Építészet és identitás - A10 #40.
Az A10 július-augusztusi számában ismét több érdekes házzal és projekttel találkozhatunk Európa minden tájáról, amelyek nagy része az építészet és a közösségi-kulturális identitás viszonyát feszegeti – ezúttal hazai példa nélkül. Haba Péter recenziója.
Az A10 egyik kedvenc témája, az építészet és a közösségi identitás viszonya az idei július-augusztusi számban ismét erős hangsúlyt kapott, s ráadásul több aspektusból is terítékre került, bár a szerkesztők ezt bizonyára nem tudatosan alakították így.
Itt van mindjárt a címlapsztori. Egy furcsa hasáb, hófehér csipkeköpenyben, melynek zsindelyszerűen rakott fodrai talán még finoman lengedeznek is a szélben. A ház azonban – sajátos kontextusa és építéstörténete révén – nem egyszerű formai extrémkedés, bár abból is van benne egy jó adag. Az Amszterdam közelében található Almere városában áll, melyet a közel száz évvel ezelőtt kialakított Flevo Polderen az 1970-es években kezdték építeni, s eredetileg bolygóvárosnak képzelték el, mára azonban 190 ezres, közigazgatási értelemben is önálló település lett. Három évtizede még az volt a koncepció, hogy olyan, a közeli nagyvárostól függő policentrikus, kertvárosias település legyen, amely teret enged az izgalmas építészeti kísérleteknek is. Ennek ellenére Almere hamar álmos, egyhangú kisvárossá vált, ahol pezsgő közösségi terek szinte nem léteztek. Az 1990-es években drámai változás történt: a város lakossága rohamosan növekedett, s az új fejlesztési elvek az önerős, sajátkezű házépítést, sőt a minél szabadabb építészeti önmegvalósítást kezdték támogatni, s a vezetés ezzel összefüggésben az OMA stúdió tervei szerint multifunkcionális városközpont létesítésébe fogott. Csakhamar különösebbnél különösebb házak sora jelent meg Almerében: a formai „deregularizáltság” és az új városközpont markáns karaktere a korábban arc nélküli városnak egyre erősebb öntudatot adott. A cc-studio, a studio-TX és a tulajdonos, Rob Veening képzőművész együttműködésével született épület szabad asszociációkon, bátor anyag- és formajátékokon alapuló megoldásaiban talán ez a „helyi érzés” is ott bujkál. A homlokzat borítása az építészetben manapság egyre gyakrabban alkalmazott, PTFE(teflon)-borítású, üvegszálas szövetből van, melyet egy élelmiszeripari futószalagok gyártásával foglalkozó üzem hulladékaként szerzett meg az építő (ingyen).
A városok-városnegyedek kulturális identitásának építészeti kereteiként elképzelt sokfunkciós központok sorából a lap a belgrádi Beton Hala Waterfront Centre pályázatának nyertes műveit (Sou Fujimoto Architects, ARCVS studio), egy szintén belgrádi ipari negyed „mixed-use” fejlesztését (ZENIT engineering), egy helsinki városi tömb hatalmas udvarába tervezett, lebegni látszó „felhőépületet” (ALA architects), a gótikus előképeket idéző, színházat, üzlet- és egészségközpontot magába foglaló memmingeni (Németország) Elsbethen Quartert (trint + kreuder d.n.a.) emeli ki.
Hasonló célú az a nagyszabású pályázat is, mely a 19. századi eklektikus építészeti gigantomán példáját, a brüsszeli Igazságügyi Palota várostól elzárkózó, komor tömbjét a környező közterek átalakításával, élénkítésével, vonzóvá formálásával igyekszik jobban bekapcsolni a település szövetébe. Nem maradnak el a helyi közösségek megerősítését szolgáló kisebb projektek sem: az athéni belső udvarokat kollektív terekké formáló program mellett megismerkedhetünk az ulmi zsidó közösségi központ (ksg Kister Scheithauer, Gross) terveivel. A szerbiai Mokrinban épült kulturális-turisztikai központ a város 18. századi építészeti örökségének sajátos karakterét igyekszik kompakt formába sűríteni, s ezzel a hely művészeti-szellemi hagyományait is szimbolizálni.
Az identitás-téma legizgalmasabb eleme azonban a kortárs orosz városfejlesztési koncepciókat bemutató cikk, mely nemcsak szigorúan szakmai értékelésre törekszik, de feltárja a mai Oroszország társadalmában rejlő azon súlyos problémákat is, melyek sok esetben még mindig akadályozzák a szovjet érában átalakult városközpontok megújítását. Az összeállítás azonban elénk tárja a nehéz helyzetben mégis megindulni látszó pozitív változásokat, az új építészeti identitásokban megnyilvánuló fejleményeket.
Haba Péter
