Épület, gép, környezet – gondolatok a K&H-székház kapcsán

A Szabó Tamás János, Péter Gábor, Mezei Gábor és munkatársaik által tervezett Soroksári úti K&H-székház alighanem az utóbbi évek egyik legtanulságosabb épülete: összetalálkoznak benne Magyarország egyik legnagyobb kiterjedésű építési vállalkozásának problémái valamint a környezettudatos gondolkodás és technológia építészeti konzekvenciái. A szerteágazó kérdéskörrel, illetve a konkrét épülettel kapcsolatos gondolatait Haba Péter osztja meg az olvasókkal.

A teljes kiépüléséhez közeledő Soroksári úti iroda- és lakóházsor igazi állatorvosi ló. Az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik: az ingatlanfejlesztői gyakorlatban, a beépítési struktúrában és az egyes épületekben megnyilvánuló szakmai típushibák egyaránt felelősek abban, hogy a beruházások sikere mára legalábbis kétségessé vált. A kritikusok ezt persze gyakran szóvá is teszik.

Ha ezúttal eltekintünk attól a gigantikus szakmai-társadalmi-politikai problémakörtől, amely a szomszédos Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája megépüléséhez, illetve a közöttük kialakítandó ún. Gregersen körönd terveihez kötődik – s amely persze még hosszú időn át minden egyes építészeti mozzanatot meghatároz majd a Millennium Városközpont területén és környékén –, akkor a kritika a leggyakrabban az iroda- és lakóházsor beépítési struktúráját marasztalja el.

A vád a szellemtelenség, az, hogy az egyes beruházások lényegében egymás mellé sorolt, monoton tömegekből álló merev térfalat eredményeztek, elrekesztve a Duna áhított látványát és levegőjét, s végső soron semmi egyebet nem szolgálnak, mint a maximális térkitöltést. A kritikusok az egyes épületek kapcsán felróják a tervezőknek, hogy megadják magukat a beépítési terv által ösztönzött unalmas „dobozolásnak”, vagy – éppen ellenkezőleg – megriadva a konformizmustól, túlzott látványhajszolásba menekülnek. A szelídebbek azonban csak arról beszélnek, hogy az épületsor a merev magassági korlátozások miatt egyhangú, lapos masszává vált, melyet még a váltakozó – bár nem különösebben ambiciózus – homlokzati szisztémák sem képesek megtörni. Kifogásolják azt is, hogy az együttesnek szinte semmilyen viszonya sincs a város életével: a földszinti terek – legalábbis részleges – megnyitása ellenére a terület kihalt, csak az irodai dolgozók lézengenek a huzatos sétányokon.

Bár a legfrissebben elkészült épület, a K&H Csoport székházának tervezői, Szabó Tamás János, Péter Gábor, Mezei Gábor és munkatársaik (Finta és Társai Építész Stúdió) kísérletet tettek arra, hogy ezekre a kritikákra választ adjanak, az, hogy szándékaik sikeres eredményre vezettek-e, egyelőre számos részletében kérdéses. Annál is inkább, mivel valójában egy nagyobb építészeti kompozíciónak, a Millennium Városközpont ún. főépületét alkotó komplexumnak csupán egyik feléről van szó.

A Nemzeti Színház és a Soroksári út között, illetve a 2008-2009-ben épült Millennium Tower III. nevű épülettől délre elhelyezkedő területre a fejlesztő korábbi koncepciója szerint konferenciaközpont, kaszinó, gyógy- és rekreációs célokat szolgáló fürdő és szálloda került volna. Később azonban változott a program a publikus funkciók rovására: a Központi Tervtanács előtt 2009-ben megvitatott tervek egy négy funkcionális egységből álló, de összefüggő együttest mutattak, melynek két legdélibb – tehát a Lágymányosi híd felé eső – szárnyát bérirodák, a hozzájuk észak felől csatlakozó toronyszerű tömböt konferenciateremmel kiegészített szálloda céljaira alakítottak ki.

A tervlapokon a szálloda északi oldalán egy két részre tagolódó, de tömegében egybeolvadó nagy irodai egység is feltűnt – ez valósult meg az idén: a Millennium Tower III. felé eső nagyobbik, 54.000 m²-es egység építtetője a K&H Ingatlanlízing Zrt. volt, tehát a K&H Csoport hivatalai tulajdonosként költöztek a létesítménybe, míg a déli, kisebb alapterületű egységet (mely a Trigránit cégcsoporthoz tartozó Duna Kongresszus Kft. beruházásaként épült) ugyanez a cégtársulás bérlőként használja. Úgy tudni, hogy a Trigránit tervei között szerepel a komplexum építkezéseinek folytatása, vagyis a K&H-székház építészeti értékelése során számolni kell a még csak tervek formájában létező épületrészekkel is.

