Építészeti oktatás, okulás

Mostanában sokat foglalkoztat, hogy egyre több, nagyon hiányos szakmai tudást tükröző tervet látok. Ez a mi felelősségünk, egyetemi oktatóké. Mit rontunk el?
Kőnig Tamás írásának első része

Életem utolsó harmadában (negyedében, ötödében, ki tudja?) vagyok. Épitész lettem, és a korom (jobbindulatúan a tapasztalatom) miatt egyre többet tanítok és járok tervzsűribe. Miközben mindig érdekeltek a mások - idősek és fiatalok - által készített tervek, pályázatok, egyre több tervet, vagy csak induló építészeti elképzelést látok “hivatalból”. Főállásom a Budapesti Műszaki (és immár Gazdaságtudományi) Egyetemen van, külsős oktatóként a Nyugatmagyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében (Sopron) és a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karán vagyok konzulens, időnként diplomavédésen opponens vagy bizottsági tag. Tagja vagyok a Fővárosi és a Szentendrei Tervtanácsnak. Mindezek mellett továbbra is tervezek, és azzal áltatom magam, hogy van valami rálátásom a világ építészeti tendenciáira is.

Éppen futó munkáink aktuális gyakorlati tennivalói egyre kevesebbet foglalkoztatnak (már csak azért is, mert irodánkban – egyre jellemzőbb módon – a korábban nálunk végzett fiatalok végzik ezeket), és így egyre több időm marad csak úgy gondolkodni. Mostanában sokat foglalkoztat, hogy egyre több, nagyon hiányos szakmai tudást tükröző tervet látok. És nem azért, mert ezek esetleg egy tanulmányait még nem befejezett hallgató tervei, nem kész munkák, véglegesen kidolgozott gondolatok, hanem mert gondolkodásmódjuk látszik bizonytalannak. A megalapozatlanság valahol a mi felelősségünk, egyetemi oktatóké. Mit rontunk el? Ezen gondolkodom, és írásom célja nem a kinyilatkoztatás hanem az együttgondolkodás inspirálása. Hogy lehet ifjú kollégáink széleslátókörűségét, elemzőkészségét, az építészszakma interdiszciplinaritását ismerő és aktívan alkalmazó kihasználását elősegíteni?

A BME Építészmérnöki karán évfolyamonként ma már háromszáznál is több hallgató van, Sopronban és az Yblben néhány tucatnyian tanulnak. A Műegyetem oktatási rendje "üzemszerűbb", a kisebb intézményekben családiasabb a hangulat. Az is nyilvánvaló, hogy a hallgatói létszám és a képzési helyek két évtized alatti megtöbbszörözésével nem járt együtt az oktatói létszám ilyen mértékű növekedése, az “egyetemek nagyjainak” száma – fajlagosan biztosan – csökkent. És az oktatók többségének nem főtevékenysége a tanítás.

Majd' minden hallgató sokat dolgozik az egyetemi munka mellett külső cégeknek. Bár teljesítik az egyetemi követelményeket, a konkrét feladatokat, legtöbbüknek nem ez a főtevékenysége. Jól érezhetően – és teljesen érthetően – nagyobb hatással van rájuk az adott – gyakran az “életre nevelő”, de gyenge szakmai színvonalú – munkahelyi környezet, az ott látott és végzett tevékenység, mint az egyetemi oktatás és oktató. A jellemzően kis tervezőiroda-méretek a szakmai rálátást és az egyes építészek közötti kapcsolattartás természetességét csökkentik. Az információszerzés fő, és egyre inkább kizárólagossá váló területe a háló, ami – a mindenről mindent tudás érzése mellett – sajnos gyakran kritikátlanná és emiatt felületessé tesz.

A közlésekben mind kevesebb a gondolat és az azt tükröző rajz, szinte csak rövid tényeket, adatokat és – valós vagy virtuális – fényképeket látni. Ezt a laikus megbízói oldal természetes nyomása tovább erősíti (milliószor halljuk: “csak egy gyors látványtervre van szükség”). A nyomtatott szaksajtó a megjelenést kétségessé tevő pénztelenségben, vagy – kevés, tiszteletreméltó kivételtől eltekintve - a “hírség és híresség”, a marketing által vezérelt bemutatás- és értékeléskényszerben szenved. A kevés megjelenő szakkönyv a hallgatók előtt gyakorlatilag ismeretlen marad. Minden nyomtatott anyag drága, a könyvtárhasználat gyakorlatilag megszűnt, az építészházbeli könyvtárról az egyetemisták nem is tudnak. Szinte az egyetlen “találkozási pont” a műegyetemi főépület második emeleti büféje melletti időnkénti könyvkipakolás.

