Fejezetek Mikolás Tibor életéből

Mikolás Tibor nagy formátumú, kivételesen tehetséges építész és tanár volt. Debrecen építészeti fejlődésének lehetőségét alapvetően meghatározza, hogy a hatvanas években európai szintű modern épületeivel megtörte az akkori közízlés korlátait. Kovács Péter DLA visszaemlékezése az építész emlékére nyílt kiállításon hangzott el.

2010. tavaszán a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara felkérte Mikolás Tibort, hogy életéről, életművéről tartson egy előadássorozatot, mely videokamerával rögzítve lesz. 2010. január és április között öt alkalommal készült egyenként cca. 90 perces felvétel, ahol Tibor elmesélte szakmai életének, életének publikus részét. Ez előtt a megnyitó előtt ezt a filmet megnéztem - Tibor baritonja a fülembe költözött. Ezt az élményt szeretném Önökkel, veletek megosztani. Mondandómnak a mottója: az alkotás önmagában csak részben érthető, a teljes megértéshez a mögötte álló személyiség ismerete is szükséges. 

Miért akar valaki építész lenni? Mi az építészet első élménye? Wright gyermekkorában Fröbel építőkockákkal játszott, Heinz Tesar egy híres építész, Lois Welzenbacher által tervezett házban nőtt fel, Zumthor nagynénje kertjébe vezető ajtó kilincsére emlékszik. Tibor arra emlékszik, hogy 15 éves korában apja megbővítette házukat egy neki szánt nagyjából 5x5 méteres szobával. Szükség volt rá, mert az egy nagy zongorával is rendelkező fiatalembernek külön élettér kellett. Ez az építkezés Tibort nagyon érdekelte. Az építési vállalkozót, akit mérnök úrnak szólítottak, minden nap kifaggatta, mi miért történik. Ekkor határozta el, hogy „mérnök úr" lesz. Az hogy építész lesz, akkor dőlt el, amikor a váci piaristáknál osztályfőnöke, Török Jenő a vetítettképes előadásokkal valamilyen hivatás felé orientálta őket. Az építészetről szóló előadásában egy olasz, valószínűleg római tér közepére kerülő építészeti alkotás makettjét vetítette. Ez annyira érdekes, gondolatgazdag építmény volt, ami azonnal bevonzotta. Kiderült, „az építészet nem csak egy nagyméretű használati tárgy." 



A Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építész Karára ezért jelentkezett. Itt az első években, az alaptárgyaknál még nem derült ki más irányú zsenialitása, amivel a testvéri versengésben a később matematika professzorként ismert Mikolás Miklóst utolérte volna. Szmodits Hildegárd a matematika vizsgán csak úgy engedte át, hogy megígérte, soha olyan helyre nem kerül, ahol a négy alapműveleten kívül másra is szükség van. A kémiát viszont úgy tanulta meg, hogy a vegyjeleket zenei hangokkal kottázta fel, és mivel a zenei memóriája átlagon felüli volt, magában énekelve vissza tudta mondani a képleteket. A zene, a ritmus később hatással volt épületeire is.

A tehetséges hallgatókat III. évtől a pesti tervező irodák felszippantották, ahol a tanulás mellett, illetve nyáron dolgozhattak. Persze csak, ha a tanszékekről ajánlották őket. Tibor III. évben már a nagyon jók közé tartozott, így először Albin Jánosnál, az operaház főépítészénél kapott munkát, majd Kiss Tibor, a II. Épülettervezési Tanszék vezetőjének ajánlására a Dávid Károly-Juhász Jenő-Kiss Ferenc irodába került. Kiss Ferencet tartotta igazi mesterének, tőle tanulta meg „az igazi modern építészetet", illetve Tibor szerint sok mindenben utánozta is őt, mint karaktert, tőle tanulta meg pl. a vitorlázást is. Ebben az irodában nagyon szabadon éltek, volt olyan, hogy a nyári kánikulában éjszaka dolgoztak, nappal aludtak a strandon.



