Építészettörténet oktatás ma - Debrecenben
A BME Éptört tanszék 140 éves jubileuma keretében rendezett ”Az építészettörténet oktatásáról” c. szimpóziumon hat képzési hely oktatói mutatták be éptört kurzusaikat. Az alábbiakban Gerle János írása olvasható a debreceni oktatásról.
A BME Éptört tanszék 140 éves jubileuma keretében rendezett ”Az építészettörténet oktatásáról” c. szimpóziumon hat képzési hely oktatói mutatták be éptört kurzusaikat. Az alábbiakban Gerle János írása olvasható a debreceni oktatásról. A szimpóziumra 2010. április 20-án a BME Oktatói Klubjában került sor, dr. Simon Mariann szervezésében és vezetésével. [a szerk.]
A győri Széchenyi István Egyetemhez hasonlóan a debreceni építészoktatás is technikumból, felsőfokú technikumból, főiskolából alakult egyetemi szintű képzéssé, az MSC idén szeptemberben indul az első BSC-t végzett hallgatók részére. Én 2005-ben kerültem Debrecenbe, hogy éptörtöt tanítsak, a korábbi tanítás elsősorban Mikolás Tibor előadásaira épült, aki most is ad saját diaanyagára és élményeire támaszkodó órákat.
A helyzet abszurd, évfolyamonként kb. 80 hallgató számára adunk elő tulajdonképpen ketten: mellettem éptört tanítással foglalkozik a doktori képzést végző Kántor Anita és ezt egészíti ki alkalmanként a népi építészet és műemlékvédelem avatott szakértője, Pataky Emőke. A BSC képzésben megjelenő egy féléves építészetelmélet tárgyat Wesselényi-Garay Andor és én adtuk elő eddig, nekem van egy szabadon választható, egy féléves organikus építészet tantárgyam. Az építészettörténet négy féléves tárgy, amely a kezdetektől napjainkig tekinti át a témát, félévenként kollokviummal, végén szigorlattal. Egy fél éven át hallgatnak művészettörténetet a diákok. (A levelező tagozat összesen húsz órányi éptört tanításának nevetséges voltáról nem érdemes szólni részletesebben.)
Egyfelől van tehát egy igen szűk oktatói keresztmetszet, 2005-ben még egy órával jártam a hallgatók előtt néhány általam jól ismert korszak kivételével (az, hogy szakértője vagyok egyes korszakoknak, a teljes éptört oktatására önmagától nem képesít), nem hiszem, hogy az építészettörténet teljes témakörének átadása egyszemélyes feladatként jól vállalható, kivéve, ha éppen ezt a feladatot volt alkalma valakinek saját módszere szerint megoldani, ha volt/van lehetősége a saját építészettörténet-elmélet kidolgozására.
Másfelől azonban szembesülnöm kellett a hallgatói ismeretek katasztrofális állapotával. Sem történelmi, sem kultúrtörténeti, sem földrajzi, sem művészettörténeti ismeretekre támaszkodni nem tudok, azok híján semmilyen összefüggésbe nem kerülnek az építészettörténeti fogalmak. Hogy extrém példákat mondjak, hogy milyen vallásúak a törökök, hogy azonos földrészen van-e Bizánc és Konstantinápoly, hogy mi történt annak idején Jeruzsálemben, hogy Mátyás király uralkodott-e előbb vagy Szent István, ezek mindennapos rejtélyek. Erre tehát sem az egyszemélyes, önálló koncepció, sem a leghagyományosabb iskolás oktatás nem tud felépülni.
A harmadik probléma a kredites rendszerű oktatás és a bolognai módszer bevezetése által okozott zűrzavar. A tantárgyak összehangolása, egymásra vonatkoztatása, a két lépcső egymásra épülése esetén például az építészettörténet finomítása megoldatlan. Jelenleg a BSC képzés ad építészettörténeti alapismereteket, az MSC ennek felépítését nem folytatja tovább, hiszen eljutottunk a saját korunkig, gyorsabban, mint jó lenne, de kérdés, hogy milyen mértékig tudja majd ezt az alapot felhasználni. Meggyőződésem, hogy az építészképzésnek a bontatlan oktatás felel meg, emellett lehetne alacsonyabb szintű, más célú képzést indítani, más tantárgyi felépítéssel, ahonnan megfelelő különbözetikkel át lehet kerülni az építész szak valamely szintjére.
Az oktatásban a fenti feltételek figyelembe vételével a célom az épített örökség iránti érzékenység felkeltése, annak a képességnek a kialakítása, hogy egy épület egyáltalán érdeklődést váltson ki a hallgatóban, és képes legyen a látottakból valamilyen korra, stílusra, történelmi összefüggésre - és mai tanulságra - következtetni. Ehhez nagyon sok vizuális információt adok, kommentálva a képeket. A vizsgán egy-egy különösen jelentős alkotó vagy alkotás ismeretét várom el, egyébként a képi felismerést-ráismerést értékelem, amit Pogány Frigyes tanár úr vizsgáin lestem el. Vizsgafeltétel félévenként tíz darab otthoni rajz elkészítése, emellett gyakorlat címén most kezdtem rátérni a hallgatók önálló előadásainak megszervezésére, aminek révén egy-egy részlettéma ismertetése bővebben kerül bele a tananyagba (például korunk egy-egy építészének bemutatása), mint ahogy az általános menetbe belefér és remélhetően jobban meg is marad a személyes kapcsolatok miatt. (Amelyek egyébként túl lazák.) (Probléma az óralátogatás, ami nem kötelező, ha valamilyen ravaszsággal teszem mégis azzá, például gyakorlatnak nevezem órai rajzolással egybekötve, azzal nem tudom a hallgatók figyelmét az előadásra irányítani.)
A képzésen belül más oktatási anyagokhoz, formákhoz nem kötődő éptört-oktatás nem eredményes, legfeljebb mindig akad néhány lelkes, érdeklődő hallgató (5-8 százalék), de a tárgy maga a tervezéshez képest nagyon alacsonyrendű fontossággal bír a hallgatók szemében, holott a BSC képzés keretében a tervezővé válásra még nagyon kicsi az esély. Ez a kérdés azért okoz számomra problémát, mert látom, hogy rendkívüli műveletlenség és építészettörténeti kérdések iránti közöny mellett bontakoznak ki tehetséges tervezők, vagyis az a leglényegesebb momentum hiányzik az éptört oktatásból, hogy azoknak az érdeklődését keltse fel, és azoknak a szemléletét alakítsa, akik a maguk tervezői képességével ezeket az ismereteket a leginkább tudnák - nem csak a saját céljaikra - hasznosítani.
Gerle János
