Érző formák – A La Congiunta Múzeum
Esett az eső, mikor megérkeztünk Giornicoba. A kis svájci falu fő utcájának mentén több kocsma is volt. Az első mellett megálltunk, és megkérdeztük, hogy itt lehet-e átvenni a La Congiunta épületének kulcsait. Szerencsénkre ez volt az a kocsma. Átadták a kulcsot, és mint kiderült aznap már mi voltunk a harmadik társaság, akik Hans Josephsohn munkáit jöttek megnézni. A falut keresztező patak meredek völgyének másik oldalán állt a Peter Märkli tervezte ház, amely állandó jelleggel őrzi Hans Josephsohn bronz szobrait. – Szederkényi Lukács, a BME építőművészeti doktori iskola hallgatójának beszámolója
Peter Märkli még diákévei alatt, a ’70-es évek elején lett figyelmes Hans Josephsohn szobraira egy művészeti magazin cikke alapján. Nem sokkal később ellátogatott a szobrász műtermébe, aki eleinte gyanakodva fogadta a látogatót, de miután kiderült, hogy a fiatalember építészmérnöknek tanul, és nem a szobrászat fogásait jött ellesni tőle, szívesen marasztalta, és megkérte, segítsen a nehéz gipsz modellek mozgatásában. Később ezen látogatások rendszeressé váltak. A fiatal építész itt tanulta meg, hogy hogyan kell értelmezni, befogadni egy műalkotást, felfedezni a feszültséget egy Cézanne festményben, megérteni egy Giacometti szobor térbeliségét.[i] Később Märkli sokszor alkalmazta Josephsohn reliefjeit saját házainak homlokzatain, mert úgy érezte, megoldást jelentenek az egyes tektonikus elemek kapcsolatából fakadó feszültségek leküzdésére, mintegy a modernizmusban elfelejtett oszlopfő helyettesítésére. A reliefek sokszor az úgynevezett gondolkodó rajzokon is megjelennek, a struktúrák alapvető, központi elemeiként.
Märkli kétféle kézi rajztípust tart számon saját gyakorlatában[ii]: egyet, amit konkrét tervezési munkák előkészítéséhez, legtöbbször madártávlati, háromdimenziós kis vázlatokként rajzol, melyeken a ház környezetét, táji és térbeli kontextusát ábrázolja, és egy másikat, melyek szigorúan A4 formátumú, kétdimenziós tanulmányok, és nem köthetők egyes tervekhez. Az utóbbi rajzok segítségével egy-egy felmerülő építészeti kérdésre, problémára keres választ. Így ezek sosem önmagukban állnak, hanem mindig egy gondolatsorozat részét képezik, ezeket hívja ő nyelvi vagy gondolkodó rajzoknak.
1989-ben Peter Märkli néhány barátjával közösen létrehozott egy alapítványt, melynek célja egy olyan földterület megvásárlása volt, ahol felépíthetnek egy szabadon látogatható múzeumot Josephsohn alkotásai számára. Így készülhetett el a La Congiunta épülete a svájci építész tervei alapján.
A ház egy lineárisan felfűzött térsor, ahol a terek a bennük elhelyezett szobrokkal alkotnak szerves egységet. Az épület három teremből áll, amelyek egymásból nyílnak, a szobrász munkáinak egymás utáni korszakait reprezentálva. Az első magas, rövid térbe, aszimmetrikusan elhelyezve nyílik az épület bejárati ajtaja. Ez az aszimmetria végig megmarad a többi termen keresztül, és a nyílások méretei is ugyanolyanok mindhárom egységben. Az első szobában mindkét egymással szemben elhelyezkedő oldalfalon vannak műalkotások, melyek más-más méretűek. A tér centrális hatású, egyrészről az arányainak, másrészről a körülvevés, közre fogás érzetét keltő reliefeknek köszönhetően.
Ezzel szemben a következő terem lapos, hosszúkás arányú, ahol az 1965-75 között készült reliefek kapnak helyet. Ez a tér teljesen eltér az előzőtől, a munkák egyenletes ritmusban vannak kiállítva az egyik hosszanti falon, ami a lineáris hatást erősíti. A reliefek első ránézésre nem mutatnak különbséget, csak finom eltérés van az általuk ábrázolt történetek között. Az alkotások egy sorozathoz tartoznak, ahol az emberi alakok fölött egy nehéz és nagy, négyzetes tömb helyezkedik el, nyomott belső téri érzetet keltve, ahol maguk a figurák azok, akik ezt a nehézségi erőt ellensúlyozzák, hol könnyed mozdulataikkal, hol egyenes tartásukkal. Ez a tér ellentétben az előző teremmel sokkal világosabb és racionálisabb. Egyedül a szobrok apró, finom eltérései oldják ezt a racionális rendet. Az alacsony belmagasság szintén utal a reliefek nyomott belső térérzetére.