Az egyetemi munkák feladatát és helyszínét ma már jellemzően nem határozzuk meg hivatalból, hanem a hallgatói inspiráció elősegítése érdekében igyekszünk velük együtt kiválasztatni, a programot közösen kialakítani és időben rögzíteni úgy, hogy a téma és a körülmények reálisak, a tervezendő ház akár ténylegesen megépíthető legyen. Méretéből és funkciójából olyan munkamennyiség látszódjon, ami kitölti, de nem terheli túl a tanterv szerinti időt, bonyolultsági szintje alkalmassá teszi arra, hogy a már néhány féléven át különböző tervezési feladatokat megoldott, nem sokkal a végzés előtt álló építészhallgató a tervkészítés során a helyszínértékeléstől a programvéglegesítésen, a koncepciókialakításon keresztül a részlettervezésig egyenletesen végigmehessen. Ezzel átélje a valóságos átfogó építészi munkát, átgondolja a leendő épület környezetére gyakorolt hatását, fizikai és jogi megvalósíthatóságát és későbbi működését, és lefolytassa a szükséges társszakági konzultációkat.

A hallgatók – ez egyetemenként változó – egyre kevesebbet élnek a konzultációs lehetőségekkel, és az elképzelések két konzultáció közötti fejlődése egyre kevesebb. Főleg a háztervezés egyik első, a környezet elemzése és az alapvető telepítési kérdések tisztázása utáni fázisa látszik negligálódni. Csak keveseket foglalkoztatnak ténylegesen a tömegalakítás problémái, gyakori a ˝csak nehogy egyszerű, unalmas legyen” hozzáállás, gyakran valahol látott, de megfelelően nem elemzett, esetleg egész más funkciójú példák kritikátlan átvételével. Sok esetben kétségesnek tűnik, hogy az ifjú tervező korábbi tanulmányiból már megismerte, megismerhette adott feladata szerinti épületek jellemző, és valamilyen módon indokolt térszervezési módjait; látja és belátja, hogy a konkrét feladathoz “technológiailag meghatározott” helyiségkapcsolati képletek tartoznak nemcsak ipari, hanem egyéb funkciók esetén is. Gyakori, hogy a talán már tisztázott funkciósémából egyszer csak a kész épület megjelenítésének szándéka tűnik elő anélkül, hogy a szükséges szerkezeti vagy installációs kérdések meggondoltak, egyáltalán megoldhatók lennének.

Időnként még a szükséges kapcsolatok létrehozásához elengedhetetlen közlekedő (rendszerek) létrehozásának szándéka is elfelejtődik. Az is egyre gyakoribb – most már valamennyi konzultációs helyemen –, hogy egyes vázlatokon (térmetszetekben gondolkodás hiányában, csak alaprajzot vagy csak bizonyos látványt előtérbe helyezve) lépcsők-rámpák-galériák, egyáltalán bármilyen terek teljesen megvalósíthatatlan módon jelennek meg. Ezen kérdések tisztázására természetesen a konzulens hivatott, de így egyre gyakrabban háttérbe szorulni látszik a tervezési tárgyak másik, szintén nagyon lényeges szerepe: annak tudatosítása és a tervezési szemeszterbeni modellezése, hogy az építésznek kulcsszerepe van abban, hogy a háztervezési folyamat átfogó és egyenletes legyen, minden lépték és minden szakág kérdéseit meg kell oldani ahhoz, hogy kifogástalan (vagy legalább annak célzott) mű jöhessen létre.

A műegyetemi komplex keretében két félév alatt tartandó összesen négy zárthelyit otthon néhány nap – jellemzően egy hétvége - alatt elkészítendő kisfeladatként adjuk ki, amelyek közül egy-kettő egynemű funkciójú, inkább elméleti-eszmei, jelképi alkotás (pl. mauzóleum, kilátó), a többi akár tényleges munkaként is reális lehetne (pl. árterületi kisüdülő, városi információs épület vagy éppen adott, szűkös helyszínre kerülő magasraktár). A feladatok feldolgozási módját (fekete-fehér, vagy színes, akár montázs-kollázs technika, szabadkézi vagy szerkesztett állapot, esetleg számítógép) mindegyiknél egymástól lehetőleg eltérően határozzuk meg, ezzel lehetőséget adva az eltérő dokumentálási technikák mindegyikének kipróbálására, segítséget nyújtva a saját legmegfelelőbb módszer megtalálásához. A legutóbbi ilyen kisfeladat egy erdőmélyi szaunaház tervezése volt. A bemutatott tervek ismét felszínre hozták azt a problémát, hogy a hallgatók ismeretei igen gyakran felületesek, és az ismeretek “alkalmazása” idézetszerű, ráadásul szinte kizárólag formai, a konkrét feladattól térszerkezetben és funkcióban, időnként léptékben is független.

Az utóbbi időben hallgatóink számára félévenként két épület-(építkezés-)látogatást is szervezünk. Ez amellett, hogy egy valóságos, éppen készítés, esetleg sokadszori átépítés alatt álló ház megismerésével jár, lehetőséget teremt tényleges helyszíni, történeti és műszaki körülmények és a valós építészi munka áttekintésére, ráadásul egy-egy ma működő építész gondolatainak megismerésére, a vele való személyes kommunikációra. Ebben a félévben az első ilyet Dévényi Tamás tartotta a több száz éves múlt, sokszori átalakítás után éppen nagyon izgalmas fejlesztés alatt álló Rác fürdőben, a második Otto Wagner már több mint hatvan éve üresen álló Rumbach Sebestyén utcai zsinagógája lesz.

Műegyetemi diplomatervezőinket évek óta védés utáni tervbemutatóra hívjuk meg. Ekkor már mindenki túl van a diplomaterv-készítés és védés – az elmúlt években jellemzően már nem is csak egy félévig tartó – nehézségein és izgalmain. A bemutatókra három-három szakmailag (és emberileg) elismert, mások tervbírálatában (oktatás, zsűri, cégvezetés) gyakorlott építészt szoktunk meghívni, olyanokat, akik az adott védéseken nem voltak érdekeltek, és rendszerint az éppen akkor diplomatervezőket nem ismerik.

Az immár végzett fiatal építészek rövid tervismertetése (tervlapok kiállítása és nem számítógépes prezentáció) után a megjelentek kötetlen, némi borozgatással és kólázgatással kísért beszélgetés keretében, a többi hallgató és a konzulensek jelenlétében véleményezik a látottakat. Ez rendszerint sokat segít az “üzemszerű” oktatás által keletkeztetett feszültségek levezetésében. Ezzel az immár tanulmányaikat záró hallgatók és az oktatók egy új, a korábbiakra természetes módon alapozott kapcsolatba kerülhetnek. Ennek csak egyik vetülete az, amikor egy volt hallgatóm Dél-Amerikából küldi nekem e-mailben aktuális munkájának rajzait véleményezésre, sokkal fontosabb, hogy természetessé teszi a végzettek számára azt, hogy a teljes önállósuláshoz és az ezzel járó magabiztossághoz előnyös, és a későbbi munkánkban is természetes mások gondolatainak megismerése, és a megismerés után akár a vélemény figyelmen kívül hagyása.

Az említett példák hallgatói terveit, egyáltalán a megkérdőjelezett hallgatói tevékenységet nem a problémásnak tartott folyamatok okozójának, hanem eredményének tartom. Ezért igyekeztem a személyes beazonosíthatóság lehetőségét elkerülni, neveket, helyszíneket és a tényleges funkciókat nem említem. Amennyiben ennek ellenére némelyek számára valamelyik megkérdőjelezett munka szerzője felismerhető, ezért elnézést kérek. Ezek felidézésével célom természetesen nem az egyes emberek lejáratása, hanem az általam előnytelennek tartott folyamat illusztrálása volt. Ha egy korábbi hallgatóm a saját munkáját felismeri, és véleménye az enyémmel nem egyezik, úgy ezzel kapcsolatos “konzultációra” természetesen rendelkezésre állok akár személyesen, akár – a szükséges anyagok publikálásával – az építészfórum nyilvánossága előtt.

A régi-új Magyar Építőművészet ezévi első száma “Építészet és oktatás” témacímmel jelent meg. A lap és melléklete, a Post Scriptum több cikke foglalkozik építészeti felsőoktatási gyakorlattal és tervekkel. A megjelenés előkészítésének és írásom szándékának (és megkezdésének) az egybeesése véletlen, mindazonáltal tapasztalataimat az ott megjelentek nem változtatják meg. Tekinthetjük soraimat a téma folytatásának. Örülnék, ha minél több érdekelt – hallgató és oktató, építész és építtető – segítene kétségeim mérséklésében. A nyilvánvaló jószándék ellenére nem rontunk el súlyosan valamit? Mit tehetünk mi, egyetemen oktatók, kis és nagyobb irodákat vezető építészek mást, többet azért, hogy az építészi gondolkodás, a szakmai tájékozottság, a tenni akarás és tudás a hivatalos, az utolsó tanévekben jellemzően már feldolgozói munkával párosuló egyetemi lét, és a nem hivatalos, már egy tervezőirodában, alkalmazottként eltöltött tanulóévek után a társadalom számára minél előbb hasznosuljon. Nem utolsó sorban azért, mert mi, tervező építészek kevésnek tartjuk azt, ha művünk papíron vagy képernyőn, vetítővásznon látható.

Megelégedettek akkor lehetünk, ha az általunk kigondolt terek, a külső-belső látvány élvezhetősége mellett alkotásaink megvalósíthatók, létrehozhatók és a használó, vagy látogató, esetleg körülötte elhaladó ember számára válnak befogadhatóvá, működővé, élhetővé. Gondolkodjunk ezekről a kérdésekről nyilvánosan, erre a – néha károsnak tűnő – internet kiválóan alkalmas.

Kőnig Tamás
DLA építész