”Ezekben az otthonokban új módon kell élni” – Az államszocializmus építészeti válasza a megváltozott női szerepekre

A II. világháborút követő évtizedekben ugrásszerűen megnőtt a nők foglalkoztatási aránya. A fellépő munkahelyi kötelességek és a fizetetlen, reproduktív feladatok kettős teherként szorítottak, mely helyzet politikai válaszokat követelt. A nők megváltozott életmódja nem hagyta érintetlenül az építészetet sem, alaprajzi módosulásokat, új funkciókat, lakhatási kísérleteket eredményezve.

„Az államszocializmus család- és nőképe jelentősen különbözött a tradicionális magyar társadalom családszerkezetétől, a férj-feleség mindennapokban megnyilvánuló kapcsolatrendszerétől. Éppen ezért a más értékrendszer alapján működő pártállamnak ahhoz, hogy hosszú távon hatékonyan funkcionálhasson, el kellett fogadtatnia új ideáljait" – írja Schadt Mária szociológus Ellentmondásos szerepelvárások, nők az államszocializmusban című, 2005-ben megjelent tanulmányában. Ez az új ideál a 40-es évek végétől a több fronton is helytálló nőt jelentette, akinek immár nem csak gyerekneveléssel és háztartással kapcsolatos feladatai, hanem keresőtevékenysége is volt. A háború utáni gazdasági helyzet ugyanis egyértelművé tette a hatalom számára, hogy az a családmodell, ahol az apa az egyetlen pénzkereső, fenntarthatatlanná vált (ez nem magyar sajátosság, hanem különböző mértékben ugyan, de globális tendencia volt).

A nőkre szakadó többletteher – a korábbi, jelentősen nem csökkenő kötelezettségeikkel együtt – azonban komoly feszültséget hordozott magában, és óhatatlanul családon belüli konfliktusokat szült. Ráadásul nemcsak a nők háztartási, gyereknevelési, hanem munkahelyi feladatainak teljesítése is kárát látta ennek. Ezt a rendszer hamar fel is ismerte, derül ki például egy 1958-as Statisztikai Szemlében megjelent, A foglalkoztatottság alakulása című elemző tanulmányból: „(...) a nők ilyen nagyarányú bevonása az aktív keresők közé bizonyos mértékig túlzott volt, nem egy vonatkozásban – elsősorban az ifjúság családi nevelését illetően – kedvezőtlen következményekkel járt. A nők munkába állásának folyamata túlságosan gyors volt, s így már eleve sem lehetett minden oldalról, sem gazdasági, sem társadalmi vonatkozásban kellően megalapozott. A bölcsődék, a napközi otthonok, a közétkeztetés (...) szükségesnél lényegesen kisebb mértékű fejlesztése, a háztartások alacsony színvonalú gépesítése nem vette le a dolgozó nő válláról a háztartási és gyermeknevelési gondokat." Ennek a komplex problémának a megoldására vagy legalábbis enyhítésére az 50-es évek végétől több gazdaság- és szociálpolitikai, oktatásügyi válasz is született. Ezek közül talán a legfontosabb az 1967-ben bevezetett, a gyermek 3 éves koráig járó GYES, mely kettős célt szolgált: a magyarországi születésszám-csökkenést megállítva demográfiai fellendülést hozzon, valamint enyhítse a munkaerő-túlkinálatot. Nézzük most meg az állam azon döntéseit, ahol építészeti- és életmód-kísérletekben látta a rendszerszintű megoldást. (Az a progresszív elmélet, miszerint a háztartási és gyermeknevelési feladatok terhein egy házaspárnak egyenlő arányban lenne célszerű osztoznia, ebben az korszakban még fel sem merült, és sajnos az Európai Unió országait mérő Gender Equality Index mutatója alapján a magyar helyzet 65 év elteltével sem túl fényes.)

