Építészek, ne építsetek!

 A rohamosan avuló tudás helyébe, mellyel az építészkarok az önpusztulásba tartó életforma építészeti megoldásaira készítették föl a tervezőket, új tudásokat kell kialakítani. Önmagunktól. Versenyt futva a porladó idővel. Bojár Iván András írása. 

Hetek óta forgatom a nyelvemen ezt a felszólító mondatot. Egyszer csak odaköltözött. Hetek óta félek leírni, időt szakítani magamnak rá, hogy végiggondoljam, kifejtsem, miért gondolom érvényesnek akkor is, ha mindannak, ami az életemben, hivatásomban fontos, ellentmond.
És nem azért, mert az építész “csak” tervez, építeni a beruházó meg a kivitelező épít, mert nyilvánvalóan nem ez a lényeg. Hanem mert nagyon nehéz elhinni, hogy ami a jelenben zajlik, az miként oly sok tudós mantrázza, valóban az emberiség történetének fordulópontja. Nem a krízis előszobája, de a krízis maga. És nem hurrikán vagy cunami, nem földrengés vagy sáskajárás egyszeri megrázkódtatásának formájában, hanem ahogy egy lusta megállíthatatlan sötét áradás, időben szétterülve érkezik, - egy vagy több emberöltő során változtatja meg gyökeresen az életünket, kényszerít bennünket teljesen új létfeltételek közé. Már amennyiben túléljük.

A film elindult

Senki nem ismeri a történetét, senki nem tudja, hogy a szálak merre csavarodnak, hol szakadnak majd meg benne. És azt sem, hogy marad-e nekünk embereknek még bármi lehetőségünk rá, hogy segítőleg belepiszmoghassunk a forgatókönyvbe, avagy ennek jogát immáron végleg elveszítettük.

Ismert, hogy a klímakatasztrófának három kiemelkedően fontos komponense, oka, eredője van: az állattartás, a lényegében tökfölösleges, 80 százalékban passziót szolgáló – elsősorban fapados – repülések, valamit az építőipar, a mögötte felsorakozó összetett logisztikai háttérrel, cementiparral, szállítmányozással, etc. Ezek a legnagyobb ökológiai lábnyomot hagyó tevékenységek. Ha holnap ezt a hármat egy csapásra megszüntetjük, talán-talán marad valami remény.

Nem tesszük, nincs remény. Mintha az emberiség, hallván az ijesztő és fenyegető híreket, haláltáncba kezdett volna: nem visszafog, önkorlátoz, leáll, hanem a szakadékot megpillantva dacosan a gázpedálba tapos. Már nem egyszerűen konzumtársadalomban élünk, de annak az értelmetlenségig túlhajtott formájában.

Utazni káros?

Természetes, hogy Velence, Barcelona meg Amszterdam után mind több város teszi fel a kezét és hallat segélykiáltásokat a túlturistásodás miatt. Voltaképp pusztán azért, mert a szinte ingyenes repülés lehetőségével olyan társadalmi csoportok is tömegesen utazni kezdtek, amelyeket vagy hidegen hagy más kultúrák befogadása, vagy eddig nem láthattak világot. Most törlesztenek. A birminghami tahó, aki a múlt hétvégét Lisszabonban csapatta, három hete pedig a Kazinczy utcában forgatta ki beleit egy kapualjban, most hétvégén Athénban fog részegen autótükröket rugdosni a haverjaival, s végül egyik városról sem lesz semmi benyomása. Talán a sör és whiskeyárakat tudja majd összehasonlítani. Talán. Esetleg azt sem. Frissen publikált MTA kutatás szerint a 2017-ben Budapestre érkező külföldiek több mint 60 százaléka kizárólag a kocsmák miatt utazott ide. Azóta a beutazások száma nőtt.

Vagy ott a friss kínai középosztálybeli, aki ugyan Kanton valamely apró falujában még mezítláb járt iskolába, szülei vitték esetleg egyen-drótszamáron, de a felszálló forró levegő fölkapta őt is, már nagyvárosban él, szépen keres, s ami pár évtizede elképzelhetetlen volt, ma egyszeriben megadatik számára. A milliárdnyi kínai mellett milliárdnyi indiai szeretne végre úgy élni, fogyasztani, utazni, ahogy mi élünk hetven éve itt Európában és Észak-Amerikában. Miért pont ők, és miért pont most fogják vissza magukat, ha nekem lehetett? Mert belepusztulunk mindannyian? Ez nem szempont.

