Felelős sokféleség - Reimholz Péter gondolatai

Kacskaringós előzmények után kezdtem a pályámat éppen 1968-ban. Korábban dolgoztam ötvösműhelyben és anyagvizsgáló laborban, kis híján kertészmérnök lettem, évekig tanultam ipari formatervezést Dózsa Farkas András tanszékén és belsőépítészetet Németh Istvántól - míg végül egymásra találtunk az építészettel. Olyan mesterek segítettek ebben, akik révén egy biztonságot adó folyamatosság részévé válhattam. Jurcsik, Jánossy, Szrogh, Vámossy és Gulyás elhitették az emberrel, hogy részese és esetleg befolyásolója egy folyamatnak, melynek révén ”barátságot köthet” a Janákykkal, Rimanóczykkal, Nyírikkel, Lauberekkel és azokkal is, akik majd csak utána csatlakoznak a folyamathoz.

Persze én sem voltam mentes attól a vágytól, ami egy pályakezdő természetes, ám hiábavaló szándéka: meghaladni mestereit. Bőségesen kínáltak erre lehetőséget az idő tájt az építészet, a művészetek, a politika, a gazdaság, a modernitás általános válságával, a haladásban való hit megroppanásával összefüggésben kialakuló alkotói, tervezői, gondolkodói formák. Mestereink és az ő mestereik az építészetet a nyilvános cselekvés és intim gondolkodás terepének tekintették. A mi időnkben az építészeti cselekvés terepe szép lassan megszűnt: a kivitelező által diktált ”cselekvéseket” végképp nem tekinthettük annak, de mint a művészetek más ágaiban, a mi szegmensünkben is megmaradt -sőt, anyagi hordozóitól elválni látszott - a tiszta gondolat. Kristálytiszta poétikák ragyogtak fel arra nem érdemes megbízások ürügyén, az épületek - megkockáztatom - alibiként suhantak át a színtéren, és izgatott hangulatú, dohányfüstös szobákban bölcsészekkel együtt ízlelgettük a szavak, a gondolat gyönyörűségét. Azt hiszem, a korra rá lehet ismerni: ez volt az a helyzet, amikor valaminek történnie kellett.

Az ”öregek” viszont hümmögtek, morogtak, és kevés kivételtől (Chemolimpex irodaház, OTP lakások, ipari épületek stb.) eltekintve ők sem építettek a szó igazi értelmében, de a mi ”fülsértő” gondolatainkat sem fogadták jó szívvel. Ennek okait kutatva ma már el kell ismernem, hogy mestereink tudásban, tapasztalatban, lexikalitásban messze fölöttünk álltak. Ebből a távolságból már látom, hogy éppen az univerzalitás talaján állva lehetett nekik elviselhetetlen az, ami nekünk fontos volt, alkotásfilozófiák, metanyelvek, magánmitológiák. A koncept ”csavarja” meg nagyon idegen volt nekik. (Az építészetet nem tekinthették játéknak!)

Érdekes, hogy az építészet általában késik néhány évet a ”világszellem” követésében, a modernitás válságára az építészet saját posztmodern mozgalmával mégis leghamarabb reagált a művészetek közül. A füstös szobákba ezáltal mintha új lehetőségek lopakodtak volna, egyáltalán: lehetőségek.

Szokatlan - talán mindjárt gyanús is - volt, hogy a fogyasztó ette (eszi!) ezt a formanyelvet, amire persze jó magyarázatok vannak, és nincs helye kézlegyintésnek. Kiéhezett volt a szem, a kéz, az akarat. A modern elvont formáinak felfrissíthetetlen klasszicitásra való hajlama - mely hovatovább a kor egyetlen elfogadható építészeti viselkedésmódjává lett, és ezáltal ki is ürült - egyszer csak átadta a helyét egy realista (nem szocialista realista, de mégiscsak realista) építészeti formanyelvnek. Építészek, megrendelők, az utca embere, a kormánybiztosok egyaránt azt hiszik, hogy ez az igazi, mert értik. Hiszen általában nem igényel mélyebb intellektust sem a létrehozása, sem a befogadása.

Engem ez a folyamat úgy ért, hogy számítottam rá. Kicsit röstelkedem, hogy jól is éreztem magam benne, most, amikor a posztmodern az építészeti mozgalom rangjáról lekerülve besorolódott a lehetséges eszközök közé. Ez inkább felelősséget ró ránk: a feladat által elvárt alkotói módszer - realista vagy absztrakt? - helyes megválasztásának felelősségét, és azt, hogy ezek után döntésünknek megfelelően, következetesen cselekedjünk.

---

---

Gondolataimat két, szinte egyidőben épült házammal illusztrálnám: a Hapimag apartmanházat a Fortuna utcában a maga finomkodó realizmusa, a Siemens Hungária körúti irodaházát hideg elvontsága miatt említem. Mindkét esetben szükség van a ház intellektuális megragadására és megértésére, arra, hogy nyílt érzelmekkel közelítsenek hozzájuk, csak más-más arányban és sorrendben.

forrás: Apáti-Nagy Mariann (szöveg), Häider Andrea (kép)

---

”A mi tisztességes, becsületes ”IPARTERV-es” generációnk mintha ma már nem lenne eléggé hasznára a szakmának: volt idő, amikor nagyon progresszív volt a tevékenységünk, most mintha hiányozna az a fajta szélsőségesség, aminek hatására a vektorok eredője a kívánt irányba mozdulhatna. Nem csak én érzem úgy, hogy ebben az elposványosodott állapotban jó lenne valaki, aki bátrabban elvállalná önmagát. Rengeteg elfojtott energiát érzek az építészetben, ebből felszabadulhat egyszer egy ilyen kimozdító erő, ha szerencsénk lesz, addig leginkább az elfojtásból, a lemondásból származó ”fehérizzásra” számíthatunk, ami szintén nagyon nagy érték.”

---

Reimholz Péter
Kossuth- és kétszeres Ybl-díjas építész,
Iparművészeti Főiskolát és Mesteriskolát végzett.
30 éve tanít az Iparművészeti Egyetemen, egyetemi tanár.