Az épület beépítési struktúrája szemlátomást szakítani próbál a Millennium Towers I-II-III. sablonjaival: a Soroksári útra merőlegesen kifutó, középső összekötőszárnyakkal kiegészített „H-formák” helyett hosszan elnyúló, átriumok köré szervezett épület bontakozik ki a szemlélő előtt. Ez a szándék az épület hosszanti homlokzatainak kialakításában is megnyilvánul: az erősen horizontális tagolású, síkban tartott felületek a Millennium Towers monoton hasábsorával állnak szemben. A dél felé eső szakaszok azonban már visszaváltanak az előreugró tömegekre és visszalépő síkokra épülő komponálásmódhoz. Ezt azonban nem a Millennium Towers-höz való igazodás vágya motiválta – a tervezők ugyanis így akartak átmenetet alkotni a később megépítendő szárnyak (szálloda+konfereciaterem, bérirodák) szinte szabadon állónak tűnő – csak egy-egy földszintes nyaktaggal, üvegfallal stb. összekötött – tömegei felé, így oldva fel a kontrasztot az együttes északi végének feszes síkja és a déli részek kötetlenebb, áttört elemei között.

Bár az utóbbiak toronyszerűen karcsú tömbjei és a közöttük kialakuló tágas terek – ha megvalósulnak – talán valóban üdítően hatnak majd a laposan terjengő, s a dunai tájat is eltakaró iroda- és lakóházsorhoz képest, azonban az már most sejthető, hogy – a tervezők minden igyekezete ellenére – nem feltétlenül fog kialakulni feszes építészeti egység. Mivel túl nagy a léptékváltás és túl mély az „árnyékzóna” a két rész között, félő, hogy a szálloda és két „kísérője” „lefittyedhet” a K&H-székház tömegéről. E kompozíciós probléma gyökere talán abból ered, hogy a komplexum a maga egészében – a négy egységet együtt szemlélve – lényegében éppúgy betagozódik abba a mereven additív, egyirányú beépítési rendszerbe, amelyet a többi épület is követ – még akkor is, ha a tervezők ez ellen mindent megtettek.

Márpedig az effajta soroláson alapuló, kérlelhetetlenül lineáris szituációkból nehéz egyszerre változatos és koherens kompozíciót kihozni – főképp, ha ráadásul már megépült középszerű alkotások sorával is számolni kell. Ezzel kapcsolatban a Nemzeti Színház felé néző délnyugati sarok kialakításán sok múlhat: a tervek szerint a két jövőbeni irodatorony között a Gregersen körönd vonalához igazodó, átlós üvegfal húzódik majd. E dinamikus hatású „effekt” egyfajta felvezetése a K&H-székház dunai frontjának diagonális kimozdulása, amely tehát nem egyszerűen az irodasor kubatúrájának megtörését, az irodai négyzetméterek gyarapításához szükséges terek növelését, illetve az irodai egység és a sokkal szélesebb szállodatorony közötti kontraszt enyhítését szolgálja, hanem az „épületfolyamot” lezáró építészeti gesztus hatását is felfokozza. Ugyanakkor a K&H-széház homlokzati kialakítását és tömegformáit nem csak az építészeti-urbanisztikai kontextus határozta meg – legalább ilyen jelentőségű volt a formálásban a sajátos belső térelrendezés és a bonyolult gépészeti rendszerek szerepe is. Mielőtt ebben elmerülnénk, szót kell még ejteni a harmadik kritikus pont, a városi élet, az irodaház és a szomszédos kulturális intézmények viszonyáról is.  

Ritka kivételként sikerült enyhíteni a Magyarországon többnyire nagyon merev és a külvilágtól elzárkózó építtetői magatartáson: a déli (vagyis a K&H- és a bériroda-rész közötti) átrium a járókelők számára is nyitott passzázsként működik – egyfelől innen nyílnak a K&H Csoport ügyfélfogadó irodái (bankfiók, biztosító, leasing) és néhány üzlet, másfelől összeköti a Soroksári utat és a Nemzeti Színházat övező teret. A K&H központi átriumát is átjáróként alakították ki, de itt az előcsarnokokat biztonsági okokból beléptetőrendszer zárja le.

A közterek és a komplexum viszonya szempontjából fontos az is, hogy miként alakul majd a következő építési ütem: az elképzelések szerint a nagy üvegfal mögötti átrium a járókelők számára is nyitva állna, s a szálloda északi oldalán húzódó passzázzsal lenne összeköttetésben (a szomszédos kulturális intézmények által igényelt éttermeket, kávéházakat, üzleteket ebben a térsorban helyeznék el, pótlandó ezzel az esténként elnéptelenedő környékről hiányzó közösségi funkciókat is).