Ebben a pillanatban országnyi ember ül a levegőben. Tart valahonnan valahová. Az emberiség jelene és jövője szempontjából csak töredéknyi, akinek ott kellene lennie, akinek utazása nem új önfeledt társadalmi automatizmusok, divatok által meghatározott. Hogy ahová megérkeznek, pár évtizede még érintetlen eldugott tájakra, védett szigetekre, ott módszeresen fölfalják, tönkretegyék mindazt, ami egykor a helyszínt vonzóvá tette. Még pár év, és bevezetik a repülőgép-használat hatósági korlátozását. Budapest viszont addig is, a mait megötszörözve, hivatalosan 30 millió utast vágyik fogadni repülőterén 2030-ban. Tesz érte. Csodálatos célszám, kérdés, hogy azokban a napokban miről folyik majd a szó a túlélésért folytatott küzdelemben?

Kajapornó és áldozata: az emberiség

Pár évtizede, amikor éhes volt az ember, kiment a kertbe, vagy a spájzba, szakított magának paradicsomot, padlizsánt, felbontott egy befőttet, és jóízű, egészséges ételt evett. Ma ugyanezt a fél világon keresztülutaztatva műanyag dobozban, zacskóban adják, hogy elfogyasztásának röpke percei után a funkcióját vesztett csomagolóanyag örökös környezeti teherré váljon, ellepve a tájat, erdőket, tengereket, százszámra pusztulásra ítélve állatfajokat.
Amióta az emberiség fennáll, az evésnek ilyen felfokozott, túlfinomodott rokokó fülledtségű kultusza, amilyen mára kivirágzott, soha nem volt. Soha! Mindközül tán ez a haláltánc legszimptomatikusabb kísérőjelensége. Nem azért eszünk, mert ennünk kell, mert éhesek vagyunk, mert szeretjük a jó ízeket, mert a tál köré gyűlik a család, hanem mert… Eszünk, hogy sokmillió Brillat Savarin-ként beszélhessünk, írhassunk, tudósíthassunk róla, szocializálhassunk a kaja körül. Az evés nem önmaga többé, hanem azon túlmutató jelkép. Az emberiség pervertálódásának szimbóluma. Ami ma a világban a kajálós tévéshow-k százezreivel, sporteseményhez hasonló alkalmakon magas polcra tett séfekkel, a kajára telepedő reklámiparral, tartósítószerekkel, állományjavítókkal és más hazug rafinériákkal zajló ételmérgezéssel, médiasztár szakácsokkal, a világ valamennyi konyhájának keresztül-kasul fuzionálásával történik, a téboly maga. Aki a békeidők hőse volt a nyolcvanas években, a Forma1 pilóta, a teniszbajnok, a filmsztár, az ma a mesterszakács és a gasztroblogger instasztár. Legalább akkora ismertsége, megbecsültsége, bankszámlája van.

És mindez életveszélyes is. Nemcsak a marhatartás következménye, a légkör ózonpajzsát pusztító metán mennyiségének drámai növekedése, de az egy kiló bármilyen húsra eső környezetterhelés kiemelkedő mértéke együttesen segít bennünket, embereket a közelgő összeomláshoz. Tudjuk ezt, és nem visszakozunk, hanem zabálunk, épp most nyílt a százezredik ugyanolyan hamburgerező Pesten: az USA, Mexikó, Magyarország a világ legdagadtabb népeinek élbolyában versenyzik, hiszen a haláltánc lényege, hogy a félős, riadt ember, ami a szeme elé kerül, azt - hogy a birtoklás révén nyugalomra leljen - a száján át a bőre alá dugja.

