Elúszó beruházások a világ minden tájáról
Hazánkban mostanában a Dagály úszóaréna falainak és építési költségeinek emelkedése borzolja a kedélyeket, de ezúttal nem sajátos hungarikummal van dolgunk – az építkezések külföldön is viszik a pénzt. Varga Csilla összegyűjtött néhány elrettentő példát a világ más részeiből.
Peter Eisenman: A kultúra városa, Santiago de Compostela (2011)
Büdzsé1: hozzávetőleg 42 milliárd Ft helyett 155,9 milliárd Ft - azaz 3,7-szeres túlköltés
1999-ben a galíciai parlament tervpályázatot írt ki egy kulturális központ megvalósítására. A pályázók igencsak illusztris névsorából Peter Eisenman emelkedett ki győztesen egy hat egységből álló, a tájba simuló, hullámzását finoman követő épületegyüttessel. A válság alatt az építkezés nem csak időben, de költségekben is elszállt – olyannyira, hogy az utolsó két épületegység megépítéséről (egyelőre) le is mondtak, és a központ megépült része sem számít sikeresnek a látogatószám szempontjából. Az építkezéshez kapcsolódik azonban egy érdekes kezdeményezés: Andrés Jaque „12 Actions to Make Peter Eisenman Transparent” című projektje. Jaque arra vállalkozott, hogy az építési folyamatokat átláthatóvá, a szélesebb nyilvánosság számára is érthetővé tegye, növelje az emberek tudatosságát és a különböző területen működő szakemberek kooperációját. Csapata ezt 12 különböző, a helyszínen megvalósított akcióval, például az építkezésben résztvevő cégek, és az általuk mozgatott anyagok színkódolásával, teherautók feliratozásával vagy beszélgetések szervezésével igyekezett elérni.
Herzog & de Meuron: Elbphilharmonie, Hamburg (2016)
Büdzsé: hozzávetőleg 24 milliárd Ft helyett 246,7 milliárt Ft - azaz 10,2-szeres túlköltés
Amikor Hamburg városa 2006-ban aláírta Herzog & de Meuron-ékkal a szerződést, még úgy gondolták, 2010-re 351,8 millió EUR beleölésével elkészülhetnek a projekttel – nyilván tévedtek, a számláló 2017-ben 865 millió eurónál állt meg. A tervek jelentős csúszásával a Hertie School of Governance kutatói külön tanulmányban foglalkoztak és a legtöbb problémát a projekt előkészítésének, fejlesztésének fázisában találták. Túlzott optimizmus, stratégiai csúsztatások, a részletes tervezés hiánya, elégtelen kockázatkezelési terv, túlságosan magabiztos pályáztatási határidők, a politika és a közvélemény nyomásának való engedés, későn született döntések és rossz finanszírozási modellek egészültek ki irreálisan alacsonyra becsült építési költségekkel. A szokásos költségnövelő jelenség, a kivitelezési fázisban való újratervezés itt is jelen volt. A tanulmány szerzői összességében a döntéshozókat és a menedzsmentet meszelik el a hibákért – ha Hamburg jobban előkészíti a projekt szerződéseit, figyelmet fordít a részszervezetek döntési egymásrautaltságára, és később nem ismétli naivan a saját hibáit újra és újra, rengeteg pénzt és időt spórolhatott volna meg magának.
Enric Miralles: A skót parlament épülete, Edinburgh (2004)
Büdzsé: hozzávetőleg 25,8 milliárd Ft helyett 267,2 milliárd Ft - azaz 10,3-szoros túlköltés
1998-ban nagy figyelmet kapó pályázaton dőlt el, ki fogja tervezni a skótok kiemelt jelentőségű parlamentjét - a zsűri végül Enric Miralles-t hozta ki győztesként. A spanyol-katalán építész az érzékeket sokkoló, minden szegletében különleges, komplex anyagokat és formákat felvonultató posztmodern épületet tervezett a skótoknak. Miralles épületében a legkisebb szoba is ugyanannyira kidolgozott, mint a legnagyobb tanácsterem. Az utolsó szögig minden egyedi kialakítású, ami már alapjában véve sem lett volna olcsó mulatság. Azonban még a kivitelezés folyamán is folyamatosan növekvő téri és programigények merültek fel (megduplázódott az irodaterek mérete, extra felszereltségre, bombabiztos kialakításra lett igény), ami a rossz menedzsmenttel kiegészülve növekvő építési időhöz és költségekhez vezetett, ráadásul sajnálatos módon váratlan hirtelenséggel az építész is meghalt, mielőtt a munkálatok befejeződtek volna. A Parlament épülete a köz szemében a kormány felelőtlenségének és túlköltekezésének szimbóluma lett, amit a szokatlan design csak tetézett – a 2004-es megnyitó környékén készült felmérés szerint ez a 4. leginkább lerombolni vágyott épület az Egyesült Királyságban. Azóta, 10 év távlatából úgy tűnik, lassan a nyilvánosság megbékél vele, a szakma elismerését pedig a Stirling-díj odaítélése mutatja.
Jørn Utzon: Sydney Operaház, Sydney (1973)
Büdzsé: hozzávetőleg 15,7 milliárd Ft helyett 229,6 milliárd Ft - azaz 14,5-szeres túlköltés
1954-ben nemzetközi pályázatot írtak ki Sydneyben egy operaház építésére, amit a dán Jørn Utzon nyert meg kikötői vitorlásokat idéző grandiózus elképzelésével. Bár a végső tervek még nem voltak készen, a kormány 1959-ben úgy döntött, a fontos statikai kérdések tisztázása nélkül is belevág az építkezésbe. Az erőltetett startnak meglett az ára: a nulladik perctől fogva lassabban folytak a munkálatok a hiányzó előkészületek miatt. Már csak az építkezés későbbi fázisában derült ki, hogy az alapok pillérei nem bírják el a kupolák súlyát – azokét a kupolákét, amikről sokáig Utzon és az Ove Arup and Partners mérnökei sem tudták, hogy fogják megépíteni. Utóbbi problémát végül - az építészet történetében úttörőként számítógépes kalkulációkra alapozva-, előregyártott, íves betonbordák segítségével sikerült megoldani. Mikor belekezdtek volna a belső tér kialakításába, közbeszólt a politika: az új kormány tékozlónak és kivitelezhetetlennek tartotta Utzon terveit, aki a nyomás hatására 1966-ban le is mondott tisztségéről. A belsőt illető elképzeléseit jelentősen átalakították, majd sok huzavona után végül 1973-ban, 10 évvel a tervezett időpont után avatták fel az épületet - az ünnepségre Utzont nem hívták meg. Bár az operaház költségei és építési ideje is rettenetesen megnőttek, a projekt utólag behozta az árát: az épület mára Ausztrália jelképévé avanzsált, és 2007-ben (még Utzon életében!) bekerült a világörökségi helyszínek közé.
Roger Taillibert: Olimpiai stadion, Montreal (1976)
Büdzsé: hozzávetőleg 41,6 milliárd Ft helyett 870,6 milliárd - azaz 20,9-szeres túlköltés
Olimpiai játékokat rendezni híresen nem olyan projekt, ahol a tervezett számoknál megállna a költségvetés. Az olimpiai túlköltekezés elrettentő példájaként az 1976-os montreali játékokat szokás emlegetni (bár 4,25-szörös túlköltéssel Sochi, 3,65-szörössel London és duplázással Athén is megér egy említést), azon belül is a Roger Taillibert által tervezett organikus modern főcsarnokot. A költségeket itt több tényező is emelte: az építőmunkások sztrájkja, a szokatlan formaalkotás, az építész ragaszkodása eredeti elképzeléséhez, a projektmenedzser mellényúlásai, és az időjárási viszontagságok sem kímélték az építkezést – nem is sikerült időre befejezni az építkezést. A problémák sora az ötkarikás játékokat követően is folytatódott, a 175 méteres toronnyal és a stadion mozgatható tetejével is meggyűlt a baj. Az épületre felvett hitelt 2006-ig, 30 évig törlesztette az állam – a végösszeg 1,61 milliárd kanadai dollárnál állt meg (építkezéssel, javításokkal, renoválással, kamatokkal és inflációval együtt), de további javítási költségek vannak kilátásban.
Már ebből a pár példából is kirajzolódik a brutális elszállások mögött meghúzódó néhány visszatérő elem - összefoglalóan a rossz szervezés. Az építés közben való tervezés az egyik instant költségnövelő módszer, ami sokszor nem vis maior helyzetekből, hanem az elégtelen előkészítésből fakad. A részletes tervezés hiányáért, a projekt pazarló levezényléséért sok esetben a menedzsment, a megrendelő tehető felelőssé - de mit tehet, illetve tehet-e egyáltalán valamit az építész, hogy a kárt csökkentse? Az épületek bemutatásakor ritkán esik szó erről a küzdelemről, pedig érdemes volna beszélni róla.
Varga Csilla
1 A projektek költségeit a Podio tanulmánya, illetve vezető folyóiratok hírei alapján becsültük meg. A különböző valutákat a 2016-os féléves átlagárfolyamok szerint konvertáltuk Ft-ra a szemléletesebb ismertetés kedvéért.
