"Ez a könyv nem fából készült"

Öt éves késéssel ugyan, de immár magyarul is olvasható a „Bölcsőtől Bölcsőig/ Környezettudatosság- a tervezéstől a gyártásig” című, nagy sikerű könyv. A könyv valóban nem fából készült, hanem szintetikus anyagból: műgyantából és szervetlen töltőanyagból.

Öt éves késéssel ugyan, de immár magyarul is olvasható a „Bölcsőtől Bölcsőig/ Környezettudatosság- a tervezéstől a gyártásig” című, William McDonough és Michael Braungart nagy sikerű könyve.

A könyv bevezetőjének és egyben cikkünknek címe, tulajdonképpen egy mondatba sűríti a szerzőpáros által „új ipari forradalomként” definiált megoldását a környezetvédelem és az ipar eddig ellentétes kapcsolatára. Tudniillik, a könyv valóban nem fából készült. Hanem szintetikus anyagból: műgyantából és szervetlen töltőanyagból. A szerzők által a „műszaki tápanyag” prototípusának nevezett könyv-alapanyag több szempontból is fontos. Egyfelől a könyv így vízálló (Michael Braungart budapesti látogatása alkalmával nem győzte hangsúlyozni, hogy végre lehet kádban olvasni), tartós, de ami ennél sokkal lényegesebb, hogy újrahasznosítható.

Valóban újrahasznosítható, mert direkt erre tervezték. A könyv egy bizonyos kémiai eljárással kimosható és újra kiadható, más tartalommal. (A könyvnél talán jobb példa az újság, hiszen a könyvet különböző indokok miatt birtokolni szeretjük, a polcra tenni, és a tudatot, hogy onnan bármikor leemelhetjük és újraolvashatjuk. Az újság esetében azonban miután elolvastuk, maximum krumplit pucolunk rajta, majd kidobjuk.)
Ha újrahasznosított papírból készült volna a könyv-, írják a szerzők- akkor is ki kellett volna vágni fákat, csak talán kevesebbet. Ez a „kevésbé rossz” elve, ami korántsem jó, sem ökológiailag, sem máshogyan. Mondjuk ki, -bíztatnak a szerzők- hogy trendi a környezetvédelemmel törődni, azt mondani, hogy jó, mostantól nem járok autóval. Ugyanakkor, ahogy a szerzőpáros fogalmaz: „tejszínt öntök a kávémba, (amivel) hozzásegítek egy mocsár lecsapolásához, hogy tehenek legelhessenek a helyén. (…) Sőt "amikor kettőnél több gyereket nemzek, kielégíthetetlen szükségletet teremtek több nyomdára, több tehénre, több kávéra, több olajra, melynek révén több madarat, több fát és több virágot pusztítanak el, vagy űznek el élőhelyükről.”

A „kevésbé rossz” elve helyett, az egyetlen megoldást a teljesen jó elvében látják.
Minden, ami körülvesz bennünket, „rosszul van megtervezve”, az autók, az épületek, a csomagolóanyagok, a közlekedés, a városok. Ahogy Braungart fogalmaz: „veszélyes hulladékot” viselünk a lábunkon, a cipőnk talpa mozgás közben kopik, por keletkezik, amit aztán belélegzünk. A bőr cipő, folytatja Braungart, „valójában biológiai eredetű anyagok (alapanyaga a biológiailag lebomló bőr) és a műszaki anyagok (a króm és más ipari anyagok) keveréke.” Egyik sem nyerhető vissza a kidobás után, tehát gazdaságossági és ökológiai szempontból is ésszerűtlen. E helyett a biológiailag lebomló cipőtalp lenne kívánatos, amely leválasztható a polimer cipőfelsőrésztől. Újrahasznosítható a talp, a cipő felső részéből pedig új cipő készülhet.

A szerzők nem tudják elfogadni sem a környezetvédelem és az ipar szembeállítást, sem azt a bűntudatkeltést, amely napjainkban folyik. Nem értenek egyet azzal, hogy környezetünk megmentése érdekében szükséges az ipar korlátozása, és azzal sem, hogy a környezetvédők a növekedés akadályozói lennének. A hagyományosnak mondható ipar-környezetvédelem ellentét helyett abban látják a megoldást, hogy olyan anyagokra és eljárásokra van szükség, melyekkel teljes egészében újrahasznosíthatóak lesznek a termékek, amelyekre szükségünk van. Ehhez azonban rendkívül előrelátóan és tudatosan kell mindent megtervezni. A természetben minden tökéletesen működik, ezt kell ellesnünk, a rossz tervezésen kell változtatni és nem az életformánkon.
Rossz tervezésnek gondolják, a ma újrahasznosításnak, ők inkább lehasznált (recycle helyett downcycle) termékeknek nevezett eljárásokat. Mivel a termékek zömét nem úgy tervezték meg, hogy tökéletesen visszaforgathatóak legyenek, ezért nem kímélők ökológiai szempontból, és nem hatékonyak maguk az eszközök sem. Példák sorával érvelnek amellett, hogy az újrahasznosítás során egyfelől újabb és újabb nem lebomló anyagokat használunk, másfelől az így keletkezett termékek silány minőségűek lesznek. A szerzőpáros szemléletes példája a fenti elhibázott újrahasznosításra, az autókban használt acél esete. A gépkocsiban használt „jó minőségű, magas széntartalmú, nagy szilárdságú acélt például, más autóalkatrészekkel, így az autókábelek rezével, valamint festék-és műanyag bevonatokkal összeolvasztva hasznosítják újra.” Ezek az anyagok rontják az acél minőségét, így nagyobb mennyiségben kell jó minőségű acélt hozzáadni ahhoz, hogy a keverék elég erős legyen. Jelenleg nem létezik olyan technológia, amely képes lenne a feldolgozás előtt szétválasztani a polimert és festékeket az autóban található fémtől, így technikailag kivitelezhetetlen a jó minőségű acél elkülönítése.

Újra kell tehát mindent terveznünk, az eddigieket kihajítani az ablakon, újakat feltalálni az ökohatásosság (és nem ökohatékonyság!) vezérelte szemlélet mentén.
A cipős példánál maradva, egy ismert sportszereket gyártó cég éppen azon kísérletezik, belátva a „bölcsőtől bölcsőig elvet”, hogy cipőik bőr cserzését toxikus anyagok felhasználása nélkül is megoldják. Ez a cég további innovációkkal kísérletezik a visszanyerés terén is, tehát nem csupán előállítani kívánja a biológiai tápanyagot, hanem annak visszanyerésére alkalmas rendszert is szándékozik bevezetni.

A könyv, amely rendkívül olvasmányos a szerzők gördülékeny és közvetlen stílusa miatt, abban lenyűgöző, hogy nem csupán egy szép, új világot vizionál az elmélet szintjén, hanem számos gyakorlati példával is szolgál. A megvalósítástól azonban rendkívül távol vagyunk még, de a „bölcsőtől a sírig” helyett, a „bölcsőtől bölcsőig” gyakorlat felé kell haladnunk.

bg 

Bölcsőtől Bölcsőig/ Környezettudatosság- a tervezéstől a gyártásig
Szerző: William McDonough és Michael Braungart
HVG-könyvek, kiadás éve: 2007. oldalszám: 224, bolti ára: 3900 Ft