Csúnya Új Világ

Nyilvánvaló, hogy a lényegi fordulathoz hatalmas intézményrendszereknek kellene egyik napról a másikra váltaniuk. Az egész világot behálózó pénzügyi és infrastrukturális rendszerek gyökeres reformjára lenne szükség. Ezek vezetői talán soha nem kockáztatnának olyan döntések miatt, amelyek indokát az emberek túlnyomó része meg sem értené, ugyanakkor az élet minden területére durván és negatívan kiható következményeit valamennyien kénytelenek elszenvedni. Majd. Amiről írok, elkerülhetetlen. A döntéshozóknak a kisebbik rossz reményében és önkéntes előrelátással – ezer jól bejáratott és eredményesen képviselt lobbiérdekkel szemben – kellene előrehozniuk azt az állapotot, amit a civilizációs összeomlás úgyis elvégez. A hosszútávú érdeket tartva szem előtt tartva kellene megszorongatniuk a jelen pillanat rövidtávú érdekét. Nem teszik, pedig ha valaki tehet, csak a nagy rendszerek felelősei tehetnek. Talán addig is lesz valami – gondolják. Amíg pedig a nagy rendszerek fennmaradásában, működésében érdekelt politikusok, bankok, globális vállalatvezetők kivárnak, magas marketingértékű üzenetekkel mismásolnak, miért ne várjon ki az egyén, kinek apró döntései csak egészen mikrokörnyezetben hatnak. Vagyis semmit nem érnek - gondolhatjuk mi, a történet apró szereplői. Miért szelektáljam a szemetet, ha úgyis. Majd aláírok egy műanyagszívószál-ellenes petíciót, azzal a lelkiismeretem is nyugovóra tér. Mindenki a másikat nézi, mindenki vár, kivár, mialatt az olvadó északi jégtakaró alól kibukkanó tenger mélyéről az ózonpajzsot szétmaró metán megállíthatatlanul és mind hatalmasabb mennyiségben bugyog fölfelé.

Építészek, ne építsetek?

Tudom, hogy van bream, van leed, vannak nagyszerű törekvések, hogy az építéssel járó környezetkárosító gyakorlat piaci szereplői új - kétségkívül kevésbé ártalmas termékek és technológiák piacait építhessék ki egy ki tudja miféle vak reménytől táplált pozitív jövőkép érdekében, s azon belül persze, hogy maguknak a mainál is kedvezőbb piaci pozícióikat foglaljanak el. Ám ez még mindig a régi rendszer. Ami eljön, más lesz. A civilizációs összeomlásban esély van rá, hogy maga alá temesse a piacgazdaság ma ismert formáját, véget vessen a kapitalizmusnak, vulkáni hamuval takarja be a társadalmi együttműködések mai módjait, benne a képviseleti demokráciát. Felégett tájban távoli elszórt csoportokban, apró előnyökért, egy falat ételért, védett zugért bármire képes kevéske túlélő bóklászót látok. Párszáz milliót az odavesző milliárdokból. Szedett-vetett otthonaikban ezek az új vademberek egy elsüllyedt világ jelentésüket vesztett márkajelzésekkel díszített rongyaiból fércelt gúnyáikba burkolóznak. Meredten néznek maguk elé. Tekintetükben a jövőtől való rettegés szűkül össze. A múlt, ami most még mi vagyunk, már nem. Mi ránk senki nem fog emlékezni többé, ahogy a Föld más elsüllyedt civilizációira is csak erőnek erejével próbál emlékezni néhány régész, történész, a történelem iránt fogékony civil.

Minden betonmegatonnákat felhordó építészeti mű egy újabb hatalmas lépés e negatív utópia felé. Az a hajdanvolt világ, amelynek képeiből igyekszünk még a jövő olyasféle vízióját összerakni, melyben ezeknek a komplexumoknak helyük és szerepük lehet, soha többé nem jön el. Más világ következik. S ez a csúnya újvilág a társadalmi felelősséget, lelkiismeretet képviselő értelmiségtől, a közösségi szükségleteknek gyakorlati megoldást, helyes térbeli és funkcionális választ kínáló építészektől merőben új hozzáállást követel meg. A rohamosan avuló tudás helyébe, mellyel az építészkarok az önpusztulásba tartó életforma építészeti megoldásaira készítették föl a tervezőket, új tudásokat kell kialakítani. Önmagunktól. Versenyt futva a porladó idővel.

A fenti gondolatmenet logikája alapján teljesen nyilvánvaló, hogy mostantól kezdve semmit, - jól értetted: semmit nem kellene építeni. Mindenünk van. Már Kozármislenyben is van stadion. Egy folyamatosan fogyatkozó népességű országban, ahol az önkormányzatok százával, ezrével kezelnek üresen álló lakásokat, bölcs törvények révén pedig ezrével dobálják utcára a bankárok és politikusok léhaságának bedőlt devizakárosultakat, ott egyetlenegy lakást sem kell építeni többé. Csak a meglévőt felújítani, lakályossá tenni, majd a rászorulók rendelkezésére bocsájatni. Ami lakásépítés pedig zajlik, annak célja hogy értékpapírok készüljenek vasbetonszerkezetben, téglakitöltő falazattal. Részvények, amelyek jól kalkulálható hozamot ígérnek, és nem otthonok, ahol családok keresik a boldogságukat.