A nagy konyhakérdés

A konyha méretének, szerepének, funkcióinak alakulása mindig is összefüggött az adott kor társadalmi berendezkedésével, ezen belül a női szerepelvárások változásaival. A II. világháború után azonban nemcsak a konyha, hanem az egész lakhatási rendszer alapvető változásokon ment keresztül. A lakáshiány és a korszerűtlen lakhatási körülmények orvoslására tömeges lakásépítés kezdődött, a mennyiségnek azonban a gazdasági vonatkozáson túl is ára volt: tipizált lakásokat alakítottak ki az egyén szükségleteinek figyelembevétele helyett. 1958-1964 között folytak az Óbudai Kísérleti Lakótelep munkálatai, 1964-ben pedig elindul az építkezés a – többségében szovjet típusú – házgyári, készre gyártott elemekből, amely technológiával aztán több ütemben felépítik a ma is álló és városképet meghatározó paneles lakótelepeket.

A hidegháború idején Amerika – jelezve hatalmi – fölényét magasabb életminőséget ígért, ezért a főállású háziasszonyok munkáját korszerű háztartási gépek fejlesztésével kívánta megkönnyíteni. A szovjet vezetés ezzel szemben mást propagált: a modernizált konyha és a tudományos alapon megszervezett házimunka időt és energiát takarít meg a dolgozó nőknek, amit aztán a főzésnél „társadalmilag értékesebb és hasznosabb munkára" fordíthatnak – részben erre az elméletre vezethető vissza a konyha fokozatos leépítése a lakótelepeken.

A 60-as években terjedtek el Magyarországon a beépített, modulokból álló típusbútorok, ugyanis a szűkre szabott konyhákban a legkisebb helyigényű, minimális konyhaberendezés volt csak alkalmazható. Kísérleteztek étkezőkonyhás megoldással, illetve a konyha és étkező összekapcsolásával, hogy még inkább takarékoskodjanak az alapterülettel. Láthatunk olyan példát is, ahol a konyhát a nappali egy leválasztott fülkéjében helyezték el. Ám ez elsősorban a helytakarékossággal függött össze, nem feltétlenül a nők szerepének változásával. A nyitott konyha mégis segítette a szocialista háziasszonyt, hogy egyszerre tudja háztartásbeli és gyermeknevelési feladatait is ellátni, főzés közben tudjon figyelni az étkezőben vagy nappaliban tanuló-játszó gyerekekre is.

Az Óbudai Kísérleti Lakótelep

Az állami lakásépítés megújítása érdekében 1958 elején meghirdették a „C" tervet, melynek célja „a hároméves terv első két évére olyan kutatási program kidolgozása, aminek eredményeképpen 1960-ban elő lehet készíteni a korszerű építési módok bevezetését, a második ötéves terv nagyarányú lakásépítkezéseihez" – hangzik el az Építésügyi Minisztérium határozatában. A „C" terv egyszerre szerette volna a lakásépítés műszaki, szerkezeti és lakáshasználati oldalát modernizálni, utóbbi egyértelműen megvalósult az Óbudai Kísérleti Lakótelepen.

A pályázatsorozat keretében létrejött kísérleti lakótelep típuskonyha-modelljei valóban korszerűek és innovatívak voltak abból a szempontból, hogy több lépcsőben egymásra épülő, logikusan megszerkesztett szisztémaként működtek. Először fordult elő, hogy komplexen gondolkoztak a lakótérről, így az alaprajzi és szerkezeti kísérleteknél már eleve figyelembe vették a későbbi bútorok méreteit, mintegy összehangolva a tervezési folyamatokat. Kovács Zsuzsa díjnyertes konyhabútortervét sorozatgyártásra szánták a típuslakások számára. A terv variálható, színezett felületű modulokból állt, volt vitrines, sokfakkos, nyitott polcos és fiókos eleme is. Ez a típuskonyha került be például Mináry Olga 427 jelű, az Óbudai Kísérleti Lakótelepen megvalósult lakóházába. Az itt kialakított lakások kis alapterületük ellenére is kellemes, jól kihasználható terek, köszönhető ez többek között az étkezővel összekapcsolható konyhának.