A modernizmus magyarországi létjogosultsága – meséli Tibor – a háború után dőlt el, amit a korábban a Bauhausban résztvevő, vagy egy ideig Moszkvában élő, de visszatelepült építészek (pl. Weiner Tibor, Perényi Imre) is szorgalmaztak. Ezt a korszakot az 1947-es „Új Csepel, a dolgozók városa" című kiállítás is fémjelezi. A kiállításon bemutatták Perényi Imre munkásszállóját, amit Mikolás Tibor rajzolt. Ez számára később komoly kapcsolati tőkét jelentett.

Tibor, mikor 1948-ban végzett, már beágyazott munkatársként, főállásban dolgozhatott a Dávid Károly irodában. 1948 júliusában Kiss Tiborral vitorláztak a Balatonon. Az volt a szabály, hogy telefonon tartani kellett a kapcsolatot az irodával, mert változások voltak várhatók. Siófokon érte őket a hír, hogy augusztus 20-tól államosítva lesznek a tervező irodák. Ami munka addig elkészül, az még leszámlázható, utána minden megy a közösbe. MASZOVLET géppel repültek hajnalban Pestre, hogy mentsék, ami menthető.



Az államosításkor az összes irodát az Építéstudományi és Tervező irodába (ÉTTI) vonták össze, melynek vezetője Perényi Imre volt. Az ország összes munkáját ott kellett volna tervezni, amit lehetetlen volt megszervezni, ezért fokozatosan osztódásnak indult. A minisztériumban a 7-es főosztály szervezte a pályázatokat, a munka elosztást. Ide került a 21 éves Mikolás Tibor, mint titkár, és elég nagy hatalommal rendelkezett. Egy idő után vissza akart kerülni a tervezéshez, de Perényi erre csak ígéreteket tett. Nehéz volt szabadulni a hatalomtól. Egy darabig pótolta a hiányt a MÉSZ Mesteriskola első ciklusa, itt az alapításban is részt vett, és azonnal be is lépett. 1953-55 között volt a Mesteriskola első ciklusa.

A Perényi helyére kerülő Lux László később elhelyezte az Iparterv 3-as irodába, ott főnöke ugyanaz a Bán Károly volt, aki gyermekkorában a házuk toldását irányította. Bán Károly rábízta a későbbi Tiszaújváros tervezését. Itt jól érezte magát, de családi okok miatt új lehetőséget keresett, a 7-es főosztályon kereste Hegedűs Ernőt, hogy irányítsa át. 1955. december 30-án Deák Ernővel együtt előszobázott a minisztériumban, ahol egy beszélgetés végén Deák Ernő főmérnöknek, Tibor tervezőnek került Debrecenbe, és vitte magával a TVK lakótelepet. Az eredetileg 800 lakásos várost 1955-től 65-ig csinálta, akkor elvették tőle, átadták Miskolcra a tervezést, mivel a továbbépítést az akkor induló miskolci házgyárra alapozták.

1951-ben volt a MÉSZ küldöttséggel Lengyelországban. A megépült új város, NOWY HUTA tervezője este fölvitte arra a dombra, ahonnan ráláttak a településre. Ez a hivatás csúcsa, mondta a lengyel, aki otthonokat, teljes környezetet teremtett, és mint teremtő a kivilágított ablakokban, az utcákon sétáló emberekben gyönyörködött. Ez az érzés őt is teljesen átitatta. Tibor a kukoricaföld széléről nézte Tiszaszederkényt, elképzelte a síkságból kiemelkedő magas épületet, amivel egy hangsúlyt akart teremteni, a házakat, a tereket. Az első kétemeletes épületekre lebegő párkányt tervezett. A téren a kiülő előtetős üzletsorra ráfordította a lakóházakat, törtvonalú loggiasort alakított ki. De az álma, hogy egyedül ő hoz létre egy várost, nem teljesült. Ami szinte hihetetlen, a tiszaújvárosiak teljesen elfeledkeztek róla.

