Elnyomott nők a Bauhausban
Mostanában sok szó esik a Bauhausról, száz év nagy idő, ennyi telt el azóta, hogy Walter Gropius megalapította úttörő jellegű dizájniskoláját Weimarban, amelyről kezdetben úgy tűnt, itt aztán nem lesz női diszkrimináció, ez lesz az esélyegyenlőség és haladás fellegvára. Kezdetben. Hogy majd Gropius iskolája az első világháború okozta sokkból ocsúdva megmutatja, minden tehetség előtt nyitva áll, nemtől függetlenül. A művészetek és mesterségek, a hagyományos és a modern, a férfi és nő szintézise lesz, akik együtt építenek fel egy új utópiát. Sajnos hamar kiderült, nem így lett.
Az utópia ígérete szépen egybecsengett a háború utáni új nőképpel, a fiatal, független, rövid hajú nőével, aki bubifrizurájával többé nem a három K, a Kinder-Küche-Kirche szentháromságának szolgálatában állt, hanem önálló útjára lépett. A Bauhaus ideálisnak tűnt szabadsága gyakorlásához.
Minden kiválóan indult. Az iskola első évében 84 nő iratkozott be a 79 férfi mellett. Jó szám, mondanánk. Csakhogy ezeknek az új nőknek a régi előítéletekkel kellett szembenézniük. Gropius aggódni kezdett, hogy a női többség meggyengíti az iskola hírnevét, ezért a „nőkérdés” megoldásához visszaesett az eredeti klisékbe és a nőket kizárólag a szövés workshopra küldte. ”Ahol gyapjú van, ott mindig van egy nő, aki sző, már csak az idő elütése miatt is” – mondta nagy bölcsen Oskar Schlemmer német művész és koreográfus, az iskola egyik tanára. A Bauhaus iskola működésének 14 éve alatt a nők nem választhatták meg, milyen szakirányra iratkoznak be, nem kaptak olyan feladatokat, melyek döntéshozatallal járnak és állandó tanári pozíciót sem ajánlottak föl nekik.
Miután a nácik kifosztották az iskolát 1933-ban, az Amerikában letelepedett Ludwig Mies van der Rohe, az iskolaalapító Walter Gropius és Marcel Breuer voltak azok, akik a Bauhaus történetét írták és összetéveszthetetlen stílusát meghatározták: a Mies van de Rohe New York-i Seagram Buildingjéről jól ismert hiperracionális minimalizmust vagy Breuer csővázas acél székeit. A női munkák abszolút mellékszálat képviseltek.
Pedig a nők által tervezett dizájntárgyak hosszan tartó befolyást gyakoroltak. A nők nemcsak az iskola legszebb, napjainkban leginkább gyűjtött dizájntárgyait alkották meg, a Bauhaus filozófiájának kialakításában is részt vettek. A Buahaus-nők azok, akik igazán közel visznek minket a szellemi irányzat valódi természetéhez.
1919-ben egy 49 éves berlini énektanár, Gertrud Grunow érkezett az iskolába. Johannes Itten svájci expresszionista és misztikus, az iskola egyik alapítója hívására érkezett. Együtt tartották a Vorkurs nevű bevezető kurzust, ami kötelező volt a tanulóknak. Az óra furcsa és ezoterikus volt, Grunow a művész tudatalatti világészlelésére fókuszált. Arra kérte a hallgatókat, hogy a zene és a tánc segítségével fejezzék ki magukat, és hangolódjanak rá érzékszerveik harmóniájára. Némelyik órája furcsa volt — Grunow arról volt nevezetes, hogy A táncold el a kék színt! elv mentén tanított — de hitte, hogy az érzékszervek tökéletesítésével sokkal inkább tudatában lesznek a megdolgozandó anyag tulajdonságainak, például jobban érzik a hullámlemezt vagy a fény hatását az üvegen.
Az anyag megtapasztalásának központi gondolatát más tanár is átvette, például Josef Albers. Az iskola azt vallotta, az anyag tulajdonágainak megismerése az alapja a jó dizájnnak. A filozófia legsikeresebb képviselője Marianne Brandt volt, aki a Bauhaus-nők között ritkaságszámba ment: konokságának és jószerencséjének köszönhetően megúszta a szövés workshopot, és fémmel foglalkozhatott, egy olyan anyaggal, amely körül a nőknek nem volt keresnivalójuk, mert férfiasnak tartották. Úgy próbálták Marianne-t a férfiak elkedvetleníteni, hogy minden unalmas és lehangoló munkát neki adtak, ő azonban ezeket, s főleg az ezekből kikalapált tárgyakat valódi revelációként élte meg. Amikor aztán elkezdett saját dizájtárgyain dolgozni, mindig a legegyszerűbb formákhoz tért vissza, geometriai szótárat alkotva négyzetek, körök és háromszögek használatából, díszítés nélküli fémtárgyakból. Lámpákat, hamutartókat és teáskannákat tervezett, amelyek gyönyörű funkcionalitása a ”fémművészek” közt a legkeresettebbé tette és olyan neves német gyártók kezdték gyártai tárgyait, mint a Ruppelwerke vagy a Körtig & Matthiesen. Kandem lámpája ma is bestseller, az MT49 névre hallgató híres teáscsészéje pedig a Bauhaus dizájn legtisztább kifejezeződése. 2007-ben például egy ilyet 361 ezer dollárért adtak el, s ezzel a kanna a valaha legdrágábban értékesített Bauhaus tárggyá vált.
Margarete Heymann-Loebenstein kerámiatárgyakkal írta bele magát a Bauhaus történetébe. Egy év Bauhaus iskola után férjével megalapította a Hael kermiagyárat. Az általa tervezett tárgyak híresek lettek, a gyár karrierjének csúcsán, a korai 30-as években 120 embert foglalkoztatott. Kerámiái hozzásegítették a német kerámiaművészetet ahhoz, hogy önálló formanyelvét megtalálja.
Anni Albers pedig 1922-ben csatlakozott az iskolához, festészetet szeretett volna tanulni, de őt is a szövéskurzusra küldték. Nem járt viszont rosszul, itt ugyanis Paul Klee volt a tanár, akinek formái és kompozíció igencsak hatottak munkásságára, s olyan textileket, szőtteseket tervezett, amilyenek azóta soha nem léteztek, festmény hatásúak voltak. A hatás azonban kölcsönös volt, ő is hatott műveivel Klee képeire. Albers egyszer így nyilatkozott, amikor visszatekintett a Bauhaus iskola éveire: A múzeumokban soha sincsenek textilből készült művek, mert azokat nem művészetnek, csak mesterségnek tartják. 2018-ban tavaly azonban rendeztek egy retrospektív kiállítást műveiből, méghozzá nem is akárhol, a londoni Tate Modern Galleryben, ezzel némileg helyére téve a művészettörténet ”hivatalos” rangsorolását.
A szövés-fonás kurzus nemcsak a művészi, de az ipari innováció műhelyévé is vált. A hallgatók rendszeresen látogatták a gyárakat, és az ipari anyagokat próbálták műveik részévé tenni. Így az általuk létrehozott termékek között volt például kísérleti szintetikus anyag is, vagy egyfajta viasszal bevont pamut, melyet aztán a repülőgép ülésekhez vagy az autókban használtak fel. Albers még egy olyan anyagot is létrehozott, mely a zsenília és a celofán keveréke, ezáltal hangszigetel. Szóval a sors iróniája, hogy bármennyire is a szövés-fonás kurzust gondolták a legkevésbé menőnek, afféle ”nőket beszippantó időtöltésnek”, az innen kikerülő tárgyak aratták a legnagyobb anyagi sikert, és az így keresett pénz az iskola fenntartásában segített. Tiszteletet mégsem vívtak ki maguknak. Sem a nők, sem a tárgyak. Reméljük hát, a teáskanna- és szőttes árveréseken a férfiak, vezeklés képpen, jó mélyen a pénztárcájukba nyúlnak. Muszáj lesz.
Naomi Woodis cikke alapján
