"Télen a lombhullást követően a táj formái, kontúrjai is jobban kivehetővé válnak. A természet ekkor már elmúlásában az anyaföldhöz való visszatérésére emlékeztet." Wettstein Domonkos sorozatának legújabb részében Tihany különleges, Kaszás Károly tervezte ravatalozóját ismerhetik meg, amely összetett módon reagál környezetének táji adottságaira.
„A fény maga a természetben és a keresztény vallásban is önálló és önmagán túlmutató jelentéssel bír. Tehát van olyan, hogy a filozófia is megjelenik a fény építészeti alkalmazásában. A doktori disszertációmnak az egyik fő tézisét is a finn építészet tanulmányozásából szűrtem le: a sokdimenziós építészeti térnek az ismert négy dimenziója a tér és az idő utáni ötödik dimenziója a természeti és mesterséges fényhatások érzelmi szerepe." [1]
(Kaszás Károly)
Télen a lombhullást követően a táj formái, kontúrjai is jobban kivehetővé válnak. A természet ekkor már elmúlásában az anyaföldhöz való visszatérésére emlékeztet. A talajra visszahulló növényzet a földfelszín formáira tereli a figyelmet, és a domborzat vonulataiban, tektonikus rétegzettségében rejlő kulturális jelentésrétegeket idézi meg. Ezek a képzettársítások az építészet topografikus formálásában is megjelenhetnek. Egy ravatalozó az elmúlás és a gyász helyszíne. A temetkezés kultúrájában ősidők óta jelenlévő elem a föld szimbolikája, miközben a szakrális jelentést hordozó fény a feltámadást és a veszteség utáni újrakezdés reményét fejezi ki.
Egy régió identitásának újragondolásához nemcsak a múlt építészeti formakincse, de a táj topográfiája, a domborzat kulturális jelentésrétegei is kiindulást adhatnak. A Balaton-felvidék karakteres táji, topografikus környezete eltérő korszakokban különböző alkotói látásmódok számára is inspirációt jelentett. A sorozat előző részeiben épp ezért a topografikus formálást mint a tervezői koncepciót alakító szempontot vizsgáltuk a huszadik század második felében épült alkotásokon. Előbb Emődy Attila és Bottka Mária által az ötvenes évek végén tervezett badacsonyi Szőlőskert éttermet mutattuk be, amelyet a tervezők a táj rétegvonalaira szerkesztve formáltak meg, majd Makovecz Imre hatvanas évekbeli, a táj tektonikus rétegzettségét tovább értelmező épületeit ismertettük a Balaton-felvidéken. Ebbe a szubjektív sorba egy olyan további alkotást is szeretnék beemelni, amely a topografikus formálás egy további lehetséges értelmezésére mutat példát. A hetvenes évek második felében készült el Tihany határában az új ravatalozó épület, amely a korszak kontextusában is újszerű formálást mutatott. Az épületet Kaszás Károly tervezte és bár a szokatlan formálás kezdetben megosztotta a kor építészeit, később a korszak egyik meghatározó épületévé vált.
A tihanyi ravatalozó 1978-ban készült el. Előzménye a falu és a Műegyetem Középülettervezési Tanszéke közt kialakult oktatási együttműködés volt. A tanszéki megbízás keretében az építészhallgatók a település vizsgálatával és építészeti kérdéseivel foglalkoztak. Ebből a közös munkából alakult ki az új ravatalozó épület megtervezésére irányuló megbízás. A terveket a tanszék fiatal munkatársa, Kaszás Károly készítette el 1974-ben, a helyszínt a temető és a sporttelep határán, az őskori földvár dombjának nyugati oldalán jelölték ki. Az egyszerű funkcionális programban a ravatalozó helyiség állt a középpontban, ehhez kapcsolódóan egy előravatalozót, egy tetemhűtőt, raktárat, irodát, a sírásók számára egy öltözőt és mosdóhelyiséget kellett elhelyezni. Az épület megformálásához a táji környezet jelentette a kiindulást. A domboldalba részben besüllyesztve egy V alaprajzi formát alakított ki a tervező. Az épület oldalszárnyaiban helyezte el a szükséges funkciókat, miközben a ravatalozó fedett tere szinte eggyé vált a külső környezettel. A tető az alaprajz kinyíló térformáját ellenpontozza: a külső és a fedett tér határán a legalacsonyabb a magassága, míg az alaprajzi tér szögében, a ravatal felett emelkedik a legmagasabbra. A terep lejtésviszonyaihoz illeszkedő, torzult tetőforma kialakítása és a fa tartószerkezet tervezése komoly kihívást jelentett, ebben a munkában Pattantyús-Ábrahám Ádám volt az alkotótárs. A nagyvonalú térformálást a részletek aprólékos megtervezése egészíti ki. A természetes anyagok érzéki alkalmazása, a gondosan kialakított szerkezeti csomópontok, valamint a tartóváz és a világítás integrálása elmélyült és komplex alkotói szemléletet mutat.