Sajnos mire elkészült a kísérleti lakótelep, változott a központi direktíva: a hagyományos építési módszereket és anyagokat a sokkal gyorsabb házgyári technológia váltotta fel. Hamarosan az első, Kovács Zsuzsa-féle típuskonyha helyett egy másik, fehér frontokkal lezárt minimalista konyhabútor sorozatgyártását kezdték meg a panellakótelepek számára. A gazdaságosabb módszerrel épült lakások alapterülete nem nőtt, viszont az egybenyitható terek hiánya és a csekély számú alaprajztípus miatt kényelmetlenebbek lettek, nem beszélve arról, hogy költségcsökkentés közben lassan mindent kispóroltak a konyhamodulból is, ami használhatóbbá tette volna.

A budafoki kísérlet

Az 1963-73 között, többek között Tenke Tibor tervei alapján felépült Budafoki Kísérleti Lakótelep egy komplex kísérletként valósult meg. Egyrészt arra volt kísérlet, hogy az új szerkezeti, lakásrendezési és lakhatósági szempontokat a gyakorlatban tanulmányozza; az Építéstudományi Intézet ezeknél az építkezéseknél tette próbára a korszerű, minél olcsóbb és egyszerűbb építési technológiákat. Másrészt pedig kezdetét vette egy életmódkísérlet is: egy olyan utópiát igyekeztek megvalósítani, ahol a kényelmes lakás rendbentartása a lehető legkevesebb munkával jár, ugyanakkor széleskörű lehetőséget biztosít a pihenésre és kikapcsolódásra. „A kísérleti lakótelepen létesülő lakásokat úgy alakítják ki, hogy azok minél kevesebb időt raboljanak el a háziasszonyoktól, a család tagjaitól. (...) Nem lesz konyha, éléskamra, a bútorok nagy részét beépítik. A család a lakótelep központjában elhelyezett közös konyha éttermében fog étkezni. (...) Központilag gondoskodnak a ruhaneműek, fehérneműek karbantartásáról."  – írja a Magyar Nemzet 1962-ben  a tervekről. Az életmódkísérlet tehát az úgynevezett "üzemeltetett lakás" megvalósítására vonatkozott, ami a rendszer válasza volt a bevezetőben említett nőket érintő többletterhekre. A hagyományos háziasszonyszerep alól való felmentést egyfajta felszabadítás színében tüntették fel, ezt kommunikálja ez az 1966-os propagandavideó is. A Népszava pedig így fogalmaz: „A lakásokba lépve, első pillantásra a laikus számára is világos: ezekben az otthonokban új módon kell élni. Korszerűbben és kényelmesebben."

Az 1962-es tervekkel ellentétben ugyan végül kialakítottak – ablaktalan, szellőzővel ellátott – konyhát a lakásokban, ám átlagosan mindössze 4 m²-esre méretezve, hiszen az elképzelés szerint csak a mirelit vagy félkész ételek elkészítése, illetve az éttermi étel felmelegítése zajott volna majd itt. Ennek megfelelően berendezése tűzhelyre, beépített mosogatóra és egy 40 literes hűtőszekrényre korlátozódott. A beépített asztalok mellett négy személy kényelmesen étkezhetett. A felnőttek munkanapokon az üzemi étkezdében, a kisebb gyerekek a lakótelepen szintén létrehozott bölcsődében és óvodában, a nagyobb gyerekek az iskolában ebédeltek. Kamra nem volt a lakásokban, viszont a bejárati ajtókon „beadóablak" igen, amelyen át a házhoz szállított élelmiszer a lakók távollétében is elhelyezhető.

„A telep közepén építik fel az üzemeltetőközpontot, melynek munkatársai gondoskodnak minden szükségesről. A központhoz tartozik majd (...) a presszó, a klubhelyiség, a szuperett (ABC áruház), (...) a háztartási gépek szervize, orvosi rendelő, fodrászat, óvoda, bölcsőde, gyermekmegőrző (tulajdonképpeni napközi otthon lesz tanuló- és játszószobákkal). Az üzemeltetőközpont szervezi és irányítja majd a takarító brigádok munkáját, melynek tagjai nemcsak a lépcsőházat és az udvart, hanem a lakásokat is naponként takarítják. A lakástakarítás díja benne lesz a lakbérben" – olvasható 1965-ben a Hétfői Hírekben.

