ÉPÍTÉSZEK ALKONYA?

A mi történetünk 1995-ben kezdődött. A Német Hadisírokat Gondozó Népi Szövetség (VDK) meghívásos, nemzetközi tervpályázaton kívánta eldönteni, kinek adja megbízását a Budaörs térségében kialakítandó központi temető tervezésére.

A mi történetünk 1995-ben kezdődött. A Német Hadisírokat Gondozó Népi Szövetség (VDK) meghívásos, nemzetközi tervpályázaton kívánta eldönteni, kinek adja megbízását a Budaörs térségében kialakítandó központi temető tervezésére. A terület kiválasztását kétoldalú kormányegyezmény rögzítette. A II. világháborúban elesett magyar és német katonák végső nyughelyét sikerült ilyen formán kialakítani. Mintegy 17.000 új sírhely létrehozásával az ország különböző területein, sokszor jeltelen tömegsírokból exhumált földi maradványok kerültek így méltó módon újratemetésre.

A tervezési terület tájvédelmi körzetben fekszik. Azonban a munka megkezdésekor súlyosan roncsolt képet mutatott. Elhagyott, félig lebontott katonai barakkok, szeméthegyek, hajléktalanok guberáló helyei, megsebzett táji környezet látványa fogadott. A német megbízó olyan bizalmi kapcsolat létrehozására törekedett velünk, tervezőkkel, mely garanciát jelentett számára a projekt elérhető legmagasabb színvonalú építészeti - kertépítészeti megvalósítására, az előre eltervezett ütemben történő etapokban.

Így tevékenységünk kiterjedt a terület rendezési tervének, valamint az engedélyezési tervek, kiviteli tervek elkészítésére és az építkezés felügyeletére, beleértve az egyéves garanciális műszaki bejárást is. Ez a több évet átfogó munka biztosította számunkra annak lehetőségét, hogy az eredeti tervezői koncepció magába tudja fogadni az időközbeni változtatásokat, sőt ezzel tovább erősödjék. Érdekes módon az engedélyeztetés során legmasszívabb ellenállásba éppen a Természetvédelmi Hivatal részéről ütköztünk. A legvégsőkig kívánták védelmezni a már csak nyomaiban meglévő, sérült környezetet. Talán a megvalósult mű jó példája lehet az épített és újrateremtett természeti környezet harmonikus együttlétezésének.

Építtető a beruházás előrehaladtával, annak időközbeni sikerét is megtapasztalva, folyamatosan emelte a temető presztízsét. Egyrészt a fogadóépület mellett egy második, gazdasági épületet is kért, így biztosítva helyet egy kiállítási tér fogadóépületen belül történő elhelyezésére. Másrészt Európában negyedikként a temetőt egyben békeparkká is fejlesztették megvásárolható békefákból álló ligetek létrehozásával. A temető és békepark emlékhelye mára rangos közéleti események helyszínévé vált.

Természetesen egy hosszú, eredményes munka történetét nehéz néhány mondatban összefoglalni. Mindezt csak illusztrációnak szánom, az építészek társadalmi életben elfoglalt helyének, szerepének jelzésére. A közelmúltban egyik nagy példányszámú, országos napilapunkban megjelent egy írás, mely a magyar építészek helyzetével foglalkozott. Nagybecsű, ám tájékozatlan és félművelt publicistája az építészek szerepét mindössze a komputerből mechanikusan előhívható építészeti elemek applikatív montázsolásában látja. Véleménye szerint helytől, épített vagy természeti környezettől, az építtető igényeitől függetlenítve, egy monitor előtt ülve, az eddig létrehozott építészeti formakincsre támaszkodva és abból önkényesen válogatva néhány magát építésznek nevező, ám önazonosságát nem találó ember majd különösebb erőfeszítés nélkül elvégezheti a tervezési feladatokat.

A valóságos élet egyes területeit kívülről szemlélve, néhány csattanósnak és tartalmasnak vélt gondolati sziporka látszólag egyéni társításával elérhető némi keresetlen hatás. Azonban a felületes okoskodás nem tudja a dolgokon való kívülállás tényét elleplezni. Olyan ez, mint amikor entellektüelek a filmklubok vetítéseit követő beszélgetéseken elmesélik egymásnak az adott filmhez kapcsolódó, korábban, mások által leírt kritikákat, elemzéseket. Mindenki tudja, ki és milyen forrásból merít, de a mások véleményét sajátként bemutató társ nem leplezhető le, akkor oda az intellektuális játék bűvös, mámorító érzése. Az építész dolgozhat, tervezhet az íróasztala fiókjának is. Élhet magányos, elszigetelt művészként, azonban hamarosan az egzisztenciális ellehetetlenüléssel kell szembenéznie. A bemutatott budaörsi példa talán jól érzékelteti az építész szociális szerepét egy mű létrejöttekor.