A Magyar Építőművészetben a tervező egykori évfolyamtársa, egyetemi kollegája, az építészettörténetet oktató Istvánfi Gyula mutatta be az épületet. Elemzésében kiemelt szempontként jelenik meg a táji és természeti környezet leírása:
„Nyugatra, az egyoldalas utcasor mögött pedig a félsziget szelíd vonulatú hegypereme zárja azt a megejtő szépségű táj-enteriőrt, amely Tihany látogatói számára közismert, s amelyre a ravatalozó is feltárulkozik. E táji elemeken kívül az épület közvetlen környezetét egy árva fenyőfa is meghatározta. Természetesen a táji-természeti adottságok mellett a tervezőnek figyelembe kellett venni, átélni Tihany évezredes hagyományait; épített környezetének emlékeit, a középkori barátlakások hegybe vájt üregeitől a népi építészet meghatározó tradícióin keresztül a modern szállodákig, illetve mindennek gazdasági, történeti és szellemi hátterét; az egykori szolgáló-, végvár-, halászfalu létezését, az ősi Apátság szerepét, s nem utolsósorban az idegenforgalmi koncentrációt ma már alig-alig tűrő település gondját-baját."[2]
A korabeli kritikai bemutatás a tervező, Kaszás Károly műleírását is megidézi. Az Istvánfi véleménye szerint rendkívül tárgyilagos és koncentrált műleírásban a tervező a táji környezet inspirációját jelölte meg elsőként a formálás szempontjaként: „a táji környezetnek megfelelő funkcióvezetés, s az épület vezérsíkjainak e mozgás harmonikus kiegészítéseként történő meghatározása"[3]
Ugyanakkor a tervező inspirációja nemcsak a táj formáiból származik, a szűkebb-tágabb környezet eltérő léptékszintjeinek karakteres mintázatait vetíti egymásra. Az eltérő léptékű környezetminták egymásra vetítése hasonló a sorozatban korábban már elemzett épületekhez. Az előző részekben a topografikus formák kapcsán a badacsonyi Szőlőskert étteremnél vagy Makovecz Imre turisztikai épületeinél is már megfigyelhettük az absztraktabb tájformák és a hagyományos vernakuláris építészeti mintázatok egységes kompozícióban való megjelenését. Kaszás Károly a tihanyi ravatalozó kapcsán ezeket a koncepcionális értelmezési szinteket a következőképpen írja le: „a külsőben használatos anyagok a község ismert építészeti arculatába, hagyományaiba illeszkedése, korszerű részletképzésekkel, s a mai kor szellemében" valamint ,,a természeti környezettel való kapcsolat mind funkcionális, mind építészeti igényeinek" kielégítése."[4] Mindez elsősorban az épület léptékéből adódik. Hiába rendkívül gazdag helyi történeti-vernakuláris építészeti örökség, a nagyobb alapterületet lefedő épület nem követhette a történeti beépítési mintákat. A táji környezet formái mellett ugyanakkor az anyaghasználat és részletképzés terén már érezhető a hagyományos helyi építőkultúra hatása. Kiemelendő ugyanakkor a leírás kontextus centrikussága. Bár az autonóm formálás jellege nem feltétlen sorolható a korszakban kibontakozó kontextualista irányzathoz, a tervező számára a környezet több léptékszinten értelmezett mintázatai adják a formálás inspirációját.
A népi építészet kutatásairól ismert Istvánfi Gyula kritikai írásában az épület értelmezésében rejlő további lehetőségeket is megkísérelte feltárni. Saját megfogalmazása szerint gondolatkísérlete a tervező szikár és tárgyilagos műleírásnál intuitívabb képzettársításokat emel be az értelmezés terébe. Míg Kaszás Károly kifejezetten tárgyilagosan csak három szempontot, a táj, a hagyományos építészet és a természeti környezet három léptékszintet jelentő kontextuális értelmezését jelöli meg, Istvánfi értelmezése sokkal rétegzettebb, az egyetemes építészet szimbolikájától a helyi halászok hagyományos életmódjáig analogikus értelmezési síkokat vetít egymásra.