A harmadik terembe lépve – az előző szoba egyértelmű, egységes karakterével ellentétben – sokkal összetettebb térbe érkezünk, mely hasonló hosszúságú, de jóval nagyobb belmagasságú az előzőnél. Ebből a hosszú, magas főhajóra emlékeztető egységből három kis, centrális „mellékkápolna" nyílik jobb kéz felé. Az egész épületben először itt jelennek meg térben álló, faltól független szobrok, hatalmas fej alakok, amelyek megváltoztatják az előző térre jellemző átjáró jelleget. Ezzel egy olyan hangulatot létrehozva, amely már nem a linearitásról, hanem a bejárásról, helykeresésről szól. Ezt a szituációt erősítik a nagy térből nyíló kis szobák, ahová ugyanolyan nyílások vezetnek, mint amilyenek az épület többi terét összekötő ajtók. A mellékhajókba belépve megszűnik a fent említett helykeresés állapota. Itt az embert érthető viszonyok veszik körül, mely egyre inkább megkérdőjeleződik, ahogy a szemlélődő a főhajón keresztül átmegy a következő kis terembe, melyben központi, pontszerűen elhelyezett felülvilágítók találhatók, árnyékhatásokat létrehozva, így elősegítve a tájékozódást. Ezzel ellentétben a hosszanti termekben a felülvilágító rendszer úgy lett kialakítva, hogy semmilyen fényviszony között ne keletkezhessenek árnyékok. A bolyongás célja, hogy a néző az utolsó szoba végfalába ütközés helyett megforduljon, ebből a hátsó szemszögből végignézzen az egész házon, és el tudjon indulni visszafelé. Az előző termek már megtekintett alkotásait innen, az ajtónyíláson keresztül egy új szemszögből látjuk, ami arra ösztönöz minket, hogy visszafelé haladva ismét megfigyeljük őket.
Az épület tereinek megformálása összetett, de a szerkezeti és részletképzési megoldásai nagyon egyszerűek, és az anyaghasználata is viszonylag olcsónak mondható – deszkákból készült táblákkal zsaluzott betonfalak, bádogajtók, homályos polikarbonát felülvilágítók –, ezek szép kontrasztot, és egyben kapcsolatot teremtenek a bronz szobrok eredetileg gipszből épített jellegével.
Egy 2007-ben készült Hans Josephsohnról szóló dokumentumfilmet[iii] nézve válik érthetővé a szobrász munkamódszerének lényege. Az, ahogyan a művész egyszerre dolgozik több gipsz modellen, tapasztgat, ragaszt, majd újra-meg-újra visszavés, távolabb lép, egy másik munkán dolgozik és az előzőből leesett gipszlapokat az újra ragasztja fel. A szobrok durvasága, rusztikussága „mély esztétikát" sugall. Az emberi alakok és a köztük kialakuló terek viszonya talán legjobban az érző, érzékeny forma fogalmával jellemezhetők[iv] – olvasható Florian Beigel és Philip Christou művészettörténészek Peter Märkliről szóló írásában. Az egyes testeket, testrészeket sokszor nem is egy nézőpontból ábrázolja, azok önmagukban nem lennének értelmezhetők, de az egész reliefet összefogó tektonikus elemek segítségével mégis szétválaszthatatlan egységeket alkotnak, úgy, ahogyan Märkli homlokzati rajzain az egyes építészeti elemek.
Úgy gondolom, hogy ezt a műtermi miliőt próbálja folytatni Märkli saját tervezési gyakorlata során. A fiatalon a szobrász műtermében eltöltött idő tudat alatt biztosan nagy hatást gyakorolt az építészre, ami később a saját rajzolási, tervezési módszerében is megjelenik. Gondolkodó rajzait az anyagtalan anyagiság fogalma jellemzi. Egyfelől anyagtalanok, mert nem tudni, miből is fog majd felépülni az ábrázolt épület vagy részlet (betonból, kőből, fémből vagy fából), egyelőre csupán néhány vonal grafittal a papíron. Másfelől, nagyon is anyagiak ezek a rajzok abból a szempontból, hogy az építés alapvető folyamatai hatják át őket.