Tibor 1956. január 2-án érkezett Debrecenbe. Az ´56-os események úgy haladtak el mellette, hogy közben saját elmondása szerint beteg volt. Mivel Deák Ernő disszidált, ő lett a Debreceni Tervező Vállalat főmérnöke 1986-ig. Akkor körülbelül 100-an dolgoztak az irányítása alatt, ez később, már az új elnevezés szerinti Kelettervben 450 fős létszámra növekedett. Hét igazgatót fogyasztott el. Egyszer elunta, hogy jönnek, mennek az igazgatók, fárasztotta az alkalmazkodás kényszere. Ezért felment a minisztériumba, kérdezte, miért nem őt nevezik ki. Mondták, lépjen be a pártba. Jó, mondta Tibor, de legnagyobb meglepetésére a helyi pártszervezet nem szavazta meg. Ki tudja miért, talán túl bohém életet élt. A kisstílűség nem viselte el a nagyvonalúságot. Városi legendák szólnak arról, amikor a bárban beült a zongorista helyére, női szíveket megdobogtatva. Akkor még a szakma is, kis iróniával úgy nevezte: Magyarország legszebb építésze.



Ki volt hát Tibor? Kinek Tibor, kinek Mikolás elvtárs, ne tudjuk meg, hogy a kor milyen feltételeket szabott a szakmagyakorláshoz. Különleges képessége volt arra, hogy szót értsen a politikával, elfogadtassa azt is, amit más nem tudott. Az 1960-61 között tervezett Hajdúsági Áruház épület terveit, amit ő „komponált modernizmus"-ként aposztrofált, olyan alkotói szabadságfok jellemezte, ami még az általa tisztelt kollegákat is megosztotta. Andrássy Pista bácsi, a városi főmérnök sem tudott vele mit kezdeni, ezért tervzsűrit szervezett. Amikor Tibor befejezte a tervismertetést, kínos, majdnem tízperces csend következett. Ekkor a tanácselnök, Ménes János megszólalt: „Hát nekem tetszik." Ez mentette meg az épületet.

1964 a sikeres házak évjárata volt. Ekkor adták át a Kálvin téri saroképületet, az Alföldi Nyomda új épületét, a KLTE új kollégiumát és az Agrártudományi Főiskola új szárnyát és a TVK lakótelep üzletsorát is. Az Agrártudományi Főiskolánál újabb álma valósult meg, egy nagy belső teret alakíthatott ki. Az aula négy szint magas belsőtere a templombelsők igényességét tükrözi. 



A KLTE fejlesztést folytatva megépítette azt a kazánházat, ami speciel személyes kedvencem, már csak azért is, mert kevesen ismerik. 1963-69 között megépült a Kémia Intézet, amely feltörte az addig uralkodó neobarokk kánont. A Korb Flóris-féle főépületet ugyanis még a múlt századi nyelvezet jellemezte, de a körülmények miatt jó negvenéves csúszással valósult meg. A professzorok nem tudták felvenni a lépést Mikolás Tibor teljesen európai szintű és korú modern épületeivel, ezért azok elég sok ellenállást váltottak ki. Különösen igaz ez a DOTE Elméleti Tömb 10 emeletes épületére, amit még ma is tévesen a debreceni panelkorszakhoz tartozónak gondolnak. Nem akartak 4 emeletnél magasabb épületet, még akkor sem, ha a fél erdőt ki kellett volna irtani egy alacsonyabb szintszámú épület miatt. Az akkori dékán még az alkotó díjazásához szükséges hozzájárulást is megtagadta. A főbb díjakról egy mondatot: Tibor kétszeres Ybl-díjas és Széchenyi-díjas építész.

Tibor először ezekhez az épületekhez fűzte azt a gondolatát, hogy külön kihívásnak érezte a bonyolult technológiákat. „Technológiát formába önteni, ez az építészet lényege„ - fogalmazta meg. A KLTE Kémia Intézet gépészeti szintjén mintegy 500 ventilátor csőrendszerét gyűjtötte össze. Ebben is megtalálta a rendszert, szerette azt az élményt, amikor zümmögésüket hallgatta, látványuk pedig az egyiptomi templomok sűrű oszloprendjére emlékeztette.