Bár a flâneur-ök kíváncsisága nem marad kielégítetlen, a K&H és a bériroda dolgozóinak még több jut az izgalmas térélményekből. A finom arányú, meglepően világos és levegős, nyolcszintnyi magasságuk ellenére sem aknaszerű átriumok a könnyed üvegfalak révén az emeleti irodák tereit is kitágítják, s az egész épületet átláthatóvá, sőt, szinte áttetszővé teszik a dunai panorámától a Soroksári út látványáig. A hosszanti homlokzatok mögött húzódó egyterű irodákat a harántszárnyak „torkolatánál” található kiszolgálóblokkok (liftek, lépcsőház, vizes helyiségek stb.) benyúló tömegei tagolják fel, így akadályozva meg, hogy a dolgozókban a végtelenség, a túl nagy távlatok nyomasztó érzete alakuljon ki. A harántszárnyak középfolyosói mentén sorakozó, cellás rendszerű irodák és tárgyalók is kihasználják az átriumok adta téri lehetőségeket, s ekképp még a szűkebb terek és folyosók is nagyvonalúvá válnak.

Azonban nemcsak a környezet- és munkapszichológiai szempontból megfelelő téri viszonyok, hanem a jó fizikai közérzet, a gondosan temperált munkatér megteremtése is alapvető szempont volt a tervezés során. A hőmérséklet szabályozását a fan-coil-os rendszereknél lényegesen jobb élettani hatású, ún. hűtő-fűtő álmennyezet biztosítja. A levegő egyenletes minőségét a gépi szellőztetők, az átriumok, illetve a klímahomlokzatok előtemperált levegője és a felnyitható üvegfelületeken át bejutó természetes légáramlatok egymást kiegészítve teszik lehetővé. A természetes fény mennyiségét, illetve a külső tér hőhatásait a központi vezérlésű, de az egyéni igényekhez is hozzáigazítható árnyékolók szabályozzák.

Az épület környezeti temperálásának tervezése során az emberi tényezőkön túl a gépészeti rendszerek maximális környezettudatossága, a megújuló energiaforrások alkalmazása és a hozzájuk kapcsolódó kiegészítő elemek – például az átriumokban és a tetőteraszon megjelenő nagy zöldfelületek, illetve a homlokzatok mögött található trópusi télikertek – kialakítása volt a legfőbb szempont. (A telek kedvező hidrogeológiai adottságait kihasználva fúrt kutakból hőcserélők és hőszivattyúk segítségével kinyert energia biztosítja a hűtő-fűtő-rendszerben keringő víz, illetve a szellőző-rendszerben áramló levegő megfelelő hőmérsékletét. Az építtető és az üzemeltető egyébként szeretné elérni az ún. LEED energiahatékonysági és környezetvédelmi minősítést.)

E komplex környezeti-energetikai-hőtechnikai szisztéma megalkotása – éppen speciális szükségletei révén – legalább annyira építészeti, mint technikai feladat volt. A tervezők egy olyan sajátos esztétikai rendszer megteremtésére tettek kísérletet, amely formai egységbe fogja a legújabb energiatudatossági elvekből eredő téri, szerkezeti és anyaghasználatbeli igényeket, hogy ezzel az irodaház egész építészeti kialakítása, különösen, hogy a homlokzatok megformálása maga is segíthesse a környezeti temperálást.

A tervezők több rétegben kibontakozó homlokzati struktúrát képzeltek el, melynek egynemű alapsíkjaként antracitszürke keretszerkezetű üvegfelületet vontak az épület tartóváza köré. Mivel a Duna közelsége miatt erősen szélálló – s ekképp tömör és előreálló vezetősíneket igénylő – árnyékolókra volt szükség, a tervezők logikus lépésként az üveglapok tartóbordáit is kívülre helyezték el, s ezzel egyfajta fordított homlokzatot alkottak (lényegében egy előregyártott típuselemekből álló, de összességében egyedi fejlesztésű szerkezetről van szó). E karakteresen feltagolt, részleteiben mégis finom szerkezet előtt szigetszerűen „szétdobálva”, pontmegfogásos rendszerű, kéthéjú szakaszok húzódnak, melyek az ötödik szinttől fölfelé kétszint magasságú, hat méter széles télikertté terebélyesednek. (E kétrétegű, kiszellőztetett szerkezeteknek természetesen a belső levegőtemperálásban is fontos szerepük van, éppúgy, ahogy az átriumoknak is).