A parányi fürdőszobákban nincs hely se mosógépnek, se centrifugának, a mosókonyhát és a szárító helyiséget a földszinten lévő Patyolat-fiók volt hivatott pótolni. A lakások berendezésében a ragasztott szőnyegpadló, a mosható, műanyag tapéta, az áthelyezhető válaszfalak a hálófülkék között, valamint a műbőr tolófalak a konyha és a lakószoba között mind-mind újdonságnak számítottak. A háztartási helyiségektől elvett alapterületet Tenke Tibor a lakószobák méretének növelésére fordította. A már az óbudai kísérletnél is említett variálható válaszfalak pedig valóban sokoldalúan kihasználható lakóteret eredményeztek. Más kérdés, hogy az egybenyitott terek hiába lennének alkalmasak a társasági életre és nagyobb létszámú vacsoravendég fogadására, ha egyszer nincs megfelelő méretű konyha ennyi embert kiszolgálni.

Az idősgondozással járó feladatok csökkentésére a lakótelepen megépült az Öregek Háza. Ez volt az első, kifejezetten nyugdíjasoknak létrehozott ház Magyarországon. Nemcsak étkezés és takarítás volt az igénybevehető szolgáltatások között, de ápolónői szolgálat is. A Fővárosi Tanács ezután úgy határozott, hogy a budafoki mintájára minden budapesti lakótelepen alakítsanak ki nyugdíjasházat, ahogy ez meg is történt például Újpalotán és Kelenföldön is.

Az elérhetetlen utópia

A Budafoki Kísérleti lakótelep, mint életmód-kísérlet – számos erénye és progresszív gondolata ellenére – megbukott. A szolgáltatóipar nem volt képes lépést tartani ezzel az utópisztikus elképzeléssel, amely már Le Corbusier 1958-as „lakógépénél" sem működött, melynek alapgondolata szintén a lakások és lakóik tehermentesítése érdekében kialakított közösségi kiszolgálóhelyiségek voltak.

A probléma az alaptézisben keresendő, ugyanis a modern lakókörnyezet nem teremtett automatikusan modern embert. A budafoki lakásokba költöző, elsőgenerációs vidéki népesség számára a „jól méretezett" helyiségek ellenére kellemetlenül szűk volt a konyha és a fürdőszoba. Az örökölt szociális minták nem változtak meg egyhamar, ami rendkívüli zsúfoltsághoz vezetett. Ami az óbudai és főleg a budafoki lakástervezésében történt, az tulajdonképpen egy társadalmi utópia felépítése volt fizikai környezetként. A kisméretű konyha elve ezután még évtizedekig megmaradt a paneles lakótelepek tervezésénél – ha nem is olyan szélsőségesen csökkentett méretben, mint Budafokon. Tamáska Máté igen találóan ír ennek a lakásrendezési döntésnek a következményéről a 2020-as Szociológiai Szemlében: „A soron következő építészetszociológiai kérdés ezzel kapcsolatban az lehetne, hogy ez a megvalósult utópia miként járult hozzá a következő nemzedékek valós életmódjának és a női szerepeknek a változásához? A kis konyha ugyanis egy személynek is szűk volt, de azt végképp megnehezítette, hogy a háziasszony a felnövekvő gyerekeit is bevonja a munkába, így hosszú távon mégiscsak hozzájárulhatott a modernizáció folyamatához."