Altalánosságban is, mind erősebb meggyőződésem, hogy az építészeknek sem lenne szabad másról beszélniük egymással, mint hogy a meglévő épületeket hogyan újítsák fel a helyszínen, hogyan kerüljék ki a szállítással járó ökológiai terhelést, milyen leleményekkel lehet redisztribuálni az építőanyagot. Vannak nagyszerű jogszabályaink, amelyek egytől egyig a valóságot követve születtek, ha nem éppen ügyes lobbymunka hatására tisztítottak utat csókosok piaci érdekeinek. Amiről írok, arra nincs jogszabály. Ma az tekintendő normálisnak, amikor egy 150 éve jól eláldogáló ház minden eleméből két hét megfeszített munkával szemetet állítanak elő, azt jól megutaztatják, hogy valahol messzebb, az addig érintetlen tájat összeszemeteljék vele, s az így feltáruló csupasz házhelyre mengintcsak a meszeségből elképesztően korszerű, szenzációsan modern, fenségesen stílusos anyagokat, berendezéseket hozzanak. Ma ez a logika. Csak épp a Föld logikája ennek pont az ellenkezője.

Rendszerszintű válasz a szemünk láttára kialakuló helyzetre legfeljebb hipotetikusan létezik. Egyéni válaszok vannak, lehetnek, melyek a ma még magas civilizációs szinten összetetten gondolkozni képes értelmiségi, művész, építész etikus és felelősségteljes gondolkozásának eredménye lehet csak. Kétséges, hogy ezek révén találunk-e érdemi megoldást, de ha ezek sincsenek, akkor esély sem marad. Építészek, ne építsetek! Ne építsetek hagyományos módon, magatok után húzva az építőipar teljes, összességében kártékony vertikumát. Ha nem muszáj, ha nem kell az iroda munkatársait eltartanod, ha nem szeretnéd ruházni, iskoláztatni a gyerekedet, pillanatnyi önfeledtséget találni szeretteiddel egy utazás, egy kellemes éttermi vacsora során, akkor ne tedd. De szeretnéd. Naná. Szeretnél normális emberi életet, amíg lehet. Csapdában vagy. Így vagy úgy csapdában vagyunk mindannyian. Ha tehát mégis építesz, mert építened, tervezned kell, tudásodat és alkotóerődet a valóságosan szenvedő Föld és ne az absztrakt, arctalan, de követelőző profit szolgálatába állítsd. Tudásoddal a megoldást keresd és ne a bajt tetézd.

Nincs tehát jó válasz. A helyes lépést én biztosan nem tudom. Nem vagyok környezetvédelmi szakember, csupán tehetetlenül nézem a túlnépesedésből következő globális gondokat. A Föld kiszáradását. Brazília és Szibéria őserdeinek, de akár a pesti közterek fái pusztítását. A mindjobban égető nap miatt növekvő sivatagokat, a termőföld kiégését, kiürülését s a mindebből következő holnapi tömegélelmezési krízist. A víz- és élelmiszerhiány, a tengerszint megemelkedése miatt ránk váró, sosem látott mértékű és elkerülhetetlen népvándorlást. Mégis-mégis, ha a többé-kevésbé jól föltett kérdéseket sikerül kitapogatnunk a jelen kuszaságában, talán már az segítség lehet. De legalább annyi – s ebben mélyen hiszek –, hogy hiába lenne kellemesebb, mégsem szabad a közelgő veszély elől fejünket a homokba dugva tartani. Túl sok nemszeretem, nem-akarom-elhinni állítás torlódott most össze. Sok részlet a szakmai hiányosságaim miatt pontatlan talán és vitatható. Sőt, vitatandó. Mégis, abban bízom, ha egy-egy bosszantó apróság fölfedezhető is, az nem hitelteleníti a gondolatmenet egészét. Mert alapvetően fontosnak tartom, hogy legalább tudjuk és lássuk, ami ránk vár. Hisz amíg tisztán látunk, addig él a remény, hogy valaki közülünk egyszer megoldásra lel.