Fellegajtó nyitogató - Beszélgetés Getto Tamás Ybl-díjas építésszel

Getto Tamás ízig-vérig pécsi építész, ismert és elismert művész felmenőkkel és három gyermek apjaként — minden bizonnyal — ígéretes utódokkal. Sajátos építészetének elismeréseként a szakma 2007-ben Ybl-díjjal jutalmazta.
Csontos Györgyi interjúja

Beszélgetés Getto Tamás Ybl-díjas építésszel (részlet)

Getto Tamás ízig-vérig pécsi építész, ismert és elismert művész felmenőkkel és három gyermek apjaként — minden bizonnyal — ígéretes utódokkal. Sajátos építészetének elismeréseként a szakma 2007-ben Ybl-díjjal jutalmazta. Tanítani hívták a nagyhírű építész Mesteriskolába is, ahol fiatalok első lépéseit figyeli és alakítja pontról pontra...

...humor...

— Azt hiszem, mesteriskolás generációk sokasága osztozik abban a véleményben, hogy a legszórakoztatóbb mesterek közé tartozol megnyilvánulásaid, viselkedési módod, gondolkodásod miatt. Mire jó a humor?
— Kaphatnék a kérdés megválaszolásához három nap gondolkodási időt? Eddig még nem gondoltam végig, hogy a humornak milyen szerepe van az életemben, de lényegi eleme — az amúgy elválaszthatatlan — szakmai és magánéletemnek egyaránt. A humor a megfigyelésről szól. Alkati kérdés is. Gyerekkoromban mindent leutánoztam, ami a környezetemben volt. Tanárt, hentest, villamost, ajtónyikorgást. A társasági életben megjelenő humor pedig — ami ha jellemzőm — egyrészt „tetszeni akarás”-ból fakad, azaz úgy felhívni magamra a figyelmet, hogy az a környezetnek szimpatikus, jó legyen, másrészt pedig szeretek mosolyogni látni másokat. Úgy tűnik nálam a humor a kommunikáció egyik formája.

— Van-e az építészeti alkotásokban is helye a humornak, vagy pedig kerülendő e téren?
— Egészen biztos vagyok benne, hogy van helye. Az építészetben a humor megfelelője a könnyedség. Könnyednek lenni pedig, mint tudjuk, nehéz.


...kommunikativitás...

— Mint említetted, kommunikáció és a társasági élet megélésének, fenntartásának fontos szerepe van az életedben. A privát szférán túl a szakmagyakorlás mely szegleteiben kap nagy hangsúlyt a kommunikativitás?
— A kommunikációval kapcsolatban éppen mostanság — mondhatnám ma — állt be óriási változás nálam az elmúlt évekhez képest. Kezdek szkeptikus lenni a beszéddel, a megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Újabban leginkább hallgatni szeretnék. Ebben nagyobb fantáziát látok akár az építészeti közélet résztvevőjeként is. Ez abból fakad, hogy ráéreztem a kimondott szó értékére, amit korábban elég szabadon szórtam és osztogattam. Ezáltal egyrészt sokszor kiszolgáltatottá is tettem magam, másrészt pedig — mai ízlésem szerint — meg is terheltem a környezetemet. Akkor szeretek inkább valamit mondani csak, ha kérdeznek, és rájöttem, hogy gazdaságosabban kell bánni a gondolataimmal is. Mostanában hallgatni tanulok. Még nem vagyok perfekt, néha akadozva, de néha már elég tűrhetően hallgatok.

— Mi idézte elő ezt a változást?
— A kor nem kedvez a kinyilatkoztatásoknak. A világot szintézisben látni, és ennek szellemében cselekedni és beszélni — mostanában megoldhatatlan feladatnak látszik. Nem látom már olyan koherensnek a világot, amiből csak olyan könnyedén kibeszél az ember... Azt gondolom, hogy az életenergiákkal is másképp kell bánni: érdemes szétszórás helyett átcsoportosítani azokat, és az akkumulálódásra is nagy hangsúlyt kell fektetni.

— Akkor most úgy látod, hogy egy építésznek nem létszükséglet például a szakmai és a társadalmi közéletben részt venni?
—Most úgy látom. Korábban úgy gondoltam, hogy akkor teljes és magas színvonalon tartott az építész élete, ha minden lényegesebb dologban jelen van: egyetemen, mesteriskolán, a szövetségben, kamarában, sőt civil fórumokon is. Vidéki építészként az elsüllyedés elleni reflex is volt ez. Úgy gondoltam, hogy akik kivonják magukat, azok a könnyebbik végét fogják meg a munkának, és nem teljes értékű építészhivatást produkálnak. De most ezt másként látom. Úgy érzem, hogy ezek a társaságok, fórumok kezdenek kifosztani: leszívják az energiámat, azt veszem észre, hogy nem jut idő dolgozni, befelé élni. Ezektől a feladatoktól mára kissé kifulladtam, ezért most az energia-elvezető csatornákat szépen, udvariasan megpróbálom lezárni.

— Ez azért érdekes jelenség, mert azt gondolná az ember, hogy épp ma, épp Pécsett ennek pontosan fordítva kellene lennie, hiszen a kulturális főváros programjainak megvalósításánál igen nagy szükség lenne jó minőségű értelmiségi megnyilvánulásokra, összefogásra.
— Elvet csinálok abból, hogy nem ütök meg pesszimista hangot — lemondót, legyintőt — Pécs kulturális fővárosával kapcsolatban, és jó lenne ha ma Pécsett ezt nagyon sokan így gondolnák. A kezdeti eufórikus állapot azonban jelentősen átalakult, és átalakult a cselekvés területe és karaktere is. Ma is mellette vagyok, és soha nem fogom destruktívan kezelni ezt az ügyet, de már van bennem ezzel kapcsolatban több csalódás is. Például vannak negatív tapasztalataim arról, hogy az a fene nagy kommunikációs képesség, amivel az ember meg akar győzni másokat, mit ér, és mi a hatékonysága. A közösségek befolyásolása nem igazán sikerült. Így ezzel kapcsolatban is az a véleményem, hogy mindenki a saját kompetenciájának határain belül próbálja kifejteni akaratát, gondolatait — ez is egy út a kulturális főváros megvalósításához. Eredményesebb lenne, hogy ha mindenki — még akár begubózva, saját elefántcsont tornyába zárkózva is — inkább magából tenne hozzá egy kicsit. Sok bába közt elvész a gyerek... Hatékonyabb, ha kicserélem a házamon a rozsdás postaládát, mintha megpróbálom rávenni a polgárokat, hogy fessük ki közösen a városházát.

— Az építészek ezek szerint hadilábon állnak a kommunikációval? Stílust kellene váltani? Különböznek az építészek e téren a társadalom többi tagjaitól?
— Az építészek integrálóképessége sokszor káros. Azt hiszik, hogy nekik mindent meg kell érteni, és mindig meg kell mondani a helyes megoldást. Inkább azoknak az építészeknek a hozzáállása a jó, akik megmaradnak a saját belső világuknál, és csak arra koncentrálnak. Az általuk elkészített művek valószínűleg majd beszélnek helyettük. A társadalmi folyamatok befolyásolásában — például ízlésformálás — nem hiszek. Most úgy látom, ha csinálok egy jó kis házat, az többet ér, mintha meg akarnám győzni például a baráti társaságomat, hogy milyen jó dolog a minimalizmus és szeressék azt.

Csontos Györgyi

a teljes interjú megjelent az Echo 2007. 5-6. számában