Märkli úgy építi, rakja össze, vési vissza vonalait, mint Josephsohn a gipsz modelljeit, amitől egyfajta épített jelleget kapnak. A „gondolkodó rajzok" ebben különböznek egy képzőművészeti rajztól, vagy akár egy képzőművészeti házábrázolástól, ami csupán a leképeződése egy épületnek: bennük megtalálható a ház anyagiságának alapvető lényege is.
A gondolkodó rajzokra úgy tekinthetünk, mintegy a ház felépülésének első, legfontosabb alaprétegére: ez „hordja aztán magán" a többi épített réteget, a téglát, a vakolatot vagy a festéket. Első lépésben még csak rajzi anyagiságot hordoznak, erre „kerül rá" a valós anyagiság, és lesz egyre konkrétabb, anyagszerűbb a terv és az épület.
Egy képzőművész készíthet egy témáról, gondolatról számtalan alkotást, szobrot, festményt, vagy rajzot. Ezzel ellentétben az építésznek egy házat egyszer van csak lehetősége megépíteni – mondja Märkli.[v] Ezért valamilyen módot kell találnia arra, hogyan gyakorolhatja, fejlesztheti építészeti tudását. Märkli kis rajzai gyakorlatok arra, hogy hogyan lehet az építészet alapvető eszközkészletét újszerű módon használni, az építészet nyelvtanának megértése után a meglévő elemkészletből hogyan lehet egy „új nyelvet" létrehozni.
Josephsohn gipsszel dolgozott, gipsz modelleket épített, amikből aztán bronz szobrok születtek. A gipsz egy semleges anyag, ellentétben a fával, vagy a kővel, amelyeknek meghatározott irányokkal rendelkező szerkezetük van. Ez a képlékeny, „struktúra nélküli" anyag, folyós, híg, tapasztható, ragasztható, majd megszilárdulva véshető, csiszolható. Az építési folyamatokra használt fogalmak szinte mind megjelenhetnek formázása közben. Az emberi kéz és a szerszámok lenyomata látszik a szobor végső formáján. Ez a fajta összetett, képlékeny anyagiság tükröződik Josephsohn bronzba öntött szobrain is. Ezzel párhuzamba állítva Märkli esetében nem a tektonika a fontos, hanem az építés aktusa, az építésből adódó viszonyok keresése.
A gondolkodó rajzokon az erős kontrasztok gyakran különböző színekkel, különböző rajzi eszközök segítségével jelennek meg. Még nincs eldöntve, milyen anyagokat reprezentálnak az egyes színek, a filctoll, a grafit, a színes ceruza; a lényeg csak az, hogy különböznek egymástól. Märkli gondolkodó rajzai ideák, a házak alapvető, lényegi kérdéseit keresik, és azt a kérdést feszegetik, hogy létezik-e konkrét tervezési feladattól független építészeti gondolkodás. Elválnak az építéstől, mert nincs valós, fizikailag ráépülő szerkezeti folytatásuk. Önálló, kis, kétdimenziós, könnyű építmények, építési gyakorlatok, mint ahogyan Josephsohn reliefjei is gyakorlatok az emberi alakok elhelyezésére a térben.
Szederkényi Lukács
Szerk.: Borenich Levente & Bun Zoltán
[i] Märkli im gesprach mit Oliver Prange anm. 8 S 53 Idézi: Irina Davidovici Rooms notes on the sources of Peter Märkli Art In: MION – DON (szerk.): i.m., 34-36.
[ii] Peter Märkli in conversation with Elena Markus JOHNSTON, Pamela (szerk.): Everything one invents is true Luzern: Quart Verlag 2017, 18.
[iii] KÄLIN, Matthias – MERZ, Laurin: Josephsohn Bildhauer. Dokumentarfilm. 2007.
[iv] BEIGEL, Florian – CHRISTOU, Philip : Peter Märkli’s spatial gestalt In: JOHNSTON, Pamela (szerk.): Everything one invents is true Luzern: Quart Verlag 2017, 229.
[v] MÄRKLI, Peter : Mein Stoff für Fassaden (előadás) ➝