Megbékélés a közelmúlttal

Számos más, akár urbanisztikai- vagy formatervezői kísérletről tudunk még a rendszerváltás előtti időszakból, melyek egyértelműen az építészek és tervezők igyekezetének gyümölcsei, akik próbáltak élhetőbb, igazságosabb, emberibb lakókörnyezetet létrehozni. Ilyen volt akár az ország első szolgáltatóháza 1963-ban, melyet utána még számos másik követett; és ilyen volt az 1972-75 között megvalósult Házgyári Konyha Program is, mely az addigra végletekig lebutított panelkonyhára reflektált: fiatal formatervezők és építészek szociológusok bevonásával arra kerestek választ, hogy a berendezési és használati eszközök összehangolásával és újratervezésével hogyan lehetne használhatóbbá tenni ezt a teret. 1975-ben kiállítást is szerveztek a Hungexpon a létrejött tárgyakból, melyek egy olyan kutatási folyamat eredményeként születtek, amely egyedülálló volt a magyar dizájn történetében.

A 70-es évek közepére Magyarországon többmillió ember lett elsőgenerációs városlakó a kényszerű iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása és a vele járó urbanizáció hatására. Ez nagyrészt a lakótelepekre költözést jelentette, ami – és ez bizony a rendszer javára írható – életszínvonalbeli emelkedést eredményezett, hiszen ezek az emberek sokszor wc és fürdőszoba nélküli, falusi otthonokból érkeztek, ahol nem volt korszerű fűtés, sőt sok esetben folyóvíz és elektromos áram se.

„Persze a megvalósult építészeti és társadalmi ideák egy része zsákutcának bizonyult (...). Erre éppen a konyha státuszának változása az egyik legjobb példa, a hatvanas években időpazarlásnak titulált főzés és szinte feleslegesnek feltüntetett konyha mára éppen ellenkezőleg, egy kultusz középpontja lett. Ugyanakkor a kudarcot vallott gondolatok vagy papíron maradt tervek nagy száma ellenére is lenyűgöző ennek a korszaknak a fantáziája és optimizmusa. Nálunk viszont a hatvanas-hetvenes évek építészetét a közvélemény egyértelműen a szocialista rendszerrel azonosítja, és elsősorban ezért nem tartja megóvandó értéknek" – nyilatkozta 2016-ban Branczik Márta, a Kiscelli Múzeum építészeti gyűjteményének vezetője.

És valóban, az államszocializmus épületei és tárgyai a ma napig részét képezik életünknek, bennük létezünk és használjuk őket. Létezik egyrészt egy hamis nosztalgia ezzel a korszakkal kapcsolatban, mely a „régen minden jobb volt" életérzést lovagolja meg. De erősen jelen van a közéletben a másik véglet is, mely szemlélet a Kádár-korszak nemcsak teljes ideológiáját és ezzel együtt nőket érintő intézkedéseit, hanem automatikusan építészetét is elutasítja. Pedig érdemes lenne megérteni az innovatív és alkotói szándékot a városi terek, épületek és tárgyak mögött, és reálisan vizsgálni a rendszer értékeit és tévedéseit. Úgy vélem, a legrosszabb, amit tehetünk, ha a múltat akarjuk eltörölni a korszak emblematikus épületeinek lebontásával. Nézzünk inkább szembe vele.

Werk Zsuzsi

Szerk.: Böröndy Júlia

Felhasznált irodalom:

• Schadt Mária, Ellentmondásos szerepelvárások, nők az államszocializmusban, 2005.
• Kiscsatári Marianna, 54 éve vezették be a GYES-t Magyarországon, MNM blog, 2021.
• Keller Márkus, Szocialista lakhatás?, L’Harmattan, 2018.
• Szika Renáta, Főz, süt, főz. A konyha metamorfózisa  – Interjú Branczik Mártával, a Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjteményének vezetőjével, Artmagazin, 2016.
• Szabó Eszter Ágnes, Házgyári Konyha Program 1972-1975, Építészfórum, 2015.
• Branczik Márta - Keller Márkus, Korszerű lakás 1960 Terc, 2011.
• Lakni tudni kell! Lechner Tudásközpont, 2020.
• Fővárosi blog, A budafoki kísérlet, 2013.
• Lechner Tudásközpont, Budafoki kísérleti lakótelep videó
• Tamáska Máté, Gondolatok az építészetszociológia és a szociológia viszonyáról, 2020.
• Pápai Tamás, A XVIII. kerületben nyílt meg az ország első szolgáltatóháza, Pestbuda, 2023.