Ferencz István, Nagy Tamás és Turányi Gábor építészete
"Munkásságuk egyértelműen jelzi, hogy a hagyomány elvetése nélkül is létrehozható új és érvényes építészeti forma, az eredetiség nem öncél, hanem a hely és a kor kérdéseire adott válasz minősége."
Az idei Biennále hívószava, a Next is tág lehetőséget ad az egyes országok kurátorainak saját elképzelésük megvalósításához, így én nem a szó szerinti értelemben vett kapcsolódást, hanem a mai magyar építészet három, nemzetközileg is érdeklődésre számot tartható alkotójának bemutatását választottam. Munkásságuk annyiban mégis megfelel a Biennále igazgatója, Deyan Sudjic kiírásában foglalt kívánalomnak, hogy nem fantázia-terveket, álom-házakat tárunk a látogató elé, hanem megvalósult épületeket prezentálunk.
A Velencei Építészeti Biennálékon több alkalommal is szerepelt - és joggal - a magyar organikus építészeti iskola számos képviselője, a kortárs magyar építészetből talán őket ismeri legjobban nemzetközi szakmai közönség. Jelen kiállításunk arra is felhívja a figyelmet, hogy a magyar építészet nem egy olyan alkotóval rendelkezik, aki hozzájuk hasonlóan eredeti, és korunk építészeti kérdéseire autentikus válaszokat adva dolgozik.
Kiinduló kérdésfeltevésem a következő volt: lehet-e ma olyan építészetet művelni, akár Magyarországon, akár másutt a világban, amely egyenlő távolságra áll múlttól és jövőtől, tisztában van a kultúrában betöltött szerepével, egyaránt elkerüli a terméketlen múltba révedés, és az utópisztikus jövőn merengés csapdáját, miközben úgy őrzi meg a történelem által ránk hagyományozott értékeket, hogy pontos és eredeti válaszokat ad korunk építészeti kérdéseire? A kiválasztott építőművészek munkássága bizonyítja: nem képtelenség egyszerre hagyománytisztelő és eredeti architektúrát művelni, világos értékválasztásokat követve érvényesíteni az építész belső igényességre szólító parancsát. Lehetséges eredeti, jelen idejű építészetet teremteni, s a következő lépést (next) csak ezután tehetjük meg. A hely- és az anyagnélküliség kultúranélküliséget jelent. Ferencz, Nagy és Turányi földrajzilag, klimatikusan és kulturálisan is helyhez kötődő architektúrát művel, világosan a magyar, a közép-európai civilizációnak elkötelezetten, miközben nyitottak a világ építészetéből őket érő hatásokra.
Ferencz (1944), Nagy (1951) és Turányi (1948) a kortárs magyar építészet élvonalába tartozó, jelentős művekkel rendelkező tervezők. Munkásságuk egyértelműen jelzi, hogy a hagyomány elvetése nélkül is létrehozható új és érvényes építészeti forma, az eredetiség nem öncél, hanem a hely és a kor kérdéseire adott válasz minősége. Magától értetődőnek tekintik, hogy nemzetközi, poszt- és neomodernizmusokkal a hátunk mögött nem lehet többé úgy építeni, mint annak előtte, mégsem felejtik el, hogy házaik hol, milyen kultúrkörben épülnek. Az utópisztikus modernizmus személytelen univerzalizmusával ellentétben, bensőséges viszonyban vannak saját kultúrájuk hagyományával anélkül, hogy annak rabjává válnának. Építészetük félreismerhetetlenül magyar és kárpát-medencei, szerkesztési elveik azonban markánsan elkülönítik őket egymástól és külföldi kollégáiktól. Felfogásuk több forrásból táplálkozik, így a magyar kultúra egészéből, beleértve a népi (nemzetközi építészetelméleti szakkifejezéssel: vernakuláris) építészetet is, a modern magyar építészetet és a történeti építészet. Házaik tanúsítják: mindhárman meg vannak róla győződve, hogy az építészet jelentéssel, közlésképességgel bíró házak tervezése. A hely és a hagyomány tisztelete határozza meg építészeti gondolkodásukat.
Ferencz Istvánnál a történeti-urbanisztikai meghatározottságokra adott válaszok kerülnek előtérbe, s szinte nem is az építészeti forma megteremtése a cél, hanem a hely és társadalmi értelemben vett helyzet felvettette kérdésekre adott válasz (lásd a miskolci Egyházi oktatási épületegyüttest és a Magyar Képzőművészeti Egyetem tihanyi művésztelepét).
Nagy Tamás esetében - aki 1991-ben és 2000-ben már szerepelt a velencei biennále építészeti kiállításán - sajátos, természeti formákat építészetté alakító, szakrális geometriával találkozunk (például a dunaújvárosi, vagy a balatonboglári evangélikus templom).
Turányi Gábor gondolkodásában az egyszerre racionális és poétikus forma, az anyag, s különösen a földrajzi hely (lásd a visegrádi erdei iskola, a herendi Porcelánium) bír meghatározó jelentőséggel. Mindhármuk építészetére pontosan illik a Kenneth Frampton által kidolgozott "kritikai regionalizmus" kategóriája.
Az építészhármas nem alkot csoportot, nem sorolható azonos építészeti iskolához, még kevésbe stílushoz, szellemi-építészeti közösségük mégis nyilvánvaló, s együttes szerepeltetésük célja éppen az, hogy felhívja a nemzetközi és a magyar közönség figyelmét az általuk felvetett életfontosságú építészeti problémákra és válaszaikra, eddigi életművüknek a kortárs magyar építészetben betöltött, immár meghatározó jelentőségére. A nemzetközi építészeti közéletben ma fontos, gyakran vitatott kérdés a hagyomány és a modernség viszonyának, a földrajzi, és kulturális értelemben felfogott hely szerepének, a globalizációval való együttélésnek a problematikája, az egyes kultúrák saját hagyományának hiteles továbbvitele. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása és megválaszolása nélkül ugyanis lehetetlen a továbblépés egy a mainál emberibb, élhetőbb környezet megteremtése felé. Építészeink olyan figyelemreméltó feleletekkel szolgálnak a fenti felvetésekre az építészet legkülönfélébb területein a családi háztól a templomig, az iskolától a többfunkciós közösségi épületig, amelyek méltán tarthatnak igényt nemzetközi érdeklődésre. Szakmai életrajzaikból kitűnik, hogy az európai és Európán kívüli építészeti szaksajtó nem egyszer méltatta kiemelt figyelemre munkásságukat.
Sulyok Miklós