„Az épület látogatója, méltatója — e sorok írója is — azonban pszichikus-asszociatív jelentését, szimbolikáját keresve egész sor felötlő gondolattal közelíti meg azt. Például az épület a földbe irányított, az égre van megnyitva, s a falura, a környezetre van tájolva. Azután az épület minden vonala, síkja, szerkezete, világítása, de még a beeső fények és árnyékok is, közvetlenül vagy ellenpontozva a szertartás centrumát hangsúlyozzák. A felvezető gyalogút mint ünnepélyes dromosz, a szertartás téröble mint kultuszhely, a kétoldali labirint-bejárat mint funkcionális-spirituális megoldás olyan ősi képletek mint a civilizáció, illetve az építészet maga. A bejárat feletti attikacsatorna deszkaburkolata egy csónak egyik oldalának negatívját formázza. Ki ne gondolna erről Tihany lakóinak halászőseire, vagy a csónakkal és elmúlással kapcsolatos még ősibb képzetekre stb. stb." [5]
A formai asszociációkon túl azonban a fény kulturális szerepére is ráirányítja a figyelmet, amely Kaszás alkotásában kiemelt jelentőségű.
A tervező a finn modern építészetből merített inspirációt. Kaszás munkásságában és építészeti kutatómunkájában egyaránt meghatározóvá vált Finnországban tett tanulmányútjainak tapasztalata. A finn modern építészet helyi karakterét vizsgálva a regionális és a nemzeti építészet értelmezésére irányított a figyelmet, amelyben formai szimbólumok helyett a természet és a fény szerepe jelenik meg: „Az utóbbi években jöttem rá, amikor a finn építészetet próbáltam megfejteni, hogy mitől is lett nemzeti. A finnek abban a korszakban lettek önállók, amikor szükség volt a modern építészetre, nekik pedig szükségük volt arra, hogy a természet bekerüljön az épületbe, mert a természetben éltek, ott temettek, ott voltak mindig."[6] A finn és a magyar építészet közti kulturális áthatások nem újkeletűek és nem is egyirányúak. Kós Károly a huszadik század első felében nagy hatással volt a formálódó finn építészetre. Ez talán rámutat arra, hogy a hely megértésében, egy régió identitás keresésében ha a formai mintázatok nem is, de a módszerek és megközelítésmódok közvetíthetőek. Kaszás a finn értelmezés mellett a japán építészetből is példát hozott a fény nemzeti identitást formáló szerepéhez: „A japán szakrális épületeknél is sajátosan nemzeti karakterű az építészeti fényhasználat. Ők kerülik az éles fényeket, viszont a többszörösen visszaverődő lágy fényeket kedvelik, mert benne több sejtelmes „kami" – szellem – fedezhető fel. Jó példa erre Tadao Ando Fények temploma." [7]
A tihanyi ravatalozó épülete közel egyidőben készült el Makovecz Imre Farkasréti temető részére tervezett ravatalozó terével (1977-75). Bár a két alkotás látszólag eltérő alkotói látásmódokat mutat, mindkét alkotóra hatottak a természet közelségét kereső alternatív építészeti irányzatok. Ezek közül közös forrást a finn Alvar Aalto építészete jelentheti. Érdeklődésük formálásában vélhetően meghatározó szerepe volt egyetemi professzoruknak, Weichinger Károlynak, aki pályája elejétől kezdve követte az északi modern építészet alakulását. Az ő nevéhez kötődik a régióban az Őszöd-telepre tervezett kápolna is. Kaszás Károly tanulmányait követően Weichinger tanszékére, a Középülettervezési tanszékre jelentkezett oktatónak. Többször is járt tanulmányúton Finnországban, épp ezért Kaszás számára a finn építészet közvetlen inspirációs forrást is jelentett, amely a későmodern építészet válságát követő útkeresésben is iránytűt adott neki. Egy későbbi interjúban részletesen is kifejtette a finn építészet szerepét:
„A kérdés, hogy van-e folytonosság a mai építészetben a modernnel kapcsolatban. A válaszom az, hogy van. (…) A modern finn építészetet a templomépítésen keresztül lehet a legjobban megismerni, mert legalább kétszáz templomot építettek, miután 1917-ben a svéd, majd orosz uralom után felszabadultak. 1976 körül eljutottak oda, hogy úgy tűnt, befejeződött az organikus modern építészet felfelé ívelése. És érdekes módon mégis folytatódott. Akkor fedezték fel újra – kimondva-kimondatlanul – az ötvenes években épült Aalto-házakat." [8]
A korszak hazai építészetében egyre karakteresebben érzékelhetővé váltak a nemzetközi tendenciák, különösen a regionális irányzatok hatásai, ami kiélezte a helyi karakter kérdését. Simon Mariann Minták és módszerek. A hetvenes évek hazai építészete és a karakter. című elemzésében az angol, a dán, a japán és a finn építészet hatásait emelte ki.[9] Ez utóbbi kapcsán megemlíti, hogy a fiatal építészek számára meghatározó élményt jelentett a Fiatal Építészek Köre 1976-ban Finnországba mint „nyugati de nem vízumköteles" országba szervezett tanulmányútja, illetve Nagy Elemér ezzel egyidőben megjelent Mai finn építészet című könyve. A cikkben Kaszás Károly tihanyi ravatalozóját is elemzi. Véleménye szerint a tervező a finn építészet formamásolása helyett a módszer megértésére és alkalmazására helyezte a hangsúlyt. „Ami átjött a finn építészetből, az a szemlélet, a természeti környezettel kialakított bensőséges kapcsolat és a természetes anyagok használata, a gondos részletképzés. Mindez csak a módszer, nem a minta közvetlen átvétele, hiszen ami létrejött, végül is tihanyi: a tihanyi bazalttufából emelt épület a tihanyi domboldalról néz a tihanyi belső tóra."[10] A tanulmány konklúziójában Simon Mariann a hazai építészeti karakter kérdését összegzi, véleménye szerint a korabeli kritikákban megjelenő külföldi („dános, japános, finnes") építészeti hatások felvetése a helyhez való viszony átalakuló értelmezéséből fakadt. Míg a hazai karaktert a szakma és közvélemény a hagyomány mintázatain keresztül értelmezte, a korszak alkotásaiban már nem a formai megoldások, hanem elsősorban a helyhez való viszonyulásokban jelent meg.