Valami korábban nem volt megszületése feltételez egy gondolati csíra állapotot. Ez a lélek finom rezdüléseit követve, a káoszból kiemelkedve egyre letisztultabb, kristályosabb formában tud az anyagi világban később megjelenni, és saját arcát megmutatni. Az építészeti alkotás létrejöttekor ez a folyamat gyakran sértheti, de máskor erősítheti is a meglévő emberi, természeti és mesterségesen létrehozott környezet érzékenységét. Az építés engedélyeztetésekor közreműködő szakhatóságok és hivatalok, később a kivitelezők tevékenysége, a megvalósítást vagyonukkal és igényeikkel kezdeményező, arra megbízást adók mind - mind az építész tervezővel és annak segítőivel kerül mély, a konfliktusokat nem nélkülözhető emberi kapcsolatokba.

Az építészeti mű létrejötte az alkotó szellemi világból származó tehetségének lenyomata. Lenyomat, mely szociális érzékenységet is megkövetel az alkotótól. Egy izgalmas, finom szellemi szövet, melynek végső rajzolatát a közreműködők együttgondolkodásra és cselekvésre való képessége alakítja ki. Miként lehetne ezt programozott architektonikus klisék felhasználásával létrehozni?

Mindazonáltal véleményalkotásra késztethet az építészek és az építészet szerepét kissé más aspektusból vizsgáló megközelítés. Ez egyfajta határhelyzet belső szemlélete. Az ember régmúlt idők óta fizikai testiségének meghatározottságában, változatlan formában áll előttünk. Lelki és szellemi világa azonban, akár az örvény, folytonos változáson, jó estben fejlődési szakaszokon megy át. Napjainkban kellő érzékenységgel már megfigyelhető, hogy a kimondott szavakon túlmutatóan az emberi kapcsolatteremtésnek régebben nem ismert módjai, új, lélektől lélekig ható formái vannak kialakulóban. Hazudni szavak által könnyedén lehet, a belső embernek azonban egyre kevésbé. Az individuális fejlődés alapjaiban rendezi át a korábban változtathatatlannak vélt együttélési ( magán és nyilvános ) formákat és azok kereteit. Az ember teste köré vont mesterséges burkaival, illataival, ruházatával és ékszereivel, tárgyaival és épületeivel bensőséges, személyes viszonyban áll. Azonban ezek a burkok egyre transzparensebbekké válnak. A fokozott elkülönülésre irányuló törekvések mindinkább csak militáns eszközökkel lesznek igazolhatóak, és egyértelműen a fejlődés ellenében hatnak.

Napjainkban az állandóság, maradandóság és mozdulatlanság helyébe a pulzáló mozgás, változás és átalakulás lép. Történetileg kialakult építészeti együtteseket színes, ingergazdag hártyaként egy elektronikus - mediális kéreg alakítja át. Ez egyre inkább mozgásformáknak adja át helyét, befogadása is mozdulat által megélhető. Várhatóan ez a folyamat mai épített kereteit szét fogja feszíteni és az ember által létrehozott metatermészet a ma ismerhető környezeti típusokat meghaladja, összezavarja. Az épített tárgyak elszakadnak állandósult helyüktől.

Az építész itt érkezik el határhelyzetéhez. Hiszen törekvése mindig is az állandó, a mozdulatlan létrehozására irányult. Jónéhány épületet emelnek manapság, melyek mozgásformák által teremtenek furcsa, dinamikus világot. Azonban a forma egy gesztusban megmerevedik. Állok előttük és várom, hogy folytassák megindított mozdulatukat, de nem teszik. Köztes állapotot képviselnek, valami újnak az előkészítését, ahol a külső környezet az emberi lélek változásához igazodóan lényegileg új jelentéseket kell hordozzon majd.

Olyan új, összetett feladatok várnak majd megoldásra, ahol az építészek szerepe megváltozik, a társadalmi együttélés más szereplőivel folytatott együttgondolkodás új lehetőségei nyílnak meg.