontextusban sokáig csak az 1867-es⁶ alapítású Magyar Mérnök és Építész Egylet volt a magyar mérnökség első hivatásvédelmi szervezete, majd – hosszas előkészítés után, a Nemzeti Szövetség aktív közbenjárásával - 1923-ban állították fel a Mérnöki Kamarát (Budapesti Mérnöki Kamara néven)⁷. Míg az Egylet egyfajta intenzív és nyitott szakmai és kapcsolatépítő fórumként működött, a Kamarának – hivatása szerint – „tisztán” hivatali szerepet szántak, amely a szakképzettséggel, gyakorlattal, tervpályázattal, díjazással, stb. kapcsolatos törvények és jogszabályok betartása felett őrködött. Az építészek, mérnökök általános szakmai képviseletét formálisan tehát ezek a szervezetek látták el. Az országos hatókörű intézményekkel ugyanakkor intenzív kapcsolatot ápolt néhány kisebb létszámú, ám befolyásos kapcsolatokkal rendelkező lojális csoport, egyesület, mint – többek között – a „kezdeményező mérnökség” képviseletére szerveződött Mérnökpolitikai Társaság, vagy az ifjúság „megmentésére” hivatott, már említett Hungária MTE, az informális kisrabló(so)k, nagyrablók vagy pandúrok nevű társaságok.

A MMésÉNSz vezetősége gondosan ügyelt az intézmény horizontális és vertikális kapcsolatrendszerének ápolására: egyfelől tagjainak érvényesülést szerezni a közfeladatok körüli munkákban, másfelől a vele együttműködő társintézményekben lehetőleg vezető szerephez jutni. Közgyűléseiken magas rangú kormányzati szereplők is megjelentek vagy képviseltették magukat, így az ipari, kereskedelmi, pénzügyi tárca vezetője, a főpolgármester, a Műegyetem dékánja, és olyan – a Nemzeti Szövetséghez hasonló orientációjú – társaságok, mint a Mérnökpolitikai Társaság, a Honszeretet Társadalmi Egyesület, az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga, a Városi Mérnökök Szövetsége, a Baross Szövetség, vagy éppen az orvosok, ügyvédek nemzeti szövetségei.

A második világháború közeledtével ennek a kapcsolati hálónak mind nagyobb lett a jelentősége, hiszen a politikai elkötelezettséget vállaló szervezetek – miként a Nemzeti Szövetség is – automatikus befolyást gyakoroltak az elvileg független intézményekre, például a Kamarára is. Ennek az összefonódásnak egyik reprezentánsa volt Padányi-Gulyás Jenő⁸, aki kimagasló építészeti tevékenysége mellett a negyvenes években egyszerre volt szélsőjobboldali országgyűlési képviselő, az Egylet építész szakosztály vezetője, a Budapesti Mérnöki Kamara vezetője, a kisrablós asztaltársaság és a Nemzeti Szövetség elnöki bizottsági tagja, valamint a Nemzeti Szövetséghez köthető Építészet című folyóirat szerkesztője.

A Nemzeti Szövetség kezdeti harcos szelleme a társadalmi-, gazdasági-, kulturális konszolidációval párhuzamosan jelentősen megcsappant, ugyanakkor nem mondható, hogy a két háború közötti időszakot a gazdasági vagy a kulturális monotónia jellemezte volna. Ebben az időszakban bontakozott ki a mérnöki-építészi szakma radikális és látványos modernizációja, és mindez páratlanul gazdag, egyidejű változatosságban. Egyszerre voltak napirenden közhasznú és hadiipari építkezések, luxusvillák és szociális indíttatású lakások, sportlétesítmények és közterületek, hidak, mérnöki szerkezetek, ipari csarnokok építése, ahol párhuzamosan volt jelen a népi ihletettségű vagy történeti formavilág, az olasz fasizmus novecento-ja, a római iskola hatása, de fokozatosan és általánosan a bauhausiánus, modernista szemlélet is tért hódított.