A tihanyi ravatalozó már nem kapcsolódik a hatvanas-hetvenes évek balatoni regionális fejlesztéséhez, a Tihanyban fellelhető korabeli modern épületekhez, amit az épület autonóm karaktere is megmutat. A hetvenes évek – balatoni fejlesztéseket is jellemző – egyre inkább kiüresedő későmodern építészetével szemben Kaszás Károly számára a lokális környezet jelentette a referenciát. Ez az érzékeny helyértelmezés már szűkebb horizontú, mint korábban a balatoni „regionális" fejlesztés során megfogalmazott egységes, régió szintű karakter. Kaszás perspektívája – bár más formálási módszertannal – inkább Turányi Gábor néhány évvel később elkészült badacsonytomaji üdülőépület tervéhez viszonyítható, aki a regionális szintű modern vízió helyett már posztmodern hatásokat követve a lokális kontextusban értelmezte az alkotását. Kaszás számára ugyanakkor fontos volt az alternatív modern irányzatokkal való folytonosság keresés, amely a megközelítésmód révén tágabb, európai összefüggésekben rajzolódott ki.
A tihanyi ravatalozó a topográfia formáival a hely újraértelmezésére tett kísérletet. A hagyományos tipológiák és formák elengedése azonban nem jelenti a folytonosság elvesztését. A táji rétegzettséget követő forma és a keresztül szűrődő fény térben és időben egyaránt kapcsolatot teremt a hely történelmi és kulturális rétegeivel. Az alkotó megközelítésmódja a hazai építészet jelenkori identitáskeresése számára is irányadó lehet.
Wettstein Domonkos
Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába. A nyaralótelepek tipológiáját és huszadik századi történetét az MTA Bolyai kutatási program keretében vizsgálom.
[1] „Puukko Professori" Interjú Kaszás Károllyal https://epitesz.bme.hu/files/epk_Articles_file/kaszas_karoly_interju_20150311.pdf
[2, 3, 4, 5] Istvánfi Gyula: Ravatalozó, Tihany. Magyar Építőművészet, 1978/6. 42–47.
[6, 7, 8] „Puukko Professori" Interjú Kaszás Károllyal https://epitesz.bme.hu/files/epk_Articles_file/kaszas_karoly_interju_20150311.pdf
[9, 10] Simon Mariann: Minták és módszerek. A hetvenes évek hazai építészete és a karakter. Építés- Építészettudomány, XXIX (3–4) 347–360.
Irodalomjegyzék:
Istvánfi Gyula: Ravatalozó, Tihany. Magyar Építőművészet, 1978/6. 42–47.
Simon Mariann: Minták és módszerek. A hetvenes évek hazai építészete és a karakter. Építés- Építészettudomány, XXIX (3–4) 347–360.
„Puukko Professori" Interjú Kaszás Károllyal https://epitesz.bme.hu/files/epk_Articles_file/kaszas_karoly_interju_20150311.pdf
A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában. / The Balaton region as an experimental territory: Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary. Építés-Építészettudomány 44 (2016) 1-2. 129-177.
Wettstein Domonkos: A Desire for innocence? Collectivity and recreational architecture around the lake Balaton (1957–1968). In: Ákos Moravánszky, Judith Hopfengärtner, Torsten Lange (szerk.): East-West-Central 01: Re-humanizing Architecture.: New Forms of Community 1950-1970. Birkhäuser Verlag, 2016.
A tanulmány ismeretterjesztő céllal a szerző kutatását használja fel, amely a Kulturális és Innovációs és Minisztérium ÚNKP-23-5-BME-468 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
Szerk.: Winkler Márk