A technológia térbeli elrendezésének értelmezése kórházi terveinél vált ismét fontossá. Barátja, Sándor János, az EÜ Minisztérium Beruházási Főosztályáról a KÖZTI kikerülésével rábízta a járási kórházak első, később típustervvé vált épületeinek tervezését. Készült egy egyenes és egy „T" alakú változat. Az orosházi kórház m 1:100-as makettje – a vállalatnál kiváló makettező műhely működött – a weimari konferencián akkora sláger volt, hogy több folyóirat leközölte. 1967 és ´75 között 5 kórház épült a terveiből, az utolsó három már egyedi tervezés volt. A legtöbb álmatlan éjszakát a kisvárdai jelentette, ahol az alsó pinceszintet nem szigetelték talajvíznyomás ellen, és folyamatosan vízben állt. Végül ezt is megoldotta, NDK-s építészek javaslatára a metróépítőket hívta segítségül. Ma is álló debreceni épületeinek sorát az 1974-ben elkészült Zeneművészeti Főiskola épülete zárta. 

Tibor negyedik előadását ezzel zárta: „tartok ötödik órát." Az ötödik órán kaptuk azt a leckét, amiről eddig nem akart beszélni, pedig sorrendben következett volna, a debreceni Művelődési Ház történetét. „Az épületet politikai akarat hozta létre, politikai akarat bontotta le."- idézem Tibort. A város Borsos-féle új sugárútjának belvárosi végére mindig akartak egy nagy épületet építeni. 1967-ben a városi párttitkár adott ki utasítást egy művelődési ház tervezésére. Tibor találta ki a programját. Megbirkózott a hiányokkal, biztosította a bővítés lehetőségét, a süllyesztett parkoló későbbi eltakarását, még a kényszerített előregyártás sem tudta elvenni a kedvét - szóhasználatával élve - egy komponált épület létrehozásához. 1978. november 4-én volt az átadása. Sorsszerű, hogy a szemben lévő lakóépületben lakva a nyolcadik emeletről nézte végig a művelődési ház életét és 2003-ban a bontását.

Rendszerváltás után ugyanis a városvezetés a régi rezsim szimbolikus lenyomatának tartotta az épületet, ezért ragaszkodott a bontáshoz. Az erre irányuló emóciókat persze a ház előtt magasló Lenin szobor is kiváltotta. Tibor sosem értette meg, miért volt erre szükség, hiszen a meglévőt kiválóan lehetett volna integrálni egy új építésbe vagy rekonstrukcióba. Erre jó példa Bán Ferenc Művelődési Háza vagy Herman Hertzberger utrechti Music Center épülete, ami 1979-es előzmény folytatása. Ezek hasonló funkciójú és korú épületek, melyeket eredeti tervezőjük alakított át korszerűvé. Tibor méltósággal, kívülről sztoikus nyugalommal és szomorúsággal élte meg az eseményeket, de képzeljük el, milyen belső vívódás árán.

A ´80-as évektől nem épültek publikus épületei. Korábban ezt hiányoltam, ma azt gondolom, talán jobb is. A ´80-as évek nem az a korszak volt a magyar építészetben, ahol nagyvonalú épületek születtek. Kár lett volna, ha belemorzsolódik a szétosztó, de egyben kevés építészeti értéket tartalmazó rendszerbe. Ekkor már főleg csak az oktatás kötötte le energiáit. A debreceni Ybl Miklós Főiskolán, később egyetemi karon tanított építészetet. Csak érzékeltetve a tudásbázist, kiváló előadói képességgel beszélt 22 ezer katalogizált diapozitívról.

Nézem a filmkockákat. Tibor hátterében sivár fal, szemetesvödör, előtte elhasznált rajzasztalok. Mintha ez a környezet le is írná, milyen egy építész sors. Csúcsok, majd elfeledettség. Kell, hogy valamit törlesszünk ebből az adósságból. Ezért fontos ez a kiállítás, melynek létrehozását külön köszönöm a kurátor uraknak, Arató András és Kasuba János építészeknek.

Ki volt hát Mikolás Tibor? Kihez tartozott, kinek tartozott? Ezt a viszonyrendszert a Mohácsi István által kreált mondóka is feszegeti:
Énkolás Tebor – Tekolás Őbor – Őkolás Mibor – Mikolás Tibor

Az biztos, hogy mi, debreceni építészek tartozunk neki, mert a város mai építészeti fejlődésének lehetőségét alapvetően meghatározza, hogy már a ´60-as években feltörte az egyébként nehezen átalakuló közízlés korlátait. És hogy milyen minőségben, ezt a kiállítás bizonyítja.

Kovács Péter DLA
Debrecen, 2016. január 14.