Érdekes módon ez a relatíve békés megosztottság jellemezte az építészeti praxis piacát is. A tervezési feladatokhoz jutás mind a recesszió, mind a háborús konjunktúra idején egy sajátos szociokulturális elosztás mentén zajlott. Miután a szabadpiaci befektetői kör jelentős hányada közismerten zsidó származású volt, az általuk kiadott megbízások is jellemzően saját ismeretségi-rokoni hálózataik számára teremtettek munkalehetőséget. A keresztény⁹ építészek csoportja erről a területről kiszorulván, feljogosítva érezte magát arra, hogy a jelentős közületi épületek tervezési megbízását megszerezze, illetve nagy közintézményekben, állami érdekeltségű vállalatoknál, hivatalokban pozíciókat foglaljon el.¹⁰ Ennek realizálása azonban nem kevés szervezési háttérmunkát, kapcsolati befektetést igényelt a részükről. A Mérnöki Kamara, amely hivatalból felügyelte a tervpályázati rendszer törvényességét, elvben ugyanannyi lehetőséget adott a tagságának mintegy harmadát kitevő zsidó építésznek a pályázatokon való sikeres szerepléshez. „A megosztott építtetői rendszerben a keresztény építészek saját – biztosított – piacot akartak teremteni, és azt a zsidó építészektől meg is akarták védeni. Fontosnak látszik leszögezni: itt nem antiszemitizmusról, hanem gazdasági háborúról van szó!”¹¹ A megoldást az jelentette számukra, hogy a tervpályázatok kamarai zsűritagjait saját köreikből - konkrétan a Nemzeti Szövetségen keresztül - delegálhatták, amely voltaképpen egy informálisan összejátszó társaságként „üzemelt” – már amennyire a tények és beszámolók alapján ezt megállapítani engedik. „A Nemzeti Szövetség, a Kamara, az Egylet – érdekképviseletek voltak, és az ezek által nyújtott összeköttetésekre szükség volt, különösen a középítkezések szempontjából”(ifj. Kismarty-Lechner Jenő)¹².

„A Nemzeti Szövetség gerincét az úgynevezett kisrablósok alkották”¹³, akik kifejezetten szorgalmazták a tervpályázatok kiírását, miközben – „ma én bírállak téged, holnap te bírálsz engem”¹⁴ alapon – előre egyeztették az általuk kijelölt zsűritaggal a potenciális nyerteseket. A nagyrablók, a jól ismert egyetemi professzorok társasága a kisrablókkal szemben a direkt megbízásokban volt érdekelt. A Fővárosnál – a Közmunkatanácsnál – alkalmazott, Pandúroknak becézett építészek pedig sok esetben hivatalból kerülhettek a nagyobb léptékű feladatok közelébe. A Nemzeti Szövetségnek ez a delegálási előjoga egyben az aktuális politikai kurzus érdekeit is szolgálta, hiszen így megbízhatósági alapon előszelektált partnerekkel kerülhetett munkakapcsolatba. A nevezett asztaltársaságok tagjai sorába azonban csak kiemelkedő szakmai teljesítménnyel lehetett bekerülni, így az építészeti tervezés, a megvalósult épületek színvonala minden korruptív vonása ellenére általánosan és közismerten kiemelkedő volt.

A Nemzeti Szövetség története a negyvenes évekre, az egyre komolyabb zsidótörvények megjelenésével kezd dicstelenné válni. „Először egy ilyen nemzeti fellángolásként hatott, lassanként az egyre szoruló demokratikus közéletnek egy fegyvere lett. Akkor léptünk ki onnan néhányan. Payr Egon is, én is.” (Ivánka András)¹⁵ Az 1939-ben bevezetett új alapszabály 5.§-a szerint „a Szövetség tagja csakis olyan magyar állampolgár lehet, akinek apai és anyai felmenői között két nemzedéken át vagy legalább 1848 óta nem volt zsidó, és felesége ugyanezeknek a kívánalmaknak megfelel.” 1941-es kiadványuk teljes tagnévsorral, pontosabban „ideiglenes” (tehát még nem ellenőrzött) tagnévsorral jelenik meg, amely egyfelől erődemonstráció, másfelől bizonyítéka annak, hogy a vezetőség komolyan veszi alapszabálya betartását. „A gyűlölködés nem a mi kenyerünk, de el kell választani a konkolyt a tiszta búzától..” „23 évvel ezelőtt a Szövetséget lelkes magyarok azért alapították, hogy gátat emeljenek a kommunizmus mindent elárasztó szennyes hulláma ellen, első lépésben. Hadat kell üzenni a destrukciónak, eltávolítani mindazokat, akik sem faji, sem világnézeti alapon nem voltak kívánatosak arra, hogy szerephez jussanak a közéletben.”¹⁶

A márciusi német megszállás után a Nemzeti Szövetség „megörökli” az elsősorban zsidó építészeket tömörítő Magánmérnökök Országos Szövetségének Andrássy úti székházát, amelyről a Nemzeti Szövetség saját hivatalos lapja, a Műszaki Világ 1944. júniusi száma ad hírt. A dorgáló hangvételű cikk arra figyelmezteti a „keresztény” építészeket, hogy ne csak saját érdekeiket tekintsék, hanem – a közérdek miatt – lelkiismereti kérdés legyen számukra a tagtoborzás, az egyesülés, a vállvetve folytatott harc.

A történet súlyosságát nehéz az utókor számára pontosan lemérni. A kevés visszaemlékezőtől évtizedek múltán már nemigen lehetett elvárni, hogy elfogulatlanul reális képet adjon az egykori ellehetetlenült történelmi helyzetről. „Be kellett lépni, hogy munkához jusson az ember”– vallotta Szendrői Jenő még 1990-ben¹⁷ is, a vele készült életútinterjúban, erősítve azt az építész önképet, miszerint a szakmai teljesítmény – legyen az művészi vagy mérnöki – minden mellékes szempontot felülír. Szendrői 1995-ben, egy másik életútinterjúban a Nemzeti Szövetségről szólva fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az építészeket egyfajta „tárgyilagosság” jellemezte a politikai kérdésekkel kapcsolatban. „Az építészek számára, ha nyersen nézzük a dolgokat, ezek mögött mindig anyagi vonzatok jelentkeznek. És ahogy mondtam, konjunktúra volt, úgyhogy nem volt különösebb harc a munkáért, mint esetleg más területeken jelentkezett. De fölfogásban sem volt. Az én évfolyamomban a zsidó származású építészek nagy számban voltak, munkát is kaptak.”

Az 1945-ös igazolóbizottsági kihallgatások jegyzőkönyveiben szereplő tanúvallomásokból ugyanakkor egyértelműnek tűnik, hogy az esetek többségében azok az építészek, akik a Nemzeti Szövetségben, hasonló fórumokon, társaságokban exponálták magukat, a hétköznapi életben sokszor aktív szerepet vállaltak üldözött vagy kirekesztett kollégáik fedezésében, családjuk megsegítésében. „Professzoromnak, Kotsis Ivánnak sajnos nem elég közismert az a cselekedete, hogy amikor a zsidótörvényeket '44 őszén már igen szigorúan hozták, kiírta a hirdetőtáblára – én akkor már nem voltam az egyetemen természetesen – azt írta tehát - «A zsidó származású hallgatókat a lakásomon szigorlatoztatom!» - Hát kevés ember csinálta ezt meg felelős állásban.”¹⁸ A jó kapcsolati pozíciókat ápoló építészek, akiknek pályázat vagy közvetlen megbízás révén lehetősége adódott honvédelmi, hadiipari megbízásokat, laktanyák, ipari csarnokok, óvóhelyek tervezési megbízását elnyerni, az irodájukban alkalmazott társaik számára egészen e nyilas időkig mentességet tudtak szerezni a munkaszolgálati kötelezettség alól. Ismertek azok a történetek is, amikor keresztény építészek nevüket adták kölcsön engedélyezési tervekhez bajba jutott társaiknak, akiknek idővel minimálisra zsugorodott a mozgásterük. A kocka fordultával, az igazolások során a megmentettek egy része pozitív tanúvallomással fejezte ki háláját a segítségért, míg mások indulatból vagy féltékenységből igaztalan támadásba lendültek.

Vámos Dominika

1: Az 529/1945. M. E. rendelet (1945. febr.-márc.) 6. §-a alapján feloszlatott pártok, egyesületek, társaságok: Birodalmi Németek Egyesülete, Egészségpolitikai Társaság Egyesület, Fehérház Bajtársi Egyesület, Fogtechnikusok Nemzeti Szövetsége, Fővárosi Alkalmazottak Nemzeti Szövetsége, Hungária Magyar Technikusok Egyesülete, Közszolgálati Alkalmazottak Nemzeti Szövetsége, Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete, Magyar Gyógyszerészek Nemzeti Szövetsége, Magyar Jogmívesek Társasága, Magyar Nemzetpolitikai Társaság, Magyar Nemzeti Szövetség, Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége, Magyar Műegyetemi Lövész Egylet, Magyar Őskeresztény Malmosok Szövetsége, Magyar Turista Egylet, Magyarországi Németek Szövetsége, Magyarországi Németek Közművelődési Egyesülete, Magyarországi Turán Szövetség, Nemzeti Kaszinó, Országos Frontharcos Szövetség (Magyar Tűzharcos Szövetség), Országos Magyar Szentkorona Szövetség, Székely Hadosztály, Balatonföldvári Hungária Kaszinó, Állatkereskedők Országos Egyesület, Lövészegyesületek, Országos Kaszinó, Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. (forrás: 1947. évi XXII. törvény az országgyűlési választásokról)

A Mérnöki Kamara működését az iparügyi miniszter 51.612/I./2 sz. rendeletével 1945. április 24-én szüntették meg.

2: ld. Petróczy Gábor: Gondolatok az építészeti tervezés és a politikai rendszer összefüggéseiről, I-II. rész. Építésügyi Szemle 2002/5-6. sz.

3: A lap 1924-től TECHNIKA címen jelent meg

4: TECHNIKUS. A magyar technikusok lapja. 1920/3. sz.

5: MMéTNSz közgyűlési jegyzőkönyv, 1921.

6: 1867-től M. Mérnök Egylet, 1871-től M. Mérnök és Építész Egylet néven

7: A Mérnöki Kamara első elnöke Zielinski Szilárd volt.

8: Padányi-Gulyás 1944-ben a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének is tagja. Legismertebb ipari építészeti munkája a Hunnia Filmgyár (1930) és a Menyhárd Istvánnal együtt tervezett Kelenföldi buszpályaudvar (1942). 1945-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1958-ban megalapította a máig is működő Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetségét.

9: 1945-ig minden hivatalos nyilvántartás regisztrálta a felekezeti hovatartozást. 

10: Petróczy Gábor: Gondolatok az építészeti tervezés és a politikai rendszer összefüggéseiről, II. rész. Építésügyi Szemle 2002/6. sz. 166.o.

11:  Petróczy uo.

12: IB jegyzőkönyv

13: forrás: Hermány Géza interjú, Petróczy Gábor gyűjt. Tabéry Iván IB-i vallomása szerint a kisrablós asztaltársaság mint érdekszövetség, Halászy Jenő, Simkovits Lajos, Rimanóczy Gyula, Váradi Szabó Lajos részvételével alakult az egri líceum pályázat miatt, 1933-ban. 

14: Virágh Pál életútinterjú, 42. old. Oral History Archívum 47. (Szabóné Dér Ilona, 1986-87)

15: Ivánka András-interjú. (OSZK Történeti Interjúk tára. Petróczy Gábor, 1995)

16: 1942. március 12-i közgyűlés, Eőri Fintor Zoltán főtitkári jelentése

17: Szendrői Jenő-interjú. (Petróczy Gábor gyűjt., 1990) 

18: Szendrői Jenő-interú. (OSZK Történeti Interjúk tára. Madzin Attila, 1995)