Elhunyt Turányi Gábor
Reggel kaptuk a szomorú hírt, hogy Turányi Gábor csütörtökön, pár nappal 72. születésnapja előtt elhunyt.
"Kedves Kollégák!
A közösségi médián keresztül többek közületek bizonyára értesültek már a hírről, hogy édesapánk, Turányi Gábor néhány nappal 72. születésnapja előtt, tegnap, 2020. március 26-án, súlyos agyvérzés következtében váratlanul és gyorsan elhunyt.
Lelkileg felkészülten, békességben távozott közülünk.
Néhány nappal halála előtt ezt a mondatot hagyta örökül nekünk: »Legyetek derűsek!«
Turányi Bence és a Turányi Család"
„Folyamata van az égnek, és folyamata van a viselkedésnek. A változásban egyensúly születik a nappal és az éjszaka egymásra következése révén, az évszakok és a bölcs ember révén, utóbbinak minden elköteleződésével és tétovázásával, mégpedig egyetlen folyamatként. "
Kínai szerszámosláda. François Jullien és Roman Herzog beszélgetése.
Elsőként a hatalmas döbbenet, aztán hullámokban a szomorúság ért utol.
Aztán a feladat, hogy a lesújtó hírt megosszuk az építészek tág közösségével, hiszen Gábor halála sokakat érint közelről: a családon túl barátokat, kollégákat és tanítványokat. Mert Turányi Gábor meghatározó egyénisége az építészek közösségnek: nemcsak arról van szó, hogy épületei kimagasló pontjai a magyar építészet elmúlt félévszázadának, de közéleti munkájával, egyetemi jelenlétével, a BME-n, a MOME-n, a SZIE Ybl Miklós Karán és a Mesteriskolán megfogalmazott gondolataival, opponenciáival és más írásaival vitathatatlanul igazodási pont építészgenerációk számára. Halála váratlan és nehezen hihető, mert – ahogyan egy barát fogalmazott – Gábor sokszor volt már a halál közelében, de mindig eltáncolt tőle. Talán ezért is olyan nehezen feldolgozható most ez a halálhír.
Turányi Gábor 1948-ban született Kadarkúton, de gyerekkorát Balatonszéplakon töltötte, ahova a családot kitelepítették. A kis Bauhaus nyaralóról, annak vékonyka falairól, a tájról, az akkor még csendes és szép faluról sokszor emlékezett meg, ha arról kérdezték hogyan vagy miért is lett építész. A kicsi ház a 2012-es akadémiai székfoglalójának is kiinduló képe. Egy, a látványok poézise iránt különösen érzékeny alkotó testközeli, elementáris és mély élménye arról, amit a természeti környezetbe harmonikusan illesztett építészet adhat. Gyerekkorában alakult ki az érzékenysége a művészetek iránt is. „Az inspirációt más területekről az irodalom, a képzőművészet és a film területéről kaptam, ezeket most is használom." – mondja a róla készült portréfilmben 2019-ben.[i]
Az építészetre való rátalálása a család döntésének is köszönhető: nem a helyi gimnáziumba, hanem a pécsi rokonsághoz beköltözve a pécsi építőipari technikumba járt középiskolába. A festészet és általában a művészetek iránti érzékenysége és a képzés során szerzett sikerei már egyértelműen az építészet felé való továbbtanulás irányába vitték, először a budapesti Ybl Miklós Főiskolára került, majd 1975-ben a BME Építészkarán szerezte meg diplomáját.
A diplomát követően egyszerre indult meg építészeti tervezői munkássága és oktatási tevékenysége. Utóbbiról így vallott: „Sose szerettem iskolába járni és nagyon szeretek tanítani. A diploma óta megszakítás nélkül: először a Műegyetemen, aztán nagyon gyorsan az akkori Iparművészeti Főiskolán, ma MOME-n. (...) Énnekem nagyon nagy szükségem volt arra, hogy a napi munka mellett minden nap kénytelen legyek megfogalmazni a gondolataimat a diákok felé. (...) A tanárság és a praxis nem is párhuzamosan futott egymás mellett, hanem nagyon szorosan összenőtt. Egyiket nem tudtam elképzelni a másik nélkül"
Az élettörténetet az iskolákon keresztül nézve Turányi korrektorként 1975–1985 között vett részt a BME Középülettervezési Tanszékének munkájában, majd 1989-től került át az Iparművészeti Főiskolára adjunktusnak, egy olyan helyre, ahova hallgatóként vágyott. Az „Ipar" aztán átalakult, Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmé vált, Gábor az építészképzés egyik meghatározó egyéniségeként, már docensként, 2002 és 2004 között az Építész Tanszék vezetője lett, 2006-tól egyetemi professzori címet kapott, 2009-től a Doktori Iskola Építőművész DLA képzését vezette. Az elmúlt években a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának tanára volt. Építészgenerációk számára vált mesterré.
Igen, a mester szót használom vele kapcsolatban, mert akik tanítványai voltak, gyakran fogalmaznak így, megemlítve, hogy „szakmai apaként", példaképként, meghatározó beszélgetőtársként tekintenek rá. Megszólalásaikból kitűnik, hogy a mester–tanítvány viszony is milyen sokat változott az elmúlt évtizedekben: az alá-fölé rendelt örökölt helyzetből közös gondolkodássá, játékká, párbeszéddé alakult át az elmúlt évtizedekben, legalább is Turányi esetében biztosan. De az indulásakor ez még máshogyan volt: a hetvenes években az építész szakmát még olyan mesterek határozták meg mint amilyen Jánossy György, Zalavári Lajos vagy Jurcsik Károly. Utóbbi, első főnöke, mestere a Lakótervben. Az első biztatást tőlük kapta, bár az első nyolc évben Jurcsik mellett csak „inasoskodhatott", önálló tervezési feladatot nem kapott, hanem a műteremben folyó munkákban, többnyire előregyártott lakótelepek és más épületek tervezésében működött közre. „Ez a korszak inkább a kötöttségekről szólt" – foglalta össze Turányi ezt az időszakot.
A kitörési lehetőség számára a nyolcvanasas években adódott, már az ÁÉTI-ben, ahova 1979-ben Rimanóczy Jenő hívta meg egy egészen különleges tehetségű csapatba dolgozni: Cságoly Ferenc, Varga Levente, Csikós Zoltán, Sugár Péter, U. Nagy Gábor és Tomay Tamás akkor fiatal építészek voltak a műteremben. Első önálló megbízását is ott kapta: nagyon rövid határidővel kellett tervezni üdülőkomplexumot Badacsonytomajra: a Balaton, a táj és a vízpart közelsége a gyerekkori emlékek okán hatalmas lendületet adott munkájának. Az elkészült üdülő nagy feltűnést keltett a szakmában, hatalmas siker volt, olyannyira, hogy ezért az első munkájáért 36 éves korában rögtön Ybl-díjat kapott 1984-ben.
Turányi életművében nehéz kiemelni a legjelentősebb alkotásokat, hiszen a kilencvenes évek közepétől készült tervei és épületei mind figyelemre méltóak. A Visegrádi Erdei Iskola épületénél – amit Földes Lászlóval és Göde Andrással tervezett 1994-ben, és amiért Pro Architectura díjat kapott – nemrég jártam egy iskolaépítészeti kutatás előkészítéseként. Az évekig üresen álló, most egy alapítvány által így-úgy belakott, sajnálatos módon nem karbantartott épület még ebben a mai formájában is lenyűgöző. Átmenti terei, a táj és az épület között kialakuló kapcsolatok, teresedések, az iskola gazdag téri világa és persze a helyi kő használata ma is átütő erejű.
Ebben az időszakban több pályázaton is sikerrel indult el: az Expo´96 Magyar Pavilonjára kiírt pályázatot ikonikus erejű tervével nyerte meg. Az építési gödröt már ásták, amikor a munka megállt. A Herendi Porcelángyár nyertes pályaműve azonban megépült, a pályázatot az akkoriban alakult Turányi és Simon Építész Iroda készítette már. Ez az épület szintén országos siker lett. Számomra meghatározó személyes emlék is: Turányi Gáborral az épületről az OCTOGON számára írt kritikám alkalmával beszélgettem először hosszan. Akkoriban a toronyépület, egy régi égetőkemence formakincsének átemelése tűnt az épület legfontosabb, kifejezetten poétikus (már-már szakrális) hatású építészeti eredménynek, amire biztosan vonatkozik Turányi következő gondolata: „Ha hisznek az emberben, az ugyanúgy szárnyakat ad, és ettől megtudja haladni saját magát: mert én azért a legjobb munkáimnál úgy gondolom, hogy azok sokkal többek, mint amit én tudok."
A mai korból visszanézve, az épületen túl azt az attitűdöt is érdemes kiemelni, ami az építés folyamatát jellemezte, a szándékot, hogy a gyár dolgozóival együttműködve, egyfajta részvételi tervezéssel vonódjanak be a helyiek az épület létrehozásába. „Szeretem a téglát, szerettem volna, ha a kisvárosi környezetből nemesebb, tartósabb anyagokból nemesebb, kisvárosi központ alakul. (...) Kapocs volt a tégla és a porcelán a szememben. Jött a téglaanyag Németországból és összetrombitáltuk a gyár fiataljait, hogy tégla méretben csináljanak dísztéglákat. A tégla felületére akár népi motívumot, a kedvenc tárgyuknak a lenyomatát, akár porcelán plasztikát is átemelhettek, ezeket beépítették a gyár dolgozói. Ez (...) az ő számukra is fontossá vált, valóban átérezték a súlyát, hogy az ő munkájuk beépült az épület falába. Költői és gyakorlatias elem is van beépítve a falakba." (2019 Turányi)
Az épület és a természeti vagy városi környezet között kialakított dinamikus összhang nemcsak a kész alkotások kapcsán megfogalmazható karakter, hanem alapvető tervezési módszere is Turányinak: a hely karakteréből következő, gyakran az első bejárások során szerzett élményből megszülető erős, belső kép a motorja tervezésének. „Miden munkánál felbukkan bennem egy első vízió és azután loholok, vagy úgy is mondhatnám, hogy könnyű dolgom van, mert utána azt már csak le kell rajzoljam." A veszprémi Vass Gyűjtemény, a XII. Csörsz utcai Sportmax2 épülete, a Simplon Udvar lakóépület, melyért 2010-ben fiával és tervezőtársával, Turányi Bencével Pro Architectura díjat kaptak, mind ilyen erős, belső képekre alapozva születtek meg.
2004-től fiával a T2a Építész Iroda Kft. vezető tervezője: a Kopaszi-gát rehabilitációjáért 2009-ben Budapest Építészeti Nívódíjjal tüntették ki őket. A földnyelv átalakítása kapcsán is arra emlékeztet a róla készült portréfilmben, hogy a már említett gyerekkori balatoni élmény segítette őt ebben a munkában is. A terület megtisztítását követően a cél a természeti környezet karakterének megerősítése volt, ebben a magától visszaköltöző növény és állatvilágnak és a vízpart természetes jellegének a kialakítását tartotta kiemelt fontosságúnak: a pavilonok léptékét és elhelyezését ez az alapelv határozta meg. „Az együttműködés a munkánknak az egyik kulcsszava, hiszen az építészet csapatmunka. Nem lehet ezt eléggé hangsúlyozni. Kell egy csapat! Akkor is, ha az a bizonyos első gondolat az én fejemben pattan ki. Nagyon nagy szükség van a munkatársak gondolataira is. (...) Mindig is fiatalemberekkel dolgoztam, mert hiszek abban, hogy nagyon sok dolgot csak fiatalemberekkel lehet frissen és jól kitalálni."
Turányi Gábor szakmai kulturális munkája is jelentős volt. 1987-1989 között a Magyar Építőművészet című folyóirat főszerkesztője volt, előadásokat tartott, kiállításokat szervezett. 2002-ben Sulyok Miklós kurátor hívására a velencei Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjában állították ki munkáját Nagy Tamással és Ferencz Istvánnal közösen. Munkáját számos díjjal tüntették ki: a már említett Pro Architectura és Ybl Miklós-díj mellett 2011-ben Prima Díjat is kapott.
Gábor az utolsó pillanatig aktív építészként élvezte, ahogyan pályája, élete alakult. „Én ebben a pillanatban most vagyok úgy, ahogyan mindig is szerettem volna ezt a szakmát csinálni. Sokkal több szemlélődéssel, sokkal több töltekezéssel és kevesebb aktív tervezési tevékenységgel."
Az Építészfórumon a múlt héten utaltunk rá és építészetére a legutóbb: a Mesteriskola tanárai a Ferrum irodaházról való gondolkodás során választották ki az egyik viszonyítási pontnak óbudai emeletráépítését. Viszonyítási pont: sokan vagyunk, akik számára épületei, gondolatai azok voltak, azok maradnak. Építészetéről az utókor biztosan gyakran megemlékezik majd, születnek majd még könyvek, tanulmányok, egyszer majd a messzibb jövő objektívebb távolságából nagy monográfia is, ami összefoglalja az életművet. Turányi Gábor ennek az ívnek a tudatos megkomponálására nem törekedett, az adott feladat, az adott helyzet lehetősége foglalkoztatta. „Szeretek frissen közelíteni a helyzetekhez: a nulláról indítani a dolgokat. Nem szereteket átemelni semmit az előző munkákból: se formákat, se gondolatokat. Nekem nincsen stílusom (...) Nekem sokkal izgalmasabb a kalandozás, a mindig mást csinálni, kísérletezni, kockáztatni, ami aztán hogy milyen kerek egész jön ki a végére – bevallom őszintén – engem nem foglalkoztat."
Somogyi Krisztina
A Turányi Gábor oktatói és építészeti munkásságával kapcsolatos cikkeinket, valamint az Építészfórumon megjelent saját írásait a Turányi Gábor (1948-2020) dossziénkban gyűjtöttük össze. A szerk.
[i] A Dialógus Építészete (2019) Portréfilm Turányi Gáborról, Magyar Művészeti Akadémia: rendező: Karácsony Sándor, szerkesztő riporter: Almási Zsuzsanna.
[i] Az idézetet Turányi Gábora Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémia 2012-es székfoglaló beszédéhez választott és elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében
