Három évvel ezelőtt hunyt el Rajk László Kossuth-díjas építész. A XIII. kerületi önkormányzat emléktáblát helyezett el tiszteletére életművének egyik legismertebb épülete, a Lehel Csarnok galériaszintjén. A táblaavatáson Bojár Iván András mondott emlékbeszédet, az alábbiakban ezt közöljük.
EMLÉKBESZÉD RAJK LÁSZLÓ TÁBLÁJA ALATT
Tisztelt egybegyűltek. Kedves barátok. Laci barátai.
Barátok, akik sokan voltunk, lehettünk. Engedjétek meg, hogy pár mondatot szenteljek ennek a baráti helyzetnek.
Lacit azért érezhette szinte barátjának bárki, aki ismerte, mert hiányzott belőle az elitizmus legapróbb szikrája is. Nem azt akarom mondani, hogy értékei, vagy értékrendje nem volt, amit képviselt volna, hanem minden sejtjét átitatta a demokratikus attitűd, és úgy volt önmaga. Akihez odafordult, ugyanazzal a közvetlenséggel tette, mint ezeréves barátjához. Nekem, aki nem voltam mindennapi szoros kapcsolatban vele, szintén az volt az érzésem, hogy legutóbb félbemaradt beszélgetésünk mondatát folytatjuk szinte ugyanazzal a levegővétellel, ugyanolyan intenzíven és bensőségesen, ahogy legutóbb hagytuk.
S ha most erre visszagondolok, a legvalószínűbb magyarázatot mélyen demokratikus volta mellett abban látom, hogy Laci folyamatosan valmilyen intellektuális megoldandó kérdésben volt benne. Nem volt üresjárata. Hogy ez egy nagyon összetett filmdíszlet, egy törvénytervezet vagy egy elvont építészetesztétikai kérdés volt, az mindegy. Aki beszélgetésbe kezdett vele, azt azonnal bevonta.
Büszke vagyok rá, hogy elmondhatom, egy-két kerekasztal beszélgetés, páros interjú s még egy kedves közös munka is alkalmilag odakapcsolt élete hajójához. Egy időben Haraszti Miklóssal közösen rendszeresen képregényt közöltek az akkor indult, s ekkoriban általam vezetett Magyar Narancsban. Szerintem az a képregény ma már kultúrtörténeti emlék, normális országban kiadnák önálló formában.
A későbbi publikácikónak van jelentősége. Megjelent most a Tiszatáj oldalán egy régi beszélgetés. Makk Károly, Charley bácsi beszélget benne Laci anyjával, valamikor a hetvenes években, ha jól emlékszem. Kiérzik a beszélgetésből, hogy Makk egy filmtéma kedvéért mászik mélyre a Rajk család életébe. Elképesztő a beszélgetés: nyirkos hideg és felmosóvödör szaga van, mint az ötvenes évek börtöncelláinak. Laci állami elrablása és elrejtése éveinek valóságába ránt bele az anya szemén és szívén keresztül, és mutat meg egy pokoli gyermekkort. Tankönyvi eset, hogyan nem szabad egy gyereknek fölnőnie. Hogyan lehet súlyosan személyiségzavarossá tenni valakit azzal, hogy az élet alappilléreit, anyát és apát kiveszed a képletből és a jószerével csecsemőt, még bőven a természetes szeparációs időszak előtt a semmibe ragadod ki. Tankönyvi. És Rajk Lászlónál ez a sorstörvényerejű szabály sem játszott. Mindezt áthágta, keresztülvágta valami ezeknél is nagyobb erő. Hogy ez küldetés volt-e, vagy csak az önazonosság sokaknak oly nehéz megtalálása, a saját élet megélésére való rátalálás, én nem tudom a jó választ. Ehhez nem voltunk eléggé bizalmas viszonyban. De abból, ahogy 1982-től kezdődően, mikor egy barátommal félve, izgatottan bemerészkedtünk a Galamb utcai ház kapuján, hogy bejuthassunk a szamizdat butikba (nem jutottunk be), egészen Laci haláláig, majd negyvenéven át őt magam előtt láttam, nos abból ezt az egyben lévő embert, fizikailag és morálisan is nagy embert láttam létezni.
Lacin gondolkozva végsősoron azon gondolkozom, hogy mi tesz formátumossá, nagyjelentőségűvé egy embert? Mi teszi legendássá?
Laci a vagány, Laci az akasztott ember fia, Laci a történelemcsináló, Laci a gyerekkorában meghurcoltatott nehéz sorsot viselő ember, Laci a bátor, Laci a világok között otthonosan és szabadon mozgó ember, a szabadság maga, amely fogalom központi helyet foglalt életében. Laci a drámai hős, aki a beszédes nevű Vérhalom utcából indul az életébe. És Laci a tehetség. A magyar film, nem túlzok, legnagyobb korszakainak, legfontosabb filmjeinek meghatározó jelentőségű alkotótársa. Vizuális jelekben gondolkozó, azokat megteremtő, s azok által egész generációk számára alapélményeket teremtő alapos ember. Művész és mester – mikor melyik viselkedésmódjára volt szükség. És hát filmekben, mondtam. Filmekben, amelyek mások életéről, történeteiről szóltak, pedig ha van életrajz, ami magábafoglalja a 20. század második fele és az új ezredelő magyar történelmét, hát az éppen az övé.
Megrázkódtatott, drámai, ha nem tragikus élet, aminek a megmaradt lenyomatai mégsem feketék, elviselhetetlen súlyúak és fullasztók. Hanem vidámak, mint ez a piac körülöttünk. Kedélyesek. Derűt árasztanak. Kaotikus derűt. Szervezetten kaotikusat, ahogy az egy a látvány iránt oly érzékeny építész szabad fantáziájából kifér. Szabálytalan és szabad, ahogy az egész élete az volt. Önálló világ, mint a mindenki másétól eltérő életpályája.
Óriások jártak közöttünk, s ennek az óriásjárásnak vége. Mintha jeges léghuzat fújta volna ki szinte egyszerre Esterházyt, Konrádot, Jancsót, Hellert, Lacit és elnézést, akiket most nem említettem. Utánuk, Laci után is most már csak üres, végtelen messzi horizontú tájon állhatunk, magányosan és védtelenül. Vígaszul marad az emlék, ez a ház, a józan felelősséggel még időben összeállított memoár kötet, seregnyi film, épület és egy alak, aki túl az életén példát, mintát ad. Átmeneti kor a miénk. De nincs kétségem afelől, hogy eljön az idő, amikor Laci alakja a számára méltó helyet foglalja majd el a magyar szellem egén.
2022. október 3.
Bojár Iván András
Szerk.: Hulesch Máté