A homlokzatok tagolásához a loggiaszerűen kialakított, nyitott függőkertek is hozzájárulnak, de talán a legdominánsabb elem a látványban az üvegfelületekre helyezett fehér keretháló. Bár ez a manapság népszerű formai elem nyilván a homlokzatokon megjelenő rendkívül sokféle karakterű részlet összefogását szolgálja, valójában inkább tovább bonyolítja, feleslegesen terheli az összképet, s az egyébként tiszta és finom üvegfal-struktúrákat elnyomja. Számos megoldás bizonyítja, hogy a tervezők láthatóan nagyon is képesek a szerkezetek és technikai részletek inherens esztétikájára alapozó építészeti megoldásokat alkalmazni, valamiért mégis úgy érezték, hogy „nem áll össze a kép”, hogy a látványt egyben tartó „abroncsokra” van szükség. Ez a bizonytalanság különösen az északi oldalhomlokzatnál válik szembetűnővé, ahol a keretháló a félátrium tere elé futva a levegőben megszakad. Itt mintegy keresztmetszetként válik láthatóvá az épület külső és belső világának egymáshoz való viszonya is, főképp az, hogy az átriumok üvegfalai a külső homlokzatok síkba vetített változataiként nyerték el formájukat.

Mindent egybevetve kétségtelen tehát, hogy az utóbbi évek egyik legtanulságosabb épületéről van szó. Nem feltétlenül az egyéni szakmai teljesítmény színvonala miatt, hanem azért, mert az épületben egy sor új építészeti jelenség és ingatlanfejlesztési szimptóma tükröződik egyidejűleg. Összetalálkoznak benne Magyarország egyik legnagyobb kiterjedésű építési vállalkozásának problémái – melyek közül nem egy valójában az egész országra jellemző beruházói gyakorlat hiányosságaiból eredő, visszatérő probléma – és a most már idehaza is egyre gyakrabban elvárt környezettudatos gondolkodás és technológia építészeti konzekvenciái. Megmutatja, hogy az ún. környezettudatos építés formálódó gyakorlatát kiszolgáló iparág és mérnöki szféra (a megújuló energiákat hasznosító berendezések és a hozzájuk illeszkedő szerkezeti típuselem-rendszerek kifejlesztői és gyártói) miként szab új korlátokat, egyszersmind új lehetőségeket a tervezői kreativitás számára, illetve az ökologikus épületek iránti igény hogyan ösztönzi az építészeket arra, hogy egy olyan útra lépjenek, amelynek célja egy, a korábbiaktól alapjaiban eltérő szintézis épület, gép és környezet között.

Haba Péter

K&H Irodaház ("K"); Bérirodaház ("H")

felelős vezető tervező: Szabó Tamás János DLA
építész tervezőtárs: Péter Gábor DLA
koordináló építész: Mezei Gábor
épületszerkezetek: Takács Balázs - FRT Raszter Építésziroda Kft.
területfelelős építész: Tömösi Örs
építész munkatársak:
Koncsol András, Szentmáry Szabolcs, Kalmár Gyöngyi, Erősné Honti Mariann, Száva István
belsőépítész vezető tervező: Kulcsár Zoltán
területfelelős belsőépítészek: Dienes Szabolcs, Dobozi László
belsőépítész munkatársak: Varga Éva, Tóth Petra, Kertész Balázs, Tarczi Péter, Hegedűs Péter, Kopár Andrea, Füvessy Klári, Halvaksz Mónika, Kiss Gábor, Apponyiné A. Irén
homlokzat (kiviteli terv): Stocker György DLA - Stokplan Kft.   
tartószerkezet: Volkai János - Tm. Janeda Kft.
épületgépészet:
G. Bihary Erzsébet, Bukovics János - G&B Plan Kft.               
Temesvári László, Szlovák Krisztián - Temesvári Tervező Kft.           
épületvillamosság: Kelemen Ferenc - Kelevill FZ. Kft.
környezetrendezés: Szloszjár György, Steffler István - Garten Studio Kft.           
forgalomtechnika: Rhorer Ádám - Közlekedés Kft.               
környezetvédelem, akusztika: Józsa Gusztáv - Józsa és Társa Kft.
generáltervező: Finta és Társai Építész Stúdió Kft.

fotó: Hajdú József

tervezés éve: 2008.12 - 2010.02.
kivitelezés éve: 2009.10 - 2011.10
Építtető – K&H Irodaház: K&H Ingatlanlízing Zrt.
Építtető – „H” Bérirodaház: Trigránit cégcsoport / Duna Kongresszus Kft.
Projectmanager: Borzásiné Danilovics Anikó / Duna Kongresszus